Kádár Elemér: Egy kis tánc a sötétben

Udvarhely Néptáncműhely: Az aranyszőrű bárány – JEGYZET

Nem szabad, hogy az együttesek nyelvezetének, eszköztárának bővítése a saját, eredeti profil rovására menjen, mert elkerülhetetlenül oda jutunk, hogy a táncosok hivatásos művésztársulathoz méltatlanul gyenge minőségű előadások termelése közben éppen a táncos formájukat, erejüket veszítik el...

A bemutatott mese Benedek Elek feldolgozásában vált közismertté, de meglehetősen népmesei jellegű, s mint ilyen, kiválóan alkalmas arra, hogy egy néptáncegyüttes néptáncos eszközökkel vigye színpadra, s így ne csupán egy, bár tanulságos és oktató-nevelő célzatú történetet meséljen el a gyermekeknek, de a magyar népzene, néptánc és népviseletek szépségeit is felvonultassa előttük, megmutassa nekik, megszerettesse velük. Egy-egy ilyen mesejáték sikere nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy néptáncegyütteseinknek évek, évtizedek múlva is legyen értő, igényes közönsége. Éppen ezért az ilyen jellegű előadások készítése, játszása rendkívül fontos, a megújuló, régi, elvesztett közönségét visszahódítani és még másokat is megszólítani, megnyerni szándékozó Táncműhely esetében még inkább, mint egyébként.

A mesejáték rendezője, Nagy K. Kálmán azonban a bábszínház világából érkezvén, sajnálatos módon nem tudta maradéktalanul kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyek egy táncegyüttesben rejlenek. Így, bár az előadás bizonyára sikeres a gyermek nézők körében, sőt, bizonyára nemcsak közöttük, nem a táncos megoldásokat részesíti előnyben, hanem a pantomim, árnyjáték, sőt, szöveg használatával operál. Így aztán előfordul, hogy elhangzik egy meserészlet, a táncosok el is mutogatják azt, mitől a jelenet kissé túlmesélt, szájbarágós lesz, de közben nincs kihasználva az a lehetőség, hogy mindezt táncban is meg lehetett volna mutatni, s így tán nem is torpant volna meg folyton a mese menete. Manapság divatos dolog, hogy nem törődünk a műfaji határokkal, s különböző profilú társulatok bátran átrándulnak egymás területeire, sőt, gyakran hoznak létre közös produkciókat. Ennek a törekvésnek igen szép eredményei is születtek már, de azért ezzel érdemes vigyázni. Ha ugyanis egy táncegyüttes szövegmondó színházzal, bábozással, pantomimmel kezd foglalkozni, akkor abban nagyot kell alakítania, egyébként érthetetlen marad, miért nem maradt inkább a kaptafánál. Hiszen a színészek, bábosok évekig tanulják a szakmát, mielőtt kiállnak a nézők elé. Ennyi tanulási idő és gyakorlási lehetőség egy táncos esetében egy előadás elkészítése során nem áll rendelkezésre, így az eredmény is elkerülhetetlenül gyengébb lesz, mint azoké lenne, akik ebben tényleg jók. Nem szabad, hogy az együttesek nyelvezetének, eszköztárának bővítése a saját, eredeti profil rovására menjen, mert elkerülhetetlenül oda jutunk, hogy a táncosok hivatásos művésztársulathoz méltatlanul gyenge minőségű előadások termelése közben éppen a táncos formájukat, erejüket veszítik el, s aztán már abban sem lesznek képesek egykori sikereikhez méltók maradni.

Az aranyszőrű bárány meséjéhez visszakanyarodva: a kezdő jelenet szépen fel van építetve, jól megmutatja, hogy a legkisebb legény más, mint a többi, különb náluk. Szerencsés lett volna ezt a nyelvezetet alkalmazni a továbbiakban is. De már a nyáj őrzésekor azt láthattuk, hogy a főhős vagy furulyázik (dicséretes dolog egy táncos részéről, hogy ennek a feladatnak igyekezett megfelelni), vagy táncol... Koreográfiai megoldást kívánna, hogy a legény rátermettsége, ügyessége másképpen is megmutatkozzon. A nyáj tánca is, a pásztor tánca is lehetne gazdagabb. Az aranyszőrű bárány, mint a mese egyik főszereplője számomra erőtlen attól, hogy egy tárgy, egy báb, vagy játék plüssbárány, mely bizonyára nagyon tetszik a gyermek nézőknek, kik megsimogathatják, de nem tesz lehetővé olyan játékot, amilyet egy élő szereplő tudna produkálni, sokkal táncosabbá, élénkebbé, pörgősebbé téve ezáltal számos jelenetet. A táncos megoldások hiánya a továbbiakban is szembetűnő, sok az álldogálás, miáltal a jelenetek folyton „leülnek".

A díszletelemek méretei lenyűgözők, de anyaguk miatt kicsit hiteltelenek, kilógnak a történetből, láthatóan csak illusztrálnak, s a mozgatásuk is bizony nehézkes. Érdemes volna ezt még átgondolni, akárcsak azt, hogy az egyes jelenetek hossza hogyan is viszonyul egymáshoz, vagy a fő cselekményszálhoz. Ugyanis ez egy következő probléma: van pár olyan jelenet, mint például a pap és hívei színre lépése, mely nagyon hosszadalmas, de aztán teljesen elsikkad az előadás csúcspontjának kívánkozó jelenet: a szomorú királykisasszony felvidulásának pillanata. Ahhoz képest, hogy mekkora műsoridőt kap a plébános (jól felismerhetően ferences szerzetes, ehelyett szerencsésebb lenne egy olyan népi jelmez-megoldást alkalmazni, mit a falvainkban a farsangi maszkurázáskor szokás, ha papot akarunk megjeleníteni), vagy az öreg király (neki is jó lenne a fejére valami koronaszerűséget tenni), a királykisasszonyról szinte semmit nem tudunk meg. Azt sem, hogy mitől és mennyire volt szomorú, s azt sem, hogy ez mikor változott meg és miért. Az a kis séta, amit tőle láthatunk, erre nagyon kevés. A szegénylegény és a királykisasszony kettőse is kiemeltebb odafigyelést igényelne/érdemelne a rendezőtől és koreográfustól. És mindvégig kéne a több, erősebb, gazdagabb tánc az összeragadt sokaság részéről is. Hiszen az, hogy egyszerű mozdulatokkal körbejárnak a színpadon, aztán hosszasan állnak, nem magyarázza meg, hogy mi és miért nevettette meg a mesélő szavai szerint teljesen vigasztalhatatlanul szomorú királykisasszonyt.

Végül a záró képben szerencsére már tényleg mindenki táncol. A gyermekszereplők bevonása jó ötlet, a gyermeknézőkben bizonyára jó benyomást keltenek, s a sokaság-illúziót is jótékonyan erősítik az alapvetően kis létszámú tánckar esetében. És végül, de nem utolsósorban érdemes volna az egész előadást megvilágítani. Értem én, hogy az alúlvilágítottságot megkívánják az árnyjátékok, s miegymás, de ezen még érdemes lenne elgondolkozni, hogy mi a fontosabb. Szerintem szerencsésebb egy jól megvilágított, vidám táncjáték, mint egy álmosító félhomályban eljátszott pantomim.

Az Együttesnek jár a megérdemelt dicséret ezért az előadásért, s azért is, hogy hamvaiból, lám, szépen ébredezik. Remélem, hogy az új művészeti vezetés szellemében megkezdett komoly munka következetes és kitartó lesz, s ez mihamarabb jótékonyan meg is látszik majd az előadásokban, s kívánom, hogy a megújult társulat mihamarabb újra elfoglalhassa az őt megillető méltó helyét az erdélyi hivatásos táncéletben. Elsősorban azonban kívánok nekik több táncost, több táncot és több fényt az előadásaikba (is).

Az aranyszőrű bárány (Udvarhely Néptáncműhely)

Székelyudvarhely, 2015. október 16.

Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek XI. Találkozója