Turbuly Lilla: Arc a hátra, és előre!
Az L1danceFest showcase-programjáról -
Tizenöt perc. Tudjuk, hírnévből mindenkinek jár az a bizonyos negyedóra. Az L1danceFest most húsz táncosnak/táncformációnak adott ennyi időt a megmutatkozásra.
A jubileumi alkalom újításai közül az egyik a showcase-program volt: három estén, három helyszínen váltották egymást a színpadon a táncosok. Ezúttal azonban nem pályakezdők indítása, helyzetbe hozása volt a cél, hanem az elmúlt tizenöt évben a fesztiválon már megfordult alkotókat hívták vissza, hogy megmutathassák, hol tartanak most a pályájukon. Ebből következik, hogy nemcsak tematikában és stílusban, de életkorban is nagy volt a szórás a fellépők között.
Heroine West - Halka Třešňáková / fotók: Roland Szabo
A néző önkéntelenül is valamiféle kapaszkodót, kapcsolatot keres az egymás után sorjázó etűdök között. Az első – a MU Színházban megtartott – nap meghatározó élménye a női szerepek és szereptagadások sokfélesége volt – még akkor is, ha a záró darab, Uri Shafir koreográfiája az általános emberi felé tágította a perspektívát.
Halka Třešňáková Heroine West címmel a vadnyugati cowboy sztereotípiák női paródiáját adta elő, ahol a tüzes paripát egy belógatott piros vödör és a hangeffektek jelenítették meg. Csizmás-kalapos-lasszós öltözetében, karikírozott mozdulataival az est – kortárs táncban meglehetősen ritka – humoros, könnyed felütését adta.
Ariel’s World - Odile Foehl
Barbara Fuchs koreográfiája, az Ariel’s World (előadó: Odile Foehl) szintén a hagyományos női szerepektől eltérő hőst, egy folyton küzdő, de közben önmagába záródó héroszt mutatott meg. Az alulvilágított színpadon sokáig az sem volt felismerhető, hogy nőt vagy férfit látunk. A saját magát egy óriáslánccal testbilincsbe záró, önmagának épített trónusra ülő lény végül bukósisakként húzta a fejére a szintén láncokból összegöngyölgetett koronát, így a záró képben már újra felismerhetetlenné vált, hogy ki is ő valójában.
A Way Inside - Jobbágy Bernadett és Kertész Endre
Jobbágy Bernadett munkája, az A Way Inside kedves iróniával reflektált olyan, sokszor hallott közhelyekre, mint hogy "úgy játszik a nő testén, mint egy hangszeren", vagy "feszíti a húrt". Kertész Endre csellistával előadott duójukban a zenész a mozgásban is társa lett, és a táncosnő is belecsapott a húrokba. Az eredmény női és férfi szerepjátékok, dominanciaharcok ötletes és érzékletes megjelenítése.
Témájában ide kapcsolódott Pataky Klári koreográfiája, a We live happily is. Az előadásból kiemelt részletben Bot Ádám és Sebők Cintia kettőse egy olyan emberpár kétségbeesett próbálkozása a folyton ismételgetett, megtartani kívánt boldogságért (vagy annak legalább az illúziójáért), ami már köztük nyomokban sem létezik. Egy kapcsolat csöndes, szelíd és szomorú zárótétele.
Between the World and Me - Valencia James
Ami után az este legizgalmasabb, legfelkavaróbb darabja következett, Valencia James ősbemutatója, a Between the World and Me. A barbadosi táncosnő kilenc éve él Magyarországon. Ez alatt a kilenc év alatt sokat változott az ország – akkor sem lehetett könnyű, de ma sokkal nehezebb afro-karib származású nőként itt élni. „Valenciából, a szenvedélyes táncosból és büszke barbadosiból néger lánnyá, két lábon járó csokoládévá, fekete Jézabellé váltam” – írta a színlapon. Koreográfiája saját magáról, identitásáról és ezekről az egyszerre mélységesen szomorú és a bicskanyitogatásig felháborító tapasztalatokról szólt. Beszélt a teste, az arca és beszélt ő maga is, bátran, tisztán, felkavaróan. És a végén elénekelte a magyar Himnuszt, csengő hangon, de nem a magyar szöveggel, hanem hazája népdalainak hangjaival. Ennél szebb választ nem nagyon lehet adni arra, ahová jutottunk.
Matou - Ruri Mito
A drámai csúcspont után Uri Shafir The Koloklum című koreográfiája remek oldás volt az est végén. A rejtélyes cím a kívánó, mindenre vágyó, mindenütt ott lenni akaró ember folyamatos szélmalomharcára utal. Csetlés-botlássá váló állandó igyekezet, kirohanás, berohanás, apró, izgatott, ideges gesztusok, az újra és újra megtalált, majd újra és újra elvesztett lényeg. Zsizsegés, pörgés, gyorsulás és lassulás az előadó- és a nézőtér különböző pontjain. Önmagunkra ismertető világlenyomat – tizenöt percben.
A harmadik estét volt még módomban megnézni, a Marczi Közösségi Térben. A látott darabok ezúttal – számomra legalábbis – jobban széttartottak, kevésbé voltak felfűzhetők egy gondolati ívre. Valami mégis feltűnt: több koreográfiában is kiemelt szerepet kapott a táncosok háta, gerince. Mindenekelőtt Ruri Mito Matou című koreográfiájában, az est legemlékezetesebb tizenöt percében. Ilyen tulajdonképpen nincs. De ha van, akkor sem lehet ezt művelni egy testtel. Valami ilyesmi járt a fejemben, amíg azt néztem, ahogy a japán táncosnő a fizikailag szinte lehetetlen módon kicsavart gerincével, nyakával, lábával ad hátteret finom, rebbenékeny kézmozdulatainak. Profán hasonlattal élve: mintha valaki egy sziklát tartana a hátán, miközben pókháló vékony halasi csipkét horgol. Mindezt úgy, hogy az egész a csipkéről szól, nem a technikai bravúrról. A testben rejlő egészről, a fizikumban megbúvó költészetről. Arról például, hogy a bordák repülő madarakká válhatnak, és hogy a határok (testté, léleké) sosem ott vannak, ahol elsőre gondolnánk.
Hekabé
Főszerep jutott a hátaknak az egyik Hekabé-tételben is. Blaskó Borbála kvartettjének érdekessége az volt, hogy a három férfitáncos mellett maga a koreográfus volt a negyedik, mégpedig egy olyan jelenetben, amelyben valamennyien háttal, félmeztelenül, a földön mozogtak. Hogy a három férfi mellett a negyedik nő, azt csak a háta árulta el. A másik kiválasztott jelenetben ellenben a táncosnő, Kertész Júlia lába volt a főszereplő: hosszú lábait egy furcsa, elől magas, hátul sarok nélküli cipő nyújtotta valószínűtlenné, és ez a cipő határozta meg a mozgását is – felidézve a hagyományos japán cipőviseletet és a kothornoszt is.
Haraszti-Zwiep Adrienn Kifordított című táncában a test takarásával és felfedésével játszott, szintén egy jellegzetes ruhadarab, egy vörös szoknya segítségével.
Andrea Miltnerová és Góbi Rita októberben esedékes premierjükből, a Counterpointból mutatott be részletet. A két táncosnő eltérő alkatára építő játék motorikus, szinte robotszerű mozgásformákra épült, s a különlegességét éppen az adta, hogy a két egyéniség egyszerre tudott teljesen önmaga lenni, és mégis rákapcsolódni a másikra. Együttesükben volt valami felszabadító könnyedség és kedvesség.
Counterpoint - Andrea Miltnerová és Góbi Rita
Kevésbé tudtam rákapcsolódni az est két férfi szólójára. Daniel Račekaz Anna Sedlačkovával közösen jegyzett The Elegance of Quantum Bunnyban különböző zörejzenékre (konyhai zajokra, repülőtér környéki zúgásokra) mozgott. A zajok – mintha lett volna egy láthatatlan szereplő is, egy konyhában mosogató feleség – egy paraván mögül jöttek, ami végig egyfajta feszültséget adott az előadásnak. Nadar Rosano Red Beltjében a hát, a vállból indított forgások fontos szerepet kaptak. Hétköznapi mozdulatokkal, váratlan váltásokkal keveredve alkottak különös elegyet – számomra a látott előadások közül a legtalányosabbat.
Még két dologról feltétlenül említést kell tenni, mert mindkettő fontos adaléka volt ezeknek az estéknek. Először is a két konferanszié, Kovács Noémi Anna és Varga Zsolt, akik esténként más és más divattervezők ruháiban pompáztak és tarkállottak. Varga Zsolt a maga színpadra kilökött bölcsész habitusával és Kovács Noémi Anna a szelíd határozottságával kifejezetten jó párost alkotott, és külön ízt adtak a programnak.
Kovács Kata
A programok előtt pedig minden este Kovács Kata zuhanóperformansza volt látható. Egy hatalmas létra ötödik fokáról ugrott le újra és újra, matracokra vetődve, hosszú szőke parókában. Két ugrás között hol hosszabb, hol rövidebb szünetet tartva, az ugrások egy részénél egy cintányért is megszólaltatva kezdte mindig újra a matracigazgatást, parókarendezést, létrára mászást, mint egy fordított Sziszüphosz.
Úgy is nézhettük, mint az L1danceFest szimbólumát. Tizenötödszörre kezdték újra a felkészülést, rendezgetést, létrára mászást. Aztán ugrottak. És ahogy Kovács Kata, ők sem törték össze magukat. Legyen így a következő tizenöt évben is!
L1danceFest-showcase
MU Színház, Marczi Közösségi tér, 2016. szeptember 20., 22.
