Szemessy Kinga: Tudom, mit nem tettél előző héten
Kollektivitás, felelősségtudat, performativitás – L1dancefest-szimpózium a CEU-n
…háborúmentes övezetben, EU-s finanszírozású projektek köteleznek minket arra, hogy gondolkodjunk, mit ad a világ a kortárs koreográfusoknak. De hogyan támogatják a világot a kortárs koreográfusok?
A megrajzolhatatlanul széles nemzetközi hálóba ágyazott tizenöt éves L1danceFest motorja, Ladjánszki Márta megrendezte az esemény első szimpóziumát, ingyenesen, sőt kávéval és borral csábítva mindenkit, aki kortárs művész, aki kortárs művészetfogyasztó, avagy aki a kortárs művészettől irtózik. A kínálat minden gyomorhoz illeszkedett, így tartalmazott elméleti diskurzust Silvan Tomkins hatáselméletéről és Jacques Rancière emancipált nézőjéről (https://vimeo.com/123248562), a sztenderd akadémiai konferencia keretét feszegető lecture performance-t (Marie-Louise Stentebjerg & Ida-Elisabeth Larsen), továbbá önreflexiós meditációt és szociális öntudatot fejlesztő workshopokat (two-women-machine-show; Oleg Soulimenko), biografikus tőből eredő beszédeket és alkotástárlatokat a művészek felelősségéről (Joanna Leśnierovska), illetve elmelazító performanszokat (pl. JaroVińarskỳ) is.
Fotók: Szabo Roland
A meghívottak között táncosok, koreográfusok, dizájnerek, zeneszerzők, tanárok, kutatók, kurátorok, producerek, kritikusok, kulturális menedzserek – ez nem sok különálló, hanem egy összefüggő válasz a „ki?” kérdésre. A szimpóziumon megszólalók erős többsége nem tudott kevesebb mint negyedoldalas életrajzot írni magáról, azaz nem tudta magát egyetlen szóba, vagyis szakmába/munkakörbe gyömöszölni. Összetett, többrétegű, ingatag, a formálódásra nyitott identitástudat jellemzi a ma művészét (és nem-művészét egyaránt), s pont ezért izgatja, milyen csoporthoz tartozik, merre vigye a lába, milyen misszió és étosz mellett köteleződjön el. A „ma művészei”: milyen kontextusban? Ők mind? Ki ez a nagy család?
Ivana Ivković kulcsszavakkal dobbantott: artivizmus (art + aktivizmus), szellemi munka (immaterial labour), dramaturgia, „kortárs-ság”, politikai és társadalmi felvetések, Bojana Cvejić, fogyasztói társadalom, részvételi művészet. Hívószavak, amelyekre a résztvevők hümmögni és bólogatni kezdenek – ez nem egy első randi, hanem újratalálkozás a felsorolt terminusokkal. Van valami megosztott közös. Joanna Leśnierovska azt állítja, hogy a kiváltságos helyzetünk nagyon is az, vagyis hogy háborúmentes övezetben, EU-s finanszírozású projektek köteleznek minket arra, hogy gondolkodjunk, mit ad a világ a kortárs koreográfusoknak. De hogyan támogatják a világot a kortárs koreográfusok? A kollektivitásról, demokratikus együtt munkáról szóló utópikus elképzelések könnyen papolásba csapnak át, ugyanis egy kényelmi (nyugati) pozícióból beszélünk.
Christine Borch (a szimpóziumot megnyitó énekes előadó): Unom, hogy a művészet politikai mibenlétéről beszélünk. Miért nem tudunk inkább azon gondolkodni és arra pénzt költeni, hogy alkossunk valamit együtt?!
CEU-s diák: Te megengedheted magadnak, hogy ne foglalkozz ezzel, de én nem. Én nem tudok megszabadulni a kinézetemtől, a bőrszínemtől. Minden nap ezzel kelek…
Christine Borch: Hidd el, értelek, tesó (angol eredeti: sister), de mégis, ha együtt tudnánk énekelni és…
CEU-s diák: Nem érted, hogy a kettő ugyanaz?!
Joanna Leśnierovska: Lássuk be, a kollektívák nem csak összetartanak, de mindig ki is rekesztenek.
(Egy beszélgetés kivonata 2016. szeptember 13-áról.)
Ladjánszki Márta
Tényleg a tánc a legdemokratikusabb művészeti ág, avagy ez egy már idejét múlt posztmodern szlogen? Leśnierovska olyan alkotókat említ, mint az amerikai Liz Lerman és a Berlinben élő Isabelle Schad, akik nem a világ megváltására, de a világot szemlélők perspektívatágítására vállalkoznak a tánc módszertanát segítségül hívva. Lerman és Schad esetében hitvallás, hogy profik és nem táncosok pontosan ugyanolyan mértékben táncjogosultak: olykor a népi körtáncok transzerejéhez, máskor a sejtszintű életszerveződés képeihez fordulnak mankóként. De hogyan lehet mindenkiévé tenni valamit, ami az egyiknek evidencia, a másiknak viszont újdonság, sőt sorsfordulat? Mit jelent a bevonás egy multikulturális társadalomban? Mi motiválhat valakit a transzformációra? Elkerülhető-e a hatalmi viszonyokban gondolkodás, ha a profi megkéri nézőjét, hogy (nyilván kulturálisan konstruált) szokásaiból (pl. ülés és csendbenlét) kilépve, csatlakozzon hozzá? Hogyan ne szégyellje magát? Ez felszabadítás vagy éppen invázió? Mik/kik a szolidáris művész/et legszebb példái?
Jasmin Hoffer és Oleg Soulimenko
Tímár Eszter és Sanjay Kumar CEU-s professzorok az elméleti munkát a gyakorlattól elválaszthatatlannak látják, ugyanis a máshogy (papíron, vagy pl. testfüggesztési installációban) manifesztálódó felfedezések informálhatják egymást, felcserélhetők. Jelentse ez azt, hogy a makulátlan technikával rendelkező, de társadalmi komplexitásokban, demokratikus kiáltványszerű koncepciókban nem gondolkodó művész haszontalan? A hatás attól függ, libabőrözünk-e („goose bomb dependent”) – állítja Ivana Ivković. Oleg Soulimenko és Jasmin Hoffer előadásából parafrazálva: jobb, ha nem vagy túl jó valamiben, mert az nagyon sok időt vesz el a közösségi létezéstől. Persze a tánc- vagy látványtechnikai brillírral elért illúziókeltésnek oka, hogy a borongós valóságtól való szökésre igény van; nem hiába teltek a romantikus balettek és a musical előadások. Ugyanakkor az említett professzorok aláhúzzák azt is, hogy az angol „theatre” (színház) és „theory” (elmélet) szavak etimológiájuk szerint mindketten a görög „thea” szóból származnak, ami nézetet, kilátást jelent. Aki ír, vagy aki kiáll a színpadra, az egy nézetet képvisel akkor is, ha nem akar. A színházban a nem valós és a valós egyszerre vannak jelen – minden konkrét és szimbolikus – mondja Ivana Ivković. Nincs olyan, hogy valaki sehonnan beszél, vagy sehonnan érkezett. Az előadót kulturálisan beidegződött elvárások bombázzák a nézők felől, amit vagy kiszolgál, vagy ágál ellene. A szimpózium hangjainak többsége hirdette, hogy az idill és szórakoztatás vágy illuzórikus, bódító, tünetkezelő kiszolgálásával azon elnyomó rendszereket támogatjuk, amely a népet vak követőnek akarja tudni, vagyis – egy olyan jelenben, ahol az etikai normáink és ezáltal életfilozófiánk naponta megkérdőjeleződnek –, köldöknézegetésre a színházban sincs idő.
Ugyan – véleményem szerint – a szimpózium programfelhozatala nem tükrözte teljes mértékben ezt az ellentörekvést, de annak idején Bertolt Brecht se tudta gyakorlatba ülteti színházelméleti innovációit. Mégis: hol vagytok próbálkozók? Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Csehország, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Horvátország, India, Kanada, Magyarország, Oroszország, Szlovákia – több ország képviselője szólalt fel/mozdult meg, mint ahány külsős (azaz nem L1-es és nem is a CEU-s tag) ült a hallgatóság sorai közt. Ez a jelenség érdemel egy „miért?”-et. Az angol nyelv vagy a délután két órái kezdés? Nincs több jó érv, ugyanis a felvetett témákkal kapcsolatos érdektelenség a hazai szakma öngyilkossága. Hol vagytok, mindezekről gondolkodók? Kikért alkotunk és kiknek a pénzéből, továbbá kiket idealizálunk, kikre nyomjuk a profi vagy pont az amatőr jelzőt? Kiben van missziótudat? „A lengyel művészet aranykora a kommunista éra kezdetén volt. Ha eltűnik az ellenség, nincs mi ellen harcolni” (Joanna Leśnierovska) – másból inspirálódni tét nélküli, ugyanakkor ez a labda most még bőven fel van dobva.
L1danceFest Szimpózium
Közép-európai Egyetem, 2016. szeptember 13-15.
