Péter Márta: A náthás horgász
Kálmán Eszter: A tó
… a „horgász-Siegfried herceg” négykézlábra ereszkedve a kezével játssza el a kihagyhatatlan rúdgyakorlatok röpke sorát…
Bevezetésképp sok-sok tüsszögés, később látjuk a használt zsebkendőket, s persze feltűnik a náthás horgász is, amint a rendezői balon üldögél egy széken, és botját reménykedve lógatja a műanyag gyerekmedencébe. Aztán fölhangzik a múlt század közepi negédes nyári sláger, A pancsoló kislány, aki, jaj, úgy élvezi a strandot… Ki tudja, él-e még, s ha igen, hány éves lehet az a régi kislány, és ki tudja, élvezi-e még a strandot – ami mostanság sokaknak amúgy is csak emlék. Ám a színpadi horgász nem is a hajdani kislányra vár, hanem az aranyhalra, aki majd hattyúvá meg nővé változik. Mert A tó címmel Kálmán Eszter rendezésében látott darab valójában egy találkozás kockáit rakja ki.
Fotók: Simon Gábor
Elöljáróban annyit, hogy a színpadi ötlet nem rossz, bár a nagyjából órányi mű vígan beleférne negyven percbe is – nem valószínű, hogy a sűrítés tartalmi vagy formai kárt okozna, sőt. És az se lenne hátrány, ha a klasszika reflexiója nem a paródia paródiája volna, hanem erős, ütős kvalitást mutatna. A tó persze A hattyúk tava inspirációjából született, így az alapvetően repetitív ritmikai hátteret néhány jelenetben Csajkovszkij zenéjének rövidre vágott szekvenciái fodrozzák, máskor meg valamilyen kommerciális csilingelő könnyedségbe oldódik. Tulajdonképpen a hangzó anyag is illeszkedik az említett gyerekmedence mélységéhez, és egészen furcsa, hogy az orosz komponista műve még ebben a morzsányi újrahasznosított formájában is valódi súlyt képvisel, és nélküle A tó zenéjének se lenne állítmánya, ahogy az eredeti mese, és az eredeti koreográfia nélkül se lenne a színen állítmány. Vagy inkább ellen-állítmány, hiszen itt formai szempontból elsősorban a tagadás lesz állítmánnyá. De az is lehet, hogy a rendező és más funkciójú munkatársai meg a két alkotó-előadó (a bábszínész Bercsényi Péter és a táncos Dányi Viktória) gondolatai nem egyeztek az előadás lényegét illetően. Ezért azt sem tudni, probléma-e, ha a nézőnek vannak előzetes ismeretei, avagy a nézéshez, a befogadáshoz kívánatosabb a szellemileg intakt állapot. Bár úgy tartják, egy darabnak önmagában is egésznek kell lennie, mégis, a színpadi alkotás igényére számot tartó műnél, így A tó inspiratív alapra erősen tekintő előadásánál az utóbbi nézői állapot talán még problémásabb, hiszen referencia hiányában, vonatkoztatási lehetőségek nélkül egyes jelenetei üressé, netán értelmetlenné válnának. Önmagában tehát egy utalásrendszer valóban lehet éltető forrás, és működtető gépezet, de csak akkor, ha az új opus a forrás erejéhez méltó. Ha nem, akkor fordított módon sül el. (Gyakori és aktuális tünet ez pl. a Bartók művek „újrafogalmazásánál”.)
A meglehetősen pontos képváltások és szcenirozási ötletek miatt elég nehéz elvonatkoztatni az eredeti mesétől is. Most a horgász-herceg „kipecázza” a fehér, majd fekete hattyút, vagyis a nő tiszta és démoni figuráját, ami a rendezői koncepcióban lehet akár a női lény kettőségének ábrázolása is. Ez pedig bőven belefér az eredeti történet lélektani mozgatóiba, hiszen A hattyúk tava „reparációk” sorát megélő, majd’ százötven éves világ/színpadi pályafutása során Odette-Odília dualitása mindig is a történet fő pillére volt. Ahogy a sokszor humorosnak szánt, olykor a klasszikus tréning karikírozásaként tálalt „négy kis hattyú” közismert tánca is hálás alap, legalábbis valamire mindig jó. És csakugyan, most is látjuk, amint a „horgász-Siegfried herceg” négykézlábra ereszkedve a kezével játssza el a kihagyhatatlan rúdgyakorlatok röpke sorát (pl. tendu, ronde de jambe parter és en l’air, grand battement jeté). Aztán pedig a fehér tütüs Odette teszi ezt a lábaival. Itt az első komoly rezonancia a két ember között, ám a kézi mutatvány, sajnos, jobb volt ezen a magaslati mélyponton.
A horgász-Siegfried különben már kezdő akciójában hálás feladatokat kap; a színen szanaszét heverő hajtogatott papírdarabok egyikéből repülő madarat varázsol, s miközben a – pontosan szűrt és adagolt – fény e fehér szárnyalást hangsúlyozza, arra gondolhatunk, itt valami új, az ismert történet szcenikai szempontból is friss és poétikus változata készülődik. Amint azonban a herceg a derekánál magára csatolt hattyú kellékben is feltűnik, hiába a bunrakura hajazó ügyes tárgykezelés, guggoló testhelyzetében a nagy madár nyaka és feje funkciót vált, és Odette hattyúetetése, majd a zsebből előkeresett étek is a kellék legegyszerűbb lehetőségeit mutatja. A darabnak talán a legfontosabb jelenete, amikor a haldokló/el-elájuló hattyúlányt a herceg bábjátékosi képességével, s nyilván a szerelem örök erejével életre kelti. Igaz, a bábjátékosi, vagyis manipulátori képesség olykor A hattyúk tava Rotbart-figuráját is felidézi; lehet, hogy az „ártatlan” horgász valójában egy varázsló, egy „herceg-démon”, miközben a fekete hattyú csupán egy hisztérikus nő? A dupla leosztás, a herceg és varázsló azonossága persze más irányt szabna a játéknak, ám ez a lehetőség A tó előadásában kibontatlan marad. (Az előbbi jelenethez ugyanakkor hozzáfűzhető, hogy az egyébként szép epizód problematikája, építkezése és mozgásrajza elsősorban a Babák, vagyis Alberto Mendez ismert duettjét idézi.) Amúgy A tó két szereplője ebben a jelenetben kerül legközelebb egymáshoz, illetve ahhoz, amit egymásban fizikálisan megtalálhatnak. Ennél földiesebb közelségbe csak az utolsó pillanatokban érnek, amikor fehér fürdőköpenyükben összesimulva lépkedik lassú táncukat, a horgász tóként is szolgáló gyerekmedencében. Még a fény is kialszik.
A tó
Alkotó-Előadók: Dányi Viktória, Bercsényi Péter. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Látvány: Kálmán Eszter. Jelmez: Juhász Dóra. Fény: Éltető András. Hang: Rembeczki János. Zene: Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán. Munkatárs: Fazekas Anna. Rendező: Kálmán Eszter.
Trafó, 2016. október 12.
