Kutszegi Csaba: Kell egy csapat
A Magyar Táncművészeti Főiskola balettművész hallgatóinak vizsgaelőadása - JEGYZET
A Paquitában még az is látszik, ami nincs benne, a legkisebb technikai malőr, vagy olcsó megoldás sem maradhat rejtve a néző elől, se mosollyal, se könnyel, semmilyen (ál)művészi hókuszpókusszal nem lehet takargatni a felkészületlenséget.
Azért vannak a művészképzésben nagy, nyilvános vizsgaelőadások, hogy bennük a hallgatók a legjobb oldalukról mutatkozhassanak meg. Ha ezt vesszük figyelembe, megállapítható, hogy a Magyar Táncművészeti Főiskola idén végző balettművész hallgatóinak koncertje kitűnően szerkesztett előadás volt: a végzősök felkészültségükhöz, tudásukhoz illő feladatokat kaptak, melyeket lelkesen és tehetségesen oldottak meg.
Paquita-szvit, Pas de trois, Takamori Miyu, Hanamura Sodai és Ota Yumie / fotók: Kanyó Béla
Az első rész, a Paquita-szvit kitűnően prezentálja a nem szakmabeli nézőknek (a növendékek sok-sok hozzátartozójának), hogy a klasszikusbalett-technika bizony nem sajátítható el néhány hetes kurzuson (az előadáson megjelenő nem kevés szakmabeli néző ezzel régóta tisztában van). A nyitótánc szerepét kapó Polonézt második, harmadik és negyedik évfolyamos növendékek mutatták be, produkciójuk ékesen szemléltette, hogy a civil testrészek, a végtagok a kilenc évig tartó stúdiumon milyen folyamatos változásokon esnek át mire balettművész-külsőjük lesz, illetve mire képesek lesznek technikás balettmozdulatok végrehajtására. Az iskoláskorúak fegyelmezetten és pontosan táncoltak, külön öröm, hogy mindeközben láthatóan megérintette őket a táncöröm is: a felsőtesttel és a karokkal lazák, muzikálisak maradtak, a többség még boldogan mosolygott is. (A „kicsiket” a Paquitában Németh Nikolett tanította be.)
Paquita-szvit
A nagyok összehasonlíthatatlanul nehezebb, sokrétűbb feladat-megoldásai már nem minden esetben mutatkoztak könnyed örömtáncnak, de a felvonás valamennyi fellépője (és a betanítójuk, Gábor Zsuzsa is) egyfajta táncos becsületrendet érdemelne, ugyanis Paquita-koreográfiákat ellejteni nézők előtt olyan tevékenység, mely közben „mellébeszélni, svindlizni” nem lehet. A Paquitában még az is látszik, ami nincs benne, a legkisebb technikai malőr, vagy olcsó megoldás sem maradhat rejtve a néző elől, se mosollyal, se könnyel, semmilyen (ál)művészi hókuszpókusszal nem lehet takargatni a felkészületlenséget.
Takashima Kentaro a Paquita-szvitben
Már az első felvonásban kiderült: az idei végzősök, valamint az évfolyamvezető mestereik, Tatjana Vdovicseva (a lányoké) és Szakály György (a fiúké) nyílt lapokkal játszanak. Felvállalták, hogy az osztály legnagyobb erőssége a szorgalom és a kitartás, bebizonyították, hogy ha nincsenek is köztük extra képességekkel rendelkező klasszisok, közösen, a közös munkába vetett hit erejével figyelemreméltó eredményre képesek. A további két felvonás tanulsága is ez. Az idei műsorból kimaradt a klasszikus koncertrész, és ez jó döntésnek bizonyult. Ezzel a szakmai közönséget megkímélték a sztereotip koncertszámok méla unalmától (az ilyet különösen akkor fájdalmas végignézni, ha olyan hallgató kapja meg, akinek a szerep meghaladja a képességeit), az érdeklődő-drukkoló közönség is jól járt, mert ugyan különböző, de három színvonalas, kompakt (balett)színházi élményhez jutott, a legfontosabbakról, a végzősökről meg nem is beszélve…
Belzebub-jelent a Walpurgis-éjben
A Paquita-szvitben Tiszai Adrienn és Lőcsei Balázs Márk technikailag megalapozottan, igen esztétikus kettősben mutatta meg megnyerő külsőjét, a Pas de trois-ban Ota Yumie és Hanamura Sodai a hetedik évfolyamos Takamori Miyuval (mindhárman Japánból érkeztek) magas technikai színvonalon táncolt, a szintén japán Takashima Kentaro pedig lendületes-technikás férfiszólójával aratott hangos közönségsikert. Az összes többi végzős is igényes szólókban megbízható teljesítményt nyújtott, így Aoyama Kurumi (Japán), Rebekah Cutts (Ausztrália), Sánta Eszter, Novák Boglárka és Tiszai Adrienn.
Núbiai tánc a Walpurgis-éjben
Nem állítom, hogy a második rész Walpurgis-éjére mint életem egyik meghatározó színházi élményére fogok emlékezni évtizedek múltával is, de öröm volt újra látnom a veretes Seregi-koreográfia kitűnő táncait (betanító: Sebestény Katalin). Az összkép egy kicsit sem hasonlított az egykori Faust-rendezés emblematikus balett-betétjére, ám a cél nem is nosztalgikus rekonstruálás, hanem fiatal táncosok testének-szellemének megmozgatása volt. Említetteken eléggé máshogy álltak a mozdulatok, mint az akkori kollégáimon, akiket vagy harminc-negyven éve láthattam utoljára előttem-mellettem a színpadon a Seregi-Walpurgis szerepeiben.
A négy évszak, Tavasz
A műsorfüzetben nem találtam adatot arra, hogy ki volt a jelenet jelmez- és színpadilátvány-tervezője, mindenesetre eléggé naiv, revüsített fausti pokolképet rendeztek a fiatalok köré. Ez egyébként illik is egy iskolához (a karszerepekben hamvas hatodikosok is felléptek), az meg szinte dicsérendő, hogy egyes jelmezekkel mintha Maurice Béjart-nak és Gombár Juditnak próbáltak volna egyszerre emléket állítani. Akárhogy is volt, a közös felvezetés után Sánta Eszter és Márton Richárd János kettősükben finom, érzékeny mozdulatokkal bizonyította, hogy a lírának a pokolban is van helye. Ettől persze a Walpurgis-éj legsikeresebb száma még mindig a Belzebub-jelenet, melynek szólistája az energikus-technikás Dávid Patrik volt, mellette becsületesen helytállt a Varga Kristóf vezette négytagú ördögkülönítmény. Bevallom, kamaszkorom legszebb éveiben a Núbiai táncban nem kevés erotikát is felfedeztem, most Novák Boglárka és a nyolcadik évfolyamos Guti Gerda táncában elsősorban a fiatalos bájt, a finom kellemet, az ügyességet és a precíz végrehajtást értékelhettem. (Hiába: Tempora mutantur et nos mutamur in illis, azaz az idők változnak, és mi változunk velük.) Tiszai Adrienn a Vénusz-jelenetben is spicchegytől fejbúbig szép volt, ám mindeközben lazább és magabiztosabb is; szintén négytagú rajongó kísérői között Telenkó Kristóf Soma jeleskedett. A Pas de six a Walpurgis-éj örökbecsű, finoman csiszolt ékszere, Seregi László leheletkönnyű, de felülmúlhatatlan remeklése. Dicséret illeti mind a hat végzőst, mert egységesen megérezték, hozták a koreográfia finom báját, győzték igényes technikáját. Íme, ők: Kepes Boglárka – Varga Máté, Mashiko Yumeno – Takashima Kentaro, Ota Yumie – Lőcsei Balázs Márk.
A négy évszak, Nyár
A vizsga szakmailag különleges, legértékesebb felvonása a harmadik volt, amelyben a fiatal művészek a négy koreográfus által Vivaldi-zenére készített, A négy évszak című egyfelvonásost mutatták be. Hagyomány, hogy a vizsgakoncerten az utolsó felvonás egy közösségre épülő, általában populáris, vagy legalább erősen közönségbarát kortárs koreográfia. Idén a hagyományt meg is őrizték, ám némileg meg is újították. A koreográfia kifejezetten a végzősöknek készült (csak az első tételében szerepelt néhány alsóbb évfolyamos „vendégművész”), és e tény láthatóan testileg, lelkileg és technikailag is szárnyakat adott a hallgatóknak. Már önmagában az is felemelő, nagyszerű, hogy ősbemutatóval rukkolhatnak ki, a koreográfusok kellő jóindulattal a testükre dolgozhatnak, és átalakítható, elkerülhető minden olyan figura, amelyik nem megy, nem áll jól. Sőt: a koreográfusok mindegyike nyilván a legjobbat akarja kihozni a táncosokból.
A négy évszak, Ősz
Jól sikerült a koreográfusok kiválasztása is, a tételeik spontánul „összebeszélnek”, miközben tematikusan és stilárisan is éppen a szükséges mértékig el is térnek egymástól. Ez pluszjelentést is kölcsönöz az egész darabnak, amit a stiláris szerkezet és a tételek közötti hangulatváltások hordoznak. Az egész felvonás előadása attól válik színvonalas, elvont üzenetet közvetítő műalkotássá, hogy azokat a bizonyos hangulatváltásokat az előadók érzékenyen, hitelesen, átéléssel tolmácsolják.
A négy évszak, Tél
Az első tétel, a Tavasz (koreográfus: Molnár Márta) épül leginkább a klasszikusbalett-technikára, ám a táncosok – a technikai fegyelem, a precizitásra törekvés mellett – hozzák az évszak fiatalosan zsongó hangulatát is. Az „érettebb” Nyárban (koreográfia: Andrea Merlo) már gyakoribbak a komplikáltabb, aszimmetrikus mozdulat- és térforma-kompozíciók, ebben a tételben azt tanulhatták meg a vizsgázók, hogyan lehet szinte csak formai eszközökkel atmoszférát teremteni. A „romlott, dekadens” Ősz (koreográfia: Kulcsár Noémi) szinte berobban: a technika öles léptekkel hagyja el a klasszikát, és tör a kortárs felé, a táncos egyedek benne elkülönülnek egymástól, megjelennek az egyéniségek, erénnyé válnak a saját, átélést sugárzó arcok, szembetűnik, hogy ahány táncos, annyi egyéni mozdulatstílus. A Tél (koreográfia: Maged Mohamed) az elmúlás hidegét árasztja fagyos, fekete-fehér kontrasztjaival. Ám télen sem hal meg a természet, ahogyan az emberi hit és a vágyak is csak mélyen alszanak olykor-olykor; a koreográfia igencsak dinamikus mozdulatsorozatai kőkemény harcot, küzdelmet jelenítenek meg, mely nehéz körülmények között, a túlélésért, az újjászületésért folyik. A tétel táncnyelve mintha visszakanyarodna a klasszika felé, vagy inkább szintetizálja az előző három tétel mozgásnyelvét: mintegy teljes fegyverzetben mutatja meg a klasszikusbalett-képzés nyújtotta tudásban rejlő lehetőségeket.
A négy évszak, Tél
És e lehetőségek korlátlanok. A Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakán végzett hallgatók előtt nyitva van a világ. Aki közülük nem lesz Étoile-gálák ünnepelt sztárja, az majd keres, vagy épít magának csapatot. Mert csapat mindig kell.
A végzős évfolyam
Lányok: Kepess Boglárka, Novák Boglárka, Sánta Eszter, Tiszai Adrienn, Aoyama Kurumi (japán), Cutts Rebekah (ausztrál), Mashiko Yumeno (japán), Ota Yumie (japán), Streiff Megan (amerikai).
Balettmester: Vdovicseva Tatjana.
Fiúk: Dávid Patrik, Lőcsei Balázs Márk, Márton Richárd János, Telenkó Kristóf Soma, Varga Kristóf, Varga Máté, Österlund Joni (finn), Takashima Kentaro (japán), Hanamura Sodai (japán).
Balettmester: Szakály György.
Erkel Színház, 2016. június 26.
