Kádár Elemér: Játék a formákkal
Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Magyaroké – JEGYZET
A gyimesi rend elején pedig egy pillanatra még az is felötlik, hogy a két féloláhost táncoló legény „párbeszéde" valójában a szomszédos hegycsúcsokról egymásnak hejgető legényeket idézi meg, ilyenként ezek a hordók immár akár hegyek. Kár, hogy a jelenet pár nélkül marad, mert ezek a hordók lehetnének még akár vár, templom, híd...
Az alkotók szerint az előadásban a magyar népzene és tánc mélyebb rétegeiből merítettek a közönség számára. „Jórészt olyan táncokat mutatunk be, amelyeket az őket éltető, akár más nemzetiségű közösség is fontosnak tartott és tart megnevezni magyarnak." Jó ötlet, de mindjárt meg is kérdezhetnénk, hogy rendben, de miért? Mit tud az együttes így mutatni, mit üzen, miért fontos ez? És ezzel eljutunk ahhoz a vitához, amely az erdélyi hivatásos táncegyüttesek találkozójának egyik alapproblémája, idestova tizenegy éve: hogy hiteles néprajzi anyagokat (táncot, zenét, viseleteket, népszokásokat) mutassunk-e be (amolyan élő múzeumként, népnevelő célzattal), valóban ez, és ennyi lenne egy hivatásos előadóművész társulat feladata, vagy csináljunk modern színházat ezeknek az elemeknek a felhasználásával? Persze, a legtöbb alkotó valamiféle átmenetet igyekszik kialakítani e két dolog között, s mert egyik cél sem valósul meg maradéktalanul, a gyakran „süketek párbeszéde"-jellegű vita sem ér sosem véget.
Szűcs Gábor, Fundák Kristóf és a Hargita N. Sz. N. Együttes nem színháziasította el túlságosan a dolgot. Szép, tiszta népi kultúrát láthattunk, kiváló muzsikát, magas színvonalon előadott énekeket és táncokat, igényes, szép népviseleteket. Szalonna és bandája kiváló muzsikusok (ebben az előadásban még kicsivel több önálló műsoridőt is kaphattak volna), a táncosokban pedig nagy lélek és erős küldetéstudat van, ami szépen meg is látszik abban, ahogyan az anyagot hozzák (bár tény, hogy a fáradtság is néha szánnivóan meglátszik egyik-másik arcon, s ez az előadásnak nem tesz jót. Átgondoltabb edzésprogram és az egy előadásba belezsúfolt férfitáncmennyiség csökkentése esetleg egy jobb összhatáshoz vezethet).
A díszletet nem bonyolították túl, a hordókkal, amiket használtak, szépen és változatosan tudták tagolni a teret, még függőlegesen is, kiemelve egyes jeleneteket a színpad síkjából. A hordó anyaga fa, színe, tapintása kellemes, formája ismerős, automatikusan azt juttatja eszünkbe, hogy a hordókban értékeket tartunk, szállítunk, őrizünk, tehát mint jelkép is stimmel ez is. Az is benne van, hogy a régi szép időkben is hordóra állt faluhelyen, ki a sokasághoz szólni kívánt, új, vagy más eszméket hirdetni, mint az addig megszokott, vagy éppen az újítás, változás ellen korteskedett. Így is értelmezhető az, hogy aki a hordón táncol (tánc esetén a hordó egy természetes hangerősítő, a kiemelt táncos dobbantása hangosabb, mint a tömegé), az diktálja a divatot, így azt is jelzi, hogy a parasztság által mintának tekintett magyar nemesek reneszánsz és barokk kori divattánca miként ment aztán át/jött le előbb a magyar parasztság, de aztán a társnemzetiségek kultúrájába. A gyimesi rend elején pedig egy pillanatra még az is felötlik, hogy a két féloláhost táncoló legény „párbeszéde" valójában a szomszédos hegycsúcsokról egymásnak hejgető legényeket idézi meg, ilyenként ezek a hordók immár akár hegyek. Kár, hogy a jelenet pár nélkül marad, mert ezek a hordók lehetnének még akár vár, templom, híd... A viharlámpák is kiváló, jelképértékkel is bíró eszközök, az utat keresők, úton járók elengedhetetlen kelléke, de jelenti a „háztüzet" is, a vándor az éjszakában az otthont, a biztonságot úgyszintén a házakból kiszűrődő lámpavilágnak köszönhetően találja meg. Kár, hogy az ezekben a lámpákban világító neonzöld szín oly nagyon rongálja az összhatást. Ha már a hordók természetes színét megemlítettem, erről is szólnom kell: azt hiszem, a lámpákba is jobb lett volna egy természetes, meleg színt árasztó fényforrás.
A koreográfiák nagyon jól meg vannak komponálva, formagazdagok, látványosak. A kép folyton változik, pörög, az énekes és a zenekar kiválóan tagolja az előadást, nincs megállás, de vannak nyugvópontok, így nem (nagyon) fárasztó a nézés, befogadás. Kiváló dolog ez, egy a baj csupán: időtlen idők óta használt koreográfiai formák ezek, melyeket először látni lenyűgöző élmény, egy idő után azonban a néző hozzászokik, s elfárad ez is. Amikor már túllihegett, hatásvadász szintet üt meg, ez a módszer önmaga ellen fordulhat. Például azáltal, hogy a bonyolult koreográfia miatt egyes táncosok arcáról eltűnik a táncöröm, s csak a feszült koncentráció marad. S nem használ az összhatásnak az sem, hogy időnként és helyenként ugyancsak szépen megkomponált, de népietlen és bár hatásvadász, de semmiféle funkcióval, tartalommal nem rendelkező séták, helyezkedések tarkítják a táncrendeket (az ilyeneket Könczei Árpád után szabadon „kereskedelmi koreográfiának" nevezzük házon belül). Ide tartozik még az is, hogy az előadás elején hallunk egy amúgy kiválóan előadott Kodály-kórusművet, amiért a tánckart és a felkészítőt is kiemelten dicséret illeti. Ez a dallam aztán később még felbukkan egyszer a vonósbanda tolmácsolásában, de ettől még nem lesz világos, miért is került ez ebbe az előadásba bele. Szép, öröm hallgatni, de kilóg a népnevelő folklórműsor keretei közül. Ha az a cél, hogy a népművészet szépségeit fitogtassuk, akkor ezeket a sétákat, műzenei betéteket, miegymást inkább ne használjuk. A néptáncok, zene, dalok gazdagsága elegendő a kellő változatossághoz. Ha ennek ellenére mégis továbbgondoljuk a dolgot, akkor meg kevés ennyi újítás, akkor már érdemes jobban elrugaszkodni a hagyományos keretektől.
A minden „magyar/ungureste" nevű táncot bemutatni akarás nagyon derék szándék, de túl nagyot-markolás, benne van a keveset-fogás veszélye. S néha a kevesebb több. Summázva: ez az előadás szép fűzére az erdélyi „magyar" nevű táncoknak, szépen kontextusba ágyazva, felpörgetve, lenyugtatva, változatos formákkal, egyszerű, de hatásos díszletekkel. Kellemes esztétikai élményre vágyóknak, a magyar népi kultúra szépségeiben gyönyörködni akaróknak mindenképpen ajánlott megnézni. Ennél többre nem is vállalkozik, de nem is nyújt ennél többet. Aki nem népikultúra-rajongó, s a színházba járó emberek többsége sajnos ilyen, az nem igazán tud lelkesedni érte, s néhány év távlatából már meg sem tudja különböztetni a sok másik hasonlótól, mit ettől az alkotócsoporttól és ettől az együttestől láthatott.
Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Magyaroké
Székelyudvarhely, 2015. október 15.
Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek XI. Találkozója
