Péter Márta: Végletes koncentráció
Bartók Béla – Horváth Csaba: 5. Vonósnégyes, Concerto
… az öntörvényűnek ható színpadi erők együtt élnek a föllelt és vállalt zenei matériával. Ezzel a zsigeri elevenséggel kötődik most is Bartók mélyen személyes és egyedi világához, természetének zenei megnyilatkozásához.
Az idei CAFe BUDAPEST Kortárs Művészeti Fesztivál programjában láthattuk Horváth Csaba két friss, Bartók Béla műre alkotott koreográfiáját. Bár a műsorfüzet szerint „táncjáték” készült, és a Forte fizikai színházi társulatként ismeretes, a koreográfus nem kedveli a műfaji dobozolást, és sok szempontból igaza van. Táncos előadóként, majd alkotóként is hatalmas utat járt be; műfajának szinte minden szegmensében megvívta csatáját, miközben a mindig érzékelhető és soha meg nem fejthető iszonyatos energia hajtotta: valami tudott és átérzett lényegnek a keresése, keményen precíz kibontása, végeredményként pedig színpadi érvényű fölmutatása. Mert Horváth a munkába vett matériával életre-halálra küzd, ezt a végfokon zajló küzdelmet látni színpadán, előadóinál is, s éppen e következetes, megmásíthatatlan, szinte végletes elköteleződése révén állhat jogosan Bartók mellé, lehet súly a régi óriások mellett.
5. vonósnégyes / fotók: Pályi Zsófia / CAFe Budapest
A tánc- és színházi alkotó korábbi darabjaival megidézett irodalmi és zenei nagyságok között már szerepelt Bartók Béla. A csodálatos mandarin második, szükségből kelt verziójában a komponista éppen zeneművének abszolút pontos hiányával jelenült, amely forma mégis erőteljesen működött, s talán mindennél jobban tárta elénk Horváth sajátosan szigorú technikáját, amelyben az öntörvényűnek ható színpadi erők együtt élnek a föllelt és vállalt zenei matériával. Ezzel a zsigeri elevenséggel kötődik most is Bartók mélyen személyes és egyedi világához, természetének zenei megnyilatkozásához. A Forte bemutatójának első darabját a zeneszerző alkotói gondolkodását is mutató, vagyis a híd-forma megjelenítése miatt „kulcsszerű” műnek is nevezett 5. vonósnégyes inspirálta. A Bujtor Kvartett a Várkert Bazár színpadának nézői jobbján, hátul foglalt helyet, így a zene, vagyis szerzőjének jelensége ott sűrűsödött a színen, s a vonósok intenzív hőfokú játéka egészen összeért a közelükben izzadó színész-táncosok szellemi-fizikai fűtöttségével. És nem mellékes tudni, hogy az előadásban ez alkalommal egyetlen szó sem hangzott el, minden érzékileg tapasztalható a testek és mozdulatok képeiben jelent meg.
5. vonósnégyes
Az 5. vonósnégyes mozgásrajzában a társulat öt férfi előadója egyfajta militáris különítményként hat, amint terepszínű nadrágban, mezítelen felsőtesttel „gyakorlatozik”, valahogy úgy, ahogy a társadalmi játszmákban szokás: őrülten, s igazából tét nélkül, hiszen a valódi tétekben ők maguk is csak áldozatok lehetnek. Egyfajta elszánt, vérengzésre hajló öntudatlanság mozgatja ezeket az emberi bábokat. Robotikus erejüket, feszesen rövid mozdulataikat egymás torkát sem kímélve lökik világra, hol nyerőként, hol vesztesként hullámzik át rajtuk az élet. A mozgást azonban a (tánc)rendező teljes mértékben a zenéhez igazítja, lényegében abból keletkezteti, így a hangzásban felbukkanó legapróbb árnyalatokat is láthatóvá váltja. Megjelenik a testeken például a bartóki monumentalitást is éltető humor, amelyet egy-egy hangszer különös futama, rikoltó epizódja, glisszandós csúszása, vagy a disszonáns elemek és a bonyolult ritmikai képletek ötvözete kelt, esetleg az egész hangszer-együttes pár taktusnyi és félreérthetetlen közjátéka. Utóbbira remek példa a vonósnégyes utolsó, ötödik tételének vége, amikor a harcias férfiak hirtelen lágy „karikázóra” váltanak, ami tipikus lány tánc, s így a nézőtéren is nevetést generál. De csak annyira nevetünk, amennyire egy Bartók-művön lehet, mert – ahogy a zeneszerző mondja – „a népzene alapos ismerője számára valóban nem olyan nagy a távolság a vonósnégyesek és a népi dallamok között, csak épp hogy vonósnégyeseimben végletes koncentráció uralkodik”. És ez bizony túl van a földi vígságokon. Horváth Csaba mozgásművei is eme bartóki tájon születnek, s úgy tűnik, végletes koncentráció jellemzi őket.
Concerto
Az est második felvonásaként a Concerto kelt életre; a hangzásért a 2009-ben alapított, változó felállásban és egyéni üzemmódban működő Hungarian Studio Orchestra dicsérhető, hiszen – Dinyés Dániel vezényletével – igazán impozáns volumennel, differenciált előadói eszközökkel szólaltatta meg e nagyzenekari alkotást. (Érdekes színpadi és műtörténeti adalék, hogy az Amerikába emigrált zeneszerző a Concerto balett-előadásának lehetősége miatt a New York-i Ballet Theatre-ben a partitúrából elkészítette a zongorakivonatot is.) A Forte előadói egységes fekete „fürdőruhában” vonulnak színre, amelyet csak egy absztrakt kötényszerűség old, míg a csupasz kezek, karok, lábszárak majd a pőre hangokhoz idomulva írják zaklatott színpadi rajzukat. A jobb szélen bemozduló figurák csoportja és a hátra rendezett nagyzenekar is visszatükröződik a Concerto előadásához társuló, sötéten és baljósan fénylő balett szőnyegen. A meghatározó látványelemre Horváth nem most talált rá, már a Forte Hymn című előadásánál is önálló funkciót nyert, mert „a visszatükröződő táncalakokkal valószerűtlen, szinte illuzionista pótképét adja a színpadi történéseknek, vagyis épp hű lenyomatát egy történelmi illúziónak”. (Befeküdni a sírba, szépen, Ellenfény 2006/1.) Akkor „a vonósnégyeseiben elképesztő erővel gyötrődő” Dmitrij Sosztakovicstól és egy másik, ámde visszaköszönő korszaktól inspirálva alkotott Horváth valami szörnyű gyönyörűséget, amelyet az idegesen hevült lüktetés és folytonos bizonytalanság, a káosz és hideg rend vezérelt, s amelynek mintája a szovjet évtizedek nyomasztó világában tenyészett. Ám úgy tűnik, mindig csak a konkrét minta változik, az ember nem, és a dolgok újból s újból bekövetkeznek.
Concerto
Az ismét működő, illuzionista pótképet varázsló szcenikai elemhez most még felvonul pár hatalmas gumikerék is, amelyeket különben a 2009-es Seven című előadásában Frenák Pál is több funkciójában szerepeltetett, s amelyeken most lovagolni lehet, meg beléjük bújni, és elbírják a hősies pózba merevített csoportalakzatokat is, a legmegrendítőbb képekben viszont mindent és mindenkit eltipornak, míg végül a magaslatig törő embert is elnyelik. Mert a nyers érzéketlenségben ellenállhatatlanul gördülő óriási kerekek a mindenkori hatalom szimbólumaiként szolgálnak, amely elől a hazatérni mindig vágyó, ám soha vissza nem térő Bartók Béla is messzire menekült. Vajon egy érzékeny szemű, szellemileg szabad ember számára milyen alternatíva létezik?
5. vonósnégyes, Concerto (Forte Társulat, Nemzeti Táncszínház)
Zeneszerző: Bartók Béla. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba. Közremüködők: Forte Társulat, Bujtor Kvartett, Hungarian Studio Orchestra. Karmester, zenei vezető: Dinyés Dániel.
CAFe BUDAPEST Kortárs Művészeti Fesztivál
Várkert Bazár,2016. október 21.
