Péter Márta: Kazár szótár
KET – Ifjú Koreográfusok Fóruma: Kiss Anikó alkotói bemutatkozása – JEGYZET
Vajon az önmagában is meglehetősen bonyolult téma, a forrásul választott könyv írásmódja, és a textus játéktér fölé vetített idézetei összesimulnak-e a látvánnyal, segítik-e az értelmezést? Vajon az olvasott szöveg együttmozog-e a színpadi történéssel, vagy épp más tájakra vezet? Esetleg egyik vonulat a másik illusztrációja?
A Közép-Európa Táncszínház koreográfusi utánpótlást támogató jeles programjának tízedik estjén Kiss Anikó mutatkozott be; a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a fizikai színházi koreográfus-rendező szakirány első eresztésében végző alkotónak szavai szerint is nagy kihívás volt a mindössze ötnapos próbaidőszak, amely alatt színpadra állíthatta darabját. Ez csakugyan gyomorfacsaróan rövidke idő, főleg annak, aki a biztonsági út kész receptúrája helyett a próbafolyamatok mélyeiben, az előadók személyiségéből igyekszik kiformálni a színpadi helyzeteket és karaktereket, akinek igen fontos az őszinteség, s aki szereplőinek, színpadi társainak teljes jellemét kívánja megismerni és munkába venni. E heroikus vállalás persze túlnő az öt napon, túlnő minden időn, túlnő még egy pszichiáter lehetőségén is. Szép idealizmus ma, az önismeret hiányának ingoványában. Csak kívánni lehet, hogy Kiss Anikó hite és ereje mindvégig kitartson.
A felütés pszichológiai kifutását az alkotó interjúkban olvasható megnyilatkozásai ösztönözték, amelyeket összevetve a kegyetlenül rövid koreografálási-betanítási idővel, komoly feszültség támad; a belső igény és a valóság most nehezen illeszthető. A problémát némiképp az oldja, hogy Kiss Anikó egyfajta előtanulmányként fogott neki vállalásának – amint ezt az előadás utáni beszélgetésen a szakmai mentorként/konzultánsként is működő Kun Attila ugyancsak megerősítette –, illetve igen lényeges az a körülmény, hogy a színpadi társak, vagyis a KET táncosai e téren is nagyon gyakorlottak. Így aztán a sorozat eddigi estjein mindig megszületett a mű, mert a profi előadók odaadóan, tudásuk javával szolgálták a mindenkori feladatot. Remélhetőleg a jelzőn senki nem akad fenn, az én szótáramban a profizmus bizonyos szakmai eszköztár birtoklását jelenti. (És a fizikai színházi működésre oktató Horváth Csaba is mintha fontosnak vélné a fizikai eszköztár fejlesztését, a mesterség tudományát jelző készenlétiséget, ahonnan az alkotásban el lehet lódulni.) A szótár fogalma azonban Kiss darabjában a személyesnél általánosabb régióba emelkedik, bekapcsolva a történelem felénk hagyományosan bizarr szentenciákba és öldöklő vitákba torkolló fejezeteit is – s csak örülni lehet, hogy a Bethlen nézői inkább a színpadra figyeltek.
A Milorad Pavič jegyezte Kazár szótár című regény a kazár nép történetére fókuszál, mégpedig a keresztény, iszlám és héber források alapján, és rögvest ama ténnyel szembesít, hogy a három vallás háromféleképpen interpretálja a múlt történetét. E helyzetből jön az alkotótól is megfogalmazott örök kérdés: „Kinek van igaza, egyáltalán mi az igazság?", s vele jön a vágy, hogy a néző keresse meg egyéni olvasatát, legyen önálló. A koreográfus-rendező tehát minden téren hatalmasat fog, az öt nap foglalataként mintegy húszpercnyi, előtanulmányként meghatározott művén túl akár a téma majdani, hosszabb színpadi kifejtésével is. A nyilván mindkét verzióra érvényes kérdései az emberi egzisztencia számára létfontosságúak, akkor is, ha ezt éppen az emberi lény nem ismeri fel. Talán ezért sem született rá eddig válasz, s talán (jó ideig?) nem is fog. Kiss Anikó mindenesetre az érdekek és ellenérdekek óriási hálójába nyúlt, és úgy tűnik, ezt nem viccesen és véletlenül tette, hiszen nem csupán a „mágikus labirintusból" kelt szürrealisztikus álomvilágot fordítaná színpadára, hanem kérdéseivel jóval mélyebbre ás.
A frissen készült rövid verzió (demonstrációs bemutató?) persze a nézőben is gerjeszt néhány kérdést. Vajon az önmagában is meglehetősen bonyolult téma, a forrásul választott könyv írásmódja, és a textus játéktér fölé vetített idézetei összesimulnak-e a látvánnyal, segítik-e az értelmezést? Vajon az olvasott szöveg együttmozog-e a színpadi történéssel, vagy épp más tájakra vezet? Esetleg egyik vonulat a másik illusztrációja? A koreográfia megél a szöveg nélkül? És a szöveg látvány nélkül? Hogyan, miképp és meddig osztható a figyelem? És ha végtelenig osztható, akkor még valódi figyelemről van szó? Mintha lenne itt egy rés, mintha valami sérülne. Ennek veszélyét valószínűleg a sokféle színpadi rendszert magába vonó fizikai színház létrehívói is érzékelték és érzékelik, mert alkotásaik fősodrában hihetetlen koncentrációval építkeznek; lényegében egyfajta komplex, kidekázott színpadi struktúrát vezényelnek művé, miközben e folyamatban, vagyis a mű-pillanatok sorában érzékelési súlypontokat teremtve, irányítják is a nézői figyelmet. Utóbbi híján könnyen odaveszne minden lényeges ebben a dinamikus színi áradásban. Talán ez az a fejezet, amelynek lapjai olykor meglazulnak a Kazár szótár rövid színpadi olvasatában, pedig nélkülük nem léphetünk biztonsággal az ördög kertjébe, ahol „a világ valamennyi álmát már réges-rég végigálmodták".
Keressük elveszett álmainkat, vagy most is egy álomban élünk? Ki tudja az igazságot? A fiatal alkotó talán válaszra lel, akár a fizikai színház útján, akár egy másféle színházi ösvényen, de bárhol is talál rá, úgy tűnik, a magunknak föltett kérdések sohasem haszontalanok.
Ifjú Koreográfusok Fóruma, Kiss Anikó alkotói bemutatkozása (Közép-Európa Táncszínház)
Koreográfia: Kiss Anikó, Konzultáns: Kun Attila, Fény: Fogarasi Zoltán, Előadók: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Jakab Zsanett, Wéninger Dalma, Ivanov Gábor, Kovács Péter, Szabó András
Bethlen Téri Színház, 2016. január 16.
