Kutszegi Csaba: Baletthattyúk, budapesti madarak
Budapest Táncfesztivál I.– JEGYZET
Fesztivállal kapcsolatban (legyen tánc-, avagy színházi) a legnagyobb közhely, hogy színes a kínálata. Az idei Budapest Táncfesztiválról szólván e megállapítást mégsem mellőzhetem, hiszen már az első napjaiban igen eltérő műfajú és stílusú előadások szerepeltek a kínálatában.
A Bethlen Téri Színházban két kitűnő, igen sikeres oktatási program, a Horda2 és az Igaz történet alapján váltotta egymást, míg a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában az USA-beli Les Ballets Trockadero de Monte Carlo lépett fel az első két napon. Az immár több mint negyven éves múltra visszatekintő, csak férfiakból álló „komikus” együttes rengeteget tett és tesz a balett népszerűsítéséért, méghozzá úgy, hogy pellengérre állítja a műfaj „monumentális idiotizmusát” (merthogy ilyenje nemcsak az operettnek – lásd Witold Gombrowicz elhíresült szerzői jegyzetét –, hanem a balettnak is van). A Troks alapgondolata egyszerű és helyes: nem lehet igazán szeretni azt, amin nem tudunk önfeledten röhögni.
Les Ballets Trockadero de Monte Carlo: A hattyúk tava / fotók: Toldy Miklós
Az együttes jeleneteinek, egyfelvonásos paródiáinak elsődleges humorforrása az, hogy a női szerepeket is férfiak táncolják. Ez, mint sok minden más, egyáltalán nem vadonatúj ötlet, hisz sámánszertartásokból, ősrégi népi játékokból, de még antik komédiákból is ismert a motívum, hogy férfiak női ruhába-karakterbe bújva, játékos iróniával fejezik ki a „gyengébb nem” iránti – maradjunk abban: tiszteletüket és szeretetüket. A balett világában e szerep- és nemcseréknek van egy speciális, bársonyos frivolitása, hisz a tánctörténet nem egy kiemelkedő nagyságáról tudhatjuk, hogy eme fent említett cseréket a magánéletükben – csendben, avagy nyilvánosság előtt, artisztikus külsőségek között – is megélték. Ehhez gyorsan hozzá kell tenni: teljesen lényegtelen, milyen irányú a Trockadero együttes tagjainak identitása, nagyszerű, elismert és körülrajongott művészekké káprázatos technikai tudásuk, kitűnő színészi játékuk, szóval, a színpadi produkcióik révén válnak.
Les Ballets Trockadero de Monte Carlo: A hattyúk tava
Ténykedésük abszurd reakció is egy, a balett-történetet forradalmasító-dinamizáló, jó százéves vonulatra, amely akár a férfitáncosok nagy, történelmi szabadságharcaként is aposztrofálható. Talán a koreográfus Mihail Fokin tette meg az első jelentős lépéseket a múltszázadforduló táján annak érdekében, hogy a férfiak ne csak támasztékot nyújtó biodíszletként húzódjanak meg a csillogó sztárbalerinák mögött, hanem legalább róluk is (!) szóljon az előadás. De e téren a balett-történet két igazi nagy forradalmára a 20. századi Vaclav Nyizsinszkij és Rudolf Nurejev volt. Akárhogy is, de a férfiakat a balettszínpadon (vagy mindenhol?) mindig is ette a penész, ha a nők mögött másodhegedűs szerep jutott nekik. Ezért a megbocsáthatatlan hátrányos helyzetért állnak nemes bosszút negyven éve a Trocks táncosai minden elnyomott férfi nevében, és az csak hab a tortán, hogy mindeközben imádnak spicc-cipőt húzni, és balett-tütüben tündökölni a színpad közepén.
Les Ballets Trockadero de Monte Carlo: A hattyúk tava
De nagy árat kell fizetni a néhány perces, esetleg órás ragyogásért. Vannak persze laza izomzatú, vékony csontú, törékeny alkatú, ám mégis dinamikus férfi táncosok, de azért férfiak és nők nem véletlenül táncolnak évszázadok óta más technikával mást. Elhivatottságra és nagyon sok munkára van szükség ahhoz, hogy egy férfi tökéletes balerinahattyú legyen, ennél csak az nehezebb, ha úgy lesz azzá, hogy közben férfi marad. Ez utóbbira négy példát is láthattunk az esten – a „négy kis hattyú” számban; az előbbi páratlan megtestesülését pedig Chase Johnsey Odette-alakításában csodálhatta meg a közönség. Az előadás első felvonása, a fehérhattyú-kép azért az est kiemelkedően legjobb produkciója, mert mindhárom alábbi, utánozhatatlan Trockadero-sajátosság együttesen hat benne: a balett (szeretett) monumentális idiotizmusának kigúnyolása, női karakterek ironikus ábrázolása férfiak által, valamint a káprázatos tánctechnika – mindezek persze hol finom, hol harsány humorral fűszerezve. Ebben a hattyújelenetben még a férfiszerepet táncoló férfiak is nagyon jók, pedig igazán nehéz választ találni arra, hogy a Trockadero-darabokban mi a jó abban, ha egy férfi csak eltáncol egy férfiszerepet. De itt a Hattyú férfiszerepei is ki vannak találva, műgonddal vannak megkomponálva: bájos a bugyuta, jól megtermett, nőiesen szép Siegfried herceg (Duane Gosa), imponálóan ütődött kis lúzer Benno (Raffaele Morra), a mindenkihez vonzódó, de rendszerint hoppon maradó barát, és észbontóan idétlen Von Rothbart (Paul Ghiselin), a gonosz varázsló.
Les Ballets Trockadero de Monte Carlo: A hattyúk tava
Ehhez hasonló karakterek a további két felvonásban nem láthatók. Pedig A kalóz-kettős férfit alakító táncosaként egyik büszkeségünk, a magyar Major László lép fel, és igen ügyesen kamatoztatja a szerepben színészi és artistakvalitásait is. Az Esmeralda-blokkban szintén príma karakterek és nagyszerű táncok láthatók, különösen a címszereplő Alberto Pretto remekel. A harmadik felvonás Don Quijote-egyfelvonásosában pedig egy egészen különleges jelenség szemtanúi lehettek február 25-én a nézők: Carlos Hopuy Kitri szerepében olyan kimagasló táncos teljesítményt nyújtott, hogy azzal a világ bármelyik vezető balettegyüttesében – férfi létére – simán beállhatna a világklasszis prímabalerinák helyére. Szereplése (mely humoros felfogást csak nyomokban tartalmazott) káprázatos, de egyben zavarba ejtő. Legalábbis bennem felmerült (először az est folyamán): tulajdonképpen miért is kell egy férfinak női szerepet táncolnia?
Góbi Rita Társulat: Sziluett Cinema - Góbi Rita / fotók: Toldy Miklós
E kérdésre (is) Lakatos János biztosan számos színes, szellemes választ tudna adni, vagy találna az Interneten. Ő más módszerrel népszerűsíti a táncot: ismeretterjesztő előadást tart, projektor és laptop segítségével vetít, kommentál, anekdotázik, magyaráz a színpadon. Magánszámának igazából a fesztivál kísérő programjában kellene szerepelnie, de mivel a Budapest Táncfesztiválnak ilyenje nincs, a „főtáblán” kapott helyet. Sorozata (mert alkalmanként új tematikus tartalommal áll elő) rendkívül hasznos, a nézőtéren látható-hallható, hogy főleg a tizenévesek fogadják hálás tetszésnyilvánítással a tánctanár-koreográfus vicces, fiatalos, avagy egyenesen bizarr beszólásait. A kitűnő ötletből akkor lehetne parádés produkció (és mivel az előadás színházban, színpadon zajlik, erre nyugodtan lehetne, sőt kéne törekedni), ha ki lenne hegyezve, ha artisztikusan meg lenne szerkesztve, ha benne céltudatosan súlyozva és ellenpontozva jelenne meg a választott fő motívum, az aktuális tartalmi lényeg, a kiemelt üzenet. Ezek híján a Tánc és… (Tánc és Kreativitás) előadói estjén (mely a MOM Kulturális Központban volt látható) inkább baráti összejövetelen érzi magát az ember, ahol valaki – előre felkészülten – hasznos és érdekes internetes tartalmak folyamával szórakoztatja a többieket. Igazi kreatív húzás az lenne, ha művészi színvonalra emelkedne a játékos ismeretterjesztés.
Góbi Rita Társulat: Sziluett Cinema - Góbi Rita
A Góbi Rita Társulat Sziluett Cinema című gusztusos performanszán (szintén MOM Kulturális Központ) e téren fordított a helyzet: artisztikumban nincs hiány, a kreativitás viszont nem igazán erőssége a látszólag kreatív produkciónak. Igazán kreatívnak csak azt az alkotói folyamatot gondolhatjuk, amely eredetiséget, újszerű eredményt hoz létre. A Sziluett Cinema ezzel szemben inkább összegző előadás, egyfajta mintaképe lehetne a különböző művészeti termékek, látásmódok intelligens és ízléses összefésülésének. A kölcsönös megtermékenyítés aktusa ráadásul nem rideg tartózkodással esik meg a műben, az eredmény nem üres, eklektikus tákolmány, hanem egyedi hangulatot létrehozó, érzékeny előadás. Némi hiányérzet azonban nem azért maradt mégis bennem a műélvezet után, mert konkrétan és átvitt értelemben is jórészt pasztellszínek uralkodnak az alkotásban, hanem mert a lazán kezelt asszociációk, társítások, mellé- és hozzárendelések szolidan hömpölygő, tágas síkságon nyugalomban elterülő széles folyamában kevés izgalomra, és/vagy felvillanyozó újdonságra leltem. De ez bonyolult ügy: a tartalmatlan-formátlan, mindenáron hajszolt újdonság-felmutatás egy idő után taszító, a kvázi kortárs más- és önismétlés pedig unalmas – és ezt itt most nem a Sziluett Cinemára, hanem általában értem.
Góbi Rita Társulat: Sziluett Cinema - Góbi Rita
A Góbi Rita Társulat produkciójában zene, tánc, háttérvetítés, ez utóbbin olykor gyorsan váltakozó budapesti városrészletek művészi sziluettjei és „real time” készülő homokrajzok találkoznak, illeszkednek egymáshoz. Ez a bizonyos „illeszkedés” is aggályos folyamat, általában és ezen az előadáson is. Ha a vetítésen látható, dekódolható vizuális elemekhez konkrétan kapcsolódó mozdulatok fedezhetők fel a táncban, akkor érdektelen illusztrációnak minősíthetjük a koreográfiát. Ha viszont látvány és tánc között semmilyen értelmezhető, avagy átérezhető kapcsolatot sem tudunk érzékelni, felelőtlenül egymásra hajigált, tartalmatlan-parttalan eklektikus halmaznak véljük az alkotást. E tekintetben a Sziluett Cinema jól sikerült: általánosságban, elvontan, érzéki mezőben kapcsolódnak egymáshoz az előadás különböző szegmensei, a szándékosan felmutatott határátlépések óvatosak, játékosak. Ilyen például, amikor a táncot alkotóként és előadóként is jegyző Góbi Rita bemegy a vetítővászon mögé, és árnyként megjelenik a sziluettek között. Később követi őt gitárjával az élőzenei kíséretet szolgáltató Sütő Márton, aztán a vászon előtt zenész és táncos valós, háromdimenziós testi egymásba fonódásának is tanúi lehetünk. Ezzel szemben eltanácstalanodva szemléltem még az előadás elején, hogy amikor a homokrajzon madárra (vagy madár formájú madárijesztőre?) utaló alak tűnik fel, Góbi is madármozgásra emlékeztető gesztusokat illeszt a táncába. Az ilyen konkrét illusztrálás nem szerencsés. Nálam különösen veszélyes, mert amikor a homokmadár után a Parlament sziluettje tűnt fel, én rögtön a közelmúltban gyakran emlegetett híres-hírhedt pávatáncra asszociáltam. Az előadás végén, a költőien szép szállómadár-animáció közben pedig menthetetlenül arra gondoltam, hogy Budapest minden bizonnyal a madarak városa.
Góbi Rita Társulat: Sziluett Cinema - Góbi Rita ésSütő Márton
Az első – pontosan – hat nap krónikájába tartozik még, hogy február 27-én a Müpában fellépett a Szegedi Kortárs Balett. Műsorukon két, már ismert egyfelvonásos (az Árnyak és vágyak, valamint a Moderato Cantabile) mellett premierrel is jelentkeztek: bemutatták az Uri Ivgi – Johan Grebe szerzőpáros Subjects (Baby boy) című koreográfiáját. Az estről kényszerűségből lemaradtam, de az új darabról szóló írásunkkal amint lehet, jelentkezünk. A szegedi balettestről megjelent korábbi kritikánk itt olvasható: Középsúlyos este.
Február 29-én pedig a Pécsi Balett hozta el az ősszel bemutatott, Bozsik Yvette koreografálta A hattyúk taváját a Müpa Fesztivál Színházába. A pécsi bemutatóról közölt kritikánk itt olvasható: Hattyúk kiszáradt tava. Jómagam most, a budapesti premieren láttam a darabot. Kitűnő pécsi kritikuskollégám írásához hozzáfűzöm: teljesen természetes, hogy a klasszikus gyöngyszemek újraértelmezése mindig megosztja a közönséget. Bozsik Yvette feldolgozásának az a különlegessége, hogy – ellentétben az általam látott nem kevés Hattyú-adaptációval – a színház felől (a rendezés, a fordulatos drámai cselekményszál, a komplex látványvilág felől) közelíti meg a veretes koreográfiát. A legtöbb felújított, „modernizált” A hattyúk tava megőrzi Máriusz Petipa (és Lev Ivanov) emblematikus koreográfiarészleteit (persze csak akkor, ha megfelelően felkészült együttes mutatja be). Ha valaki egyszer igényes-technikás kortárs balett táncnyelven – Csajkovszkij muzsikájára – újra megkoreografálná A hattyúk tavát, én egészen biztosan kíváncsiságtól felajzva száguldanék a premierre. És ha ez – nagy mázlimra – Budapesten történne, fővárosunkat a bemutató után a baletthattyúk városaként emlegetnék.
2016. február 24-29.
