Farkas Kristóf: A mozdulat élvezet
Identity.Move! és Festival Bazaar, Prága 2015
Kísérleti egér rohangálhat úgy az üveglabirintusban, ahogy én tettem a prágai Festival Bazaaron, azzal a különbséggel, hogy étel és ital helyett (egy pohár cseh sör és sütemény van a kezemben) nekem produkciókat kellett megtalálnom, és kísérletvezető önkénteseket.
A helyszínt adó Studio Alta nem egyszerű színház. Annak ellenére, hogy a város szélén, gyártelepet idéző épületegyüttes között található, egy igen méretes, hangárt idéző bárral is rendelkezik. Ez az épület egy szombati nap erejéig átváltozott nyüzsgő bazárrá, ahol nemzetközi művészek együttműködéseibe, illetve az azok születéséről szóló dokumentációkba tekinthetett bele a közönség.
Míg a tizenkettő plusz egy helyiségre felosztott helyszín egyikében fura szeánsz, „kivarázslás" (unsorcery) zajlott (két, matracra fektetett önkéntes segítségével), addig a másikban egy „kiborg lány" tartott prezentációt digitális ruhájáról. Alkotótársát csak videón láthattuk, amíg mozgásával szét nem roncsolta annak képét. A következő szobába fiatal férfi invitált, rajta fehér atléta, majd fekete kombiné és női csizma. Az átöltözés/vetkőzés közben arról mesélt, mennyire „nagyon jó" táncos is ő – hiszen sok díjat nyert – és ezt bizonyította egy tökéletes piruettel – a betonon. Végül azzal engedett el minket, hogy mielőtt elmegyünk, megérinthetjük. Megöleltem.
Utána filmvetítésre mentem, ahol egy lett katonai különítmény kezelte a jegyemet, és belépés előtt kezembe nyomtak egy adag vécépapírt is. Ha fehér, európai, keresztény, heteroszexuális férfi vagyok, és szerencsés, akkor a VIP páholyban (egy piros kanapé) abszintot és sós mogyorót kaphattam volna. Levetítettek egy minden tekintetben nonszensz filmet, amelyben az egyenruhások föl-le masíroztak különböző tájak és görög mitológiai idézetek előtt. Akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült semmilyen értelmet találnom benne. Ellenben a műbőr kanapé melletti kis asztalkákon levő papír terítőcskékre és giccses művirágokra még mindig emlékszem, mert tökéletes kontrasztban álltak a két macsó szigorú kiállásával.
A sztereotip férfikép párja lehetett volna a szintén egy kanapén trónoló két nő (mintha csak elfoglalták volna az előzőt, egyenjogúságot követelve), akik magas sarkún és bundán kívül nem viseltek semmit, csak tűzpiros rúzst. Papírról olvasták fel különböző politikailag inkorrekt kijelentéseket tartalmazó szövegüket, majd minden mondat után gátlástalanul vihogtak. Az éles női hangok után megnyugvás volt az egyetlen magyar taggal (az idei Lábán-díjas Fülöp László) rendelkező csoport manifesztumának csendes olvasása, ami impozáns installációjuk központi témája volt – az identitásról. Az egész napos program résztvevői ugyanis ezt kutatták mindnyájan, a lehető legkülönbözőbb módokon.
Az Identity.Move! egy tizennégy európai országot tömörítő szervezet, amely platformot biztosít a művészi és teoretikus kutatásoknak a kortárs tánc és más előadóművészetek terén. Az egyhetes, vendégelőadókkal színesített programban, amit az L1 Egyesület partnerségével szerveztek – én is ezért tudtam részt venni a rendezvényen –, egy „fesztivál a fesztiválban" ötlet keretein belül, kiemelt napon mutatkozhattak be saját rezidenseik, akik az Identity in Art and Motion (Identitás – a művészetekben és a mozgásban) tematika mentén dolgoztak együtt az elmúlt egy évben.
A Bazaaron a reggeli piaccal ellentétben délutánra alakult ki csúcsforgalom. A kavalkádban a nézők között szlalomozó színészek, koreográfusok, táncosok, vizuális művészek is felbukkantak, megnézték egymás alkotásait, és beszélgettek róla – sőt velünk, nézőkkel is. A bazári hangulathoz híven, kikiáltók jelentették be az épp soron következő produkciók idejét és helyszínét. A kihirdetés után a tömeg sorba állt (délután pedig már kapkodott) az erősen korlátozott számú jegyekért. Az emberek, felismerve, hogy mind a tizenkét művészt nem lesz idejük estére megismerni, prospektusaikon izgatottan jelölgették kit láttak és kit nem, egymást kérdezgették, melyikre menjenek, ami finom versenyhelyzetet eredményezett.
A már említett „előadások" valójában kivonatok, bemutatkozások voltak, hiszen minden együttműködőnek tíz perc (!) jutott, hogy számot adjon éves kutatásáról. Ezeknek a rövid etapoknak az értelmezését nagyban segítette és kiegészítette a kiállított dokumentáció, mely rengeteg egyéb részlettel szolgált, és akár elméleti szakanyaggal is ellátta a részletekbe merülő érdeklődőt. A másik lehetőség az informálódásra a beszélgetés a művészekkel volt, ugyanis a nyomtatott anyagok, a mögöttük álló tömény bibliográfiával sokszor kifejezetten tudományosra sikerültek, ezzel az alkotókat eltávolították saját alkotásuktól.
Az előadások „bemutatói/bemutatásai", még ha szöveges részekkel is operáltak, döntően mind mozgásban, térrel való kapcsolatban vagy vizualizációban keresték a kutatásban saját maguk felé megnyíló lehetséges utakat. Az elhangozott mondatok legtöbbször a mozdulatot festették le, de volt olyan eset is, amikor csak szavakkal invitáltak egy teljes belső utazásra. Ez a szóbeliség felvázolta azt, amit még a mozgás is elhallgat. Azt a gondolatot, melyet a mozdulat szül – és nem fordítva. A fesztivál, ha nem is konkrétan a táncról szólt, nem mondható el az sem, hogy csak a „színházról". Az Identitás – a művészetekben és a mozgásban címadás jól mutatja, hogy a mozgáson volt a hangsúly, mégis sokkal érdekesebb az a különválasztás, amely a mozdulatot kiemeli a művészetek közül. Erre vajon miért van szükség?
A táncművészetben az '50-es évektől kezdődően végbement paradigmaváltás újradefiniálta a modern tánc fókuszpontjait, és a Motion is not Emotion (A mozdulat nem érzelem/érzet) jelszava került előtérbe. A kortársban a szlogen a következőképp alakul: Motion is (not Emotion, but) Joy, azaz A mozdulat (nem érzelem/érzet, hanem) élvezet. Az új meghatározás lehetne akár az e-motion. Ez nem csupán egyszerű összekapcsolás, mellérendelés, hanem rámutatás az egység felbonthatóságára és tagjainak egymást feltételezésére is. (Ezen kívül az e előtaggal utal az elektronika korára.) Ahogy a mozdulat lehet érzelem/érzet, és vice versa, legitim egy kapcsolóelem feltételezése. Ez pedig maga az élvezet. A fesztiválon tapasztaltak pedig azt sugallják, hogy ez, a megértés vágyával kezdett el kiegészülni.
Az első kérdés, ami ezek után felmerülhet, hogy mihez kezd egy kritikus ilyen esetben? Hogy lehet egy rezidenst és produkcióját megítélni tíz perc, egy leadott mappa és egy olyan téma alapján, amely kiapadhatatlan, ráadásul folyamatos változásban van. Az identitás, az én mint téma egy ilyen szituációban megköveteli a személyes kommunikációt, hiszen a papírra vetett gondolatok, vagy a színpadra vitt én mindig egy harmadik személyt jelenítenek meg, még akkor is, ha az első szám, első személy. Ilyen esetben – amikor az alkotó kihívása, hogy ne pusztán sajátjaként fogalmazza meg az ént, hanem a maga fenomenológiájában, saját immanens létezésében – elkerülhetetlen, hogy pont róla ne vegyen tudomást a kritikus.
A lett katonai különítménnyel – akik délutánra már maguk fogdosták össze az embereket (a film érthetetlensége lehetett riasztó) – este a KÖM (az L1 Egyesület Kritikai Önképző Műhelye) kritikusai beszélgettek a piros műbőr kanapén. A két macsó, most már mint két mackó, szívélyesen mesélt egy tál mogyoró mellett a The Film and The Practice című munkájukról. Kutatásuk során az egészséges, illetve egészségtelen életmód művészetre gyakorolt hatását vizsgálták. Azt tapasztalták, hogy az utóbbinál igazán kreatívak voltak, ellenben egészséges életmódban, amíg tiszta fejjel gondolkodtak, megtalálták azt a kulcsot, amit viszont a színpadon már nem alkalmazhattak. Ezek után döntöttek: inkább antiművészetet csinálnak. Az írott kritika pozitívan fogadta, sőt sok értelmet tulajdonított neki(k), pedig maguk azt állították, hogy művük „kamu". Amíg a sötét színpadon le-föl járkáltak, mögéjük random házi videók részleteit és egy görög mitológiáról szóló könyvből, rámutatással összeszedett mondatokat vetítettek. Egyetlen tudatos választásuk az egyenruha volt, hisz csak a háború lehet ennyire értelmetlen, mint amit ők csináltak. (Ugyan uniformis helyett eredetileg más ruhákat akartak venni, de a piacon ezeket látták meg.)
Így született meg az előadás, amit mi felvételről láthattunk, fokozatosan pörgetve. Az utolsó képkocka a Total time wasted 12:00:00 – Teljes elpazarolt idő... feliratot vágta az arcunkba. Tizenkét percet pocsékoltunk el, ráadásul az első másodpercben még a hang is elment – véletlenül. Kérdés, hogy ez valóban antiművészet-e? Mivel az élvezethez immár megértés is hozzákapcsolódik, a nézőnek és az őt segítő kritikusnak, akárcsak az alkotónak, együtt kell megtölteniük azt, ami kiüresedett, ezzel megalapozva egy új kortárs identitás (újjá)születését.
A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának Fülöp Viktor-ösztöndíjasa.
A kiutazást, így a cikk létrejöttét az L1 Egyesület tette lehetővé.
