Kritika

Kortárs tánc, Balett

Péter Márta: Gyorsulás globális terekben

Budapest Táncfesztivál II. ( Nederlands Dans Theater: Sad Case, Handman, Cacti / Scottish Dance Theatre: Dreamers, TutuMucky / La Veronal: Siena) -

A Nemzeti Táncszínház idén is megrendezte a Budapest Táncfesztivált.

A programsorozat külföldi szekciójában három, ismertségében és stílusában is igen eltérő társulat lépett fel, ugyanakkor meglehetősen sok szakmai és olykor szellemi analógia is adódik, ami manapság eléggé természetes, egy fesztiváli kínálatban pedig szinte törvényszerű. Ahogy a napi élet minden területén, a művészetben is léteznek trendek, irányadó áramlatok, így a táncművészetben is felfedezhetőek bizonyos stílusok és visszatérő tematikák, amelyek a társulatok repertoárját a világ minden táján átszínezik. A divatos mozgásfajtákon túl, ám azzal nyilván összefüggésben, olykor az alkotó-koreográfus, sőt, még kortárs szakmai iskolája is azonos itt és ott, és a táncos előadók, valamint a zenei, szcenográfiai, világítási és más feladatokat végzők „vándorlásai” is kedveznek a homogenitásnak. Valamiképp tehát globalizálódnak, avagy uniformizálódnak az együttesek is. De mitől lehet ma egyedi valamely ország társulata? Egyáltalán: egyedinek kell-e még lennie egy tánc/produkciókat előadó csapatnak? Vagy az egyediséget keressük a folklór szekcióban? Bár manapság ott is a világzenével és a jól ismert szecenográfiai effektekkel leöntött „eredetiség” a trendi.

bp SadCaseNetherlands Dans Theater 2: Sad Case

A fesztivál kiadványának beköszöntője szerint az idei sztárvendég a Netherlands Dans Theater 2 volt, amelyet 1978-ban az eredeti együttes második közösségeként, az utánpótlás nevelésére hoztak létre. Az ifjabb csapat is rengeteget turnézik, kiváló sajtóvisszhanggal, s úgy tűnik, technikai téren bámulatosan teljesíti a rendíthetetlen követelményeket. Ebben mintha még a honi szakma képviselői is csodásan egyetértenének, valószínűleg minden néző csatlakozik ehhez a véleményhez. A technikai perfekció egyenesen zavarba ejtő; a fickándozó hajlékonyság és az elképesztő elaszticitás, az izomzat és az ízületek ellenállásmentes működése, a másodpercekkel mérve is szinte fölfoghatatlan mennyiségű mozdulat egyfajta végtelenített „hajrát” mutatott, s amikor a harmadik darab is ezt a formát hozta, föl kellett tenni a kérdést, hogy embereket (emberi testeket), vagy elképesztően precíz biogépeket látunk-e. Miközben ájuldozunk a teljesítménytől, eszünkbe se jut, hogy közben miféle dolgokkal kerülünk összhangba, merre tartunk velük, s hová jutunk ezen az úton? Nem hinném, hogy ilyesmi túl sok rajongóban megfogalmazódik, hiszen az említett gyorsulás, a felpörgetett tempó a táncban (is) érvényes világvonulat, a kevésbé képzett, olykor teljesen intakt testek látványa után meg csakugyan üdítő a megfelelően kimunkált, táncolni is tudó táncos. Egyébként e vonulatba tartozott már jó néhány, korábban a Trafóban látható, s minden szempontból élvonalbeli társulat (több vendégszereplő mellett abszolút kitűnő példái ennek W. McGregor előadói, akik plasztikusan kidolgozott testtel és magas technikai felkészültséggel „hajrázták” végig a darabokat, miközben a táncmozdulatokon túl egy nagyobb koreográfiai egység, tánckompozíció is született).

bp handmanNetherlands Dans Theater 2: Handman / Fotó: Joris-Jan Bos

Az NDT 2 előadásának három, egyenként 20-22 perces opusai elsősorban koreográfiák, vagyis a szó legcsupaszabb értelmében kimunkált mozgásrajzok voltak, amelyben a néző lehetőségei szerint követhette a testi részek izolált jelenségeit, megfigyelhette a kontakt stílusnak azt a tipikusan könnyed fajtáját, amelyet rendesen a képzett táncosokra készült művekben alkalmaznak – a kevésbé képzettek testén sokszor modorosnak is tűnnek az alig érintésből kelt testi válaszok, hiszen mindössze a gesztusok szintjén működhetnek. Az irdatlan tempóval társuló felsőfokú technikai tökély először valóban nagyszerű élményt ad, másodjára is van néznivaló, harmadjára azonban már inkább egy gépezetbe nyújt fárasztó betekintést. A Sad Case testszínű trikóiban a mexikói mambó ritmusát követő és helyzetkomikummal spékelt giliszta-mozgást csak a meglepő, kotkodácsolással mixelt zenei háttér hozza közelbe (amely ugyan a felhangzó párbeszéddel akár egy dél-amerikai film „bensőséges” jelenete is lehet). A Sad Case öt táncosa után a Handman című darabban már kilencen lépnek színpadra, s a zongora és dob kettősének finom melankóliájára egyszer a tánc is relatíve lassul (mert ez nagyon viszonylagos), és végre születik egy adagio-szerű duett is, minden mást ellenpontozva. A humor itt is elő akar jönni, s az utolsó pillanatban, amikor egy táncos karjai groteszk szájként csippentik össze a másik táncost, meg is jelenik, bár az előzményekben látott, invencióval szőtt részletekhez nem sok köze van.

bp cactiNetherlands Dans Theater 2: Cacti / Fotó: Rahi Rezvani 

A harmadik, Cacti címmel készült mű volt a korona, talán ismét a humorra (is) hajazva. Abszolút profi előadás, végletesen aprólékos táncanyaggal, és azzal az ugyancsak megfigyelhető trenddel, amelyben a kortársi mozgáshoz klasszikus zene társul. Beethoven és Haydn muzsikái mellett talán a legfeltűnőbbek A halál és a lányka, tehát F. Schubert vonósnégyesének most zenekarra írt, ám félreismerhetetlen dallamai, amelyek ez alkalommal a „kaktuszok” életéhez asszisztálnak. A jelmezhez társuló jelentéses kis fejfedőket, a minden előadónak jutó cserepes kaktuszokat, a saját emelvényen (kvázi saját cserépben) abszolvált tapsoló-dobogó mozgásokat, és a föntről érkező pontfények célzatos használatát azonban valamiképp átlengte a didaxis, miközben igazolta Aleaxander Ekman koreográfust, aki a ritmus megszállottjának tartja magát. Ezen túl azonban a Cacti, a másik két művel együtt, világosan érzékelteti azt is, hogy a koreografálás csakugyan komoly mesterség, amit becsülni kell, s ahonnan tovább lehet lépni, ahogy az NDT-ben Manen és Kylián tette. Talán nem is véletlen, hogy az előadásról nyilatkozók most leginkább a technikai kvalitásról, a táncosi kimunkáltságról beszéltek, miközben a darabokról, a koreográfiai kompozíciókról szó sem esett.

Bp Dreamers BrianHartleyScottish Dance Theatre: Dreamers / Fotó: Brian Hartley

Még nem tudtam, hogy a Scottish Dance Theatre első, Dreamers c. opusát ki alkotta, ám a színpadi felütés, a bontakozó tematika láttán rögvest Anton Lackhy neve motoszkált bennem. Talán nem volt egészen szerencsés a dolgok időbeni találkozása, de a mozdulati zsúfoltságot és a klasszikus zenei hátteret ugyancsak preferáló, ma már sokfelé ismert szlovák születésű koreográfus saját társulata alig pár hete járt a Trafóban, és az egyébként különböző produkciókból az derült ki, hogy Lackhy a látott művekkel éppen az áloméletben talált nyersanyagra, abból inspirálódik. Ez akár bátor döntés is lehet, de lehet csupán a parttalan különcségek megnyilatkozása is, hiszen az álom egy színpadi művet illetően bármire feljogosíthat, amennyiben a groteszk, szürreális, bizarr asszociációk szabad terepeként működtethet minden alkotást (ezt a képzőművészek a múlt század első felében módszeresen összefoglalták). Azonban az álom nem önmagában fontos, hanem attól válik igazán lényegessé, amit önreflexióként teszünk vele. Ha csak legyintünk rá, mint az öntudatlan mélység megnyilatkozására, akkor semmi értelme az álmokról bármit alkotni. Hogy Lackhy miért foglalkozik velük, egyelőre nem derült ki, ami viszont a két találkozásból világos, hogy a hatalom és a manipuláció, illetve a manipulálhatóság mintáit járja körbe, persze az álom szintjén, csakhogy ezen minták, sajnos, kiválóan megfigyelhetőek a nappali, éber tudati működésben is, s még a szemet sem kell hozzá nagyon nyitva tartani. Lehet, hogy Lackhy az áloméletet mintegy takaróként használja valódi megfigyeléseinek elfedésére? Vagy csakugyan nem látja a világban is működő/működtetett játszmát? A Trafó előadása után azt kérdeztem magamtól: vajon a koreográfus tudja, hogy mit és miért csinált? A kérdés most is megválaszolatlan maradt.

bp tutuScottish Dance Theatre: TutuMucky

A skót együttes másik darabja a TutuMucky volt, s a legnagyobb szabadság ígéretével talán a legnagyobb nézői csalódást hozta. Alkotója, a sötétbőrű fiatal Botis Seva kiválóan tudja, amit break és hip-hop táncosként várnak tőle, de nyilván többről álmodik. Talán olyan minőségek színpadi fúziójára vágyik, amelyek a hétköznapi életben – egyelőre még – igen messze esnek egymástól. Saját társulatának neve is sokatmondó: A Normáktól Távol. S tényleg kérdés, ki szabja meg és kinek, hogy mi legyen a norma. Ahogy a londoni székhelyű koreográfusról olvasni: a társadalmi és politikai kérdések energiával és humorral teli, magával ragadó rendezésmódjáért ismerik. Valószínűleg ez a bizonyos rendezésmód is olyan kedves, eleven és egyszerű lehet, mint Botis Seva teljesen szabad, ritmusos és örömteli tánca, amely „kortárs érzékenységével” együtt segítheti a post-hip-hop színház létrehozásában is. A meghajlásra többedszer színpadra érkező előadókat viszont kifejezetten sajnáltam, amikor a világítási baki miatt sötétben maradva, végül kioldalogtak.

bp sienaLa Veronal: Siena / Fotó: Jesús Robisco

A legtalányosabb estet a La Veronal nevű spanyol társulat Siena című szürrealisztikus előadása hozta. Igazi nemzetközi produkcióként öt európai ország közreműködésével készült, s ez nem is csoda, ha a támogatói között az EU intézményei szerepelnek. Azért az is kiderül, hogy La Veronal Barcelonában dolgozik, vagyis katalán társulat, így a katalán kulturális vezetés pártolását is élvezi. A Siena alaphelyzete egy múzeumba vezet, ahol egy nő csodálja Tiziano festményét, az Urbinói Vénusz vetített és felnagyított vásznát.  A kép mindvégig főszereplő marad, hiszen a felvételről elhangzó szövegek nőalakja is folyvást a festménnyel, illetve a mögé képzelt(?) démoni személyiséggel foglalkozik, ráadásul az előadásból nem igazán hiányzó történet elsősorban az akusztikai rétegben bontakozik ki.

bp siena2La Veronal: Siena / Fotó: Jesús Robisco

A felváltva, három nyelven szóló narráció a színpad hátterében magyarul is olvasható, így az alkotók eleve megosztották a nézői figyelmet, holott a képzőművészeti élmény, a színészként működő néhány figura – pl. a múzeumőr –, a klasszikustól a modern stílusú zenedarabokig ívelő erőteljes hanganyag, a célratörő világítástechnika, s vele a hangsúlyos színek hatása, no meg maga a koreográfia amúgy is azt követeli, hogy végül a néző rakja össze a dolgokat. Valószínűleg mindenki azt őrzi majd meg a darab-egészből, amely részlet/ábrázolási mód a leginkább hatott rá. Pedig a szöveg az emberi létezés elképesztően komoly nézőpontjait taglalta – ha valaki éppen fontosnak vélte. A táncosok közben mindannyian a pástról ismert vívó ruhát viselik, mintha sorsuk az állandó küzdelem lenne, vagyis a tömeg küzdelmes létét, alárendeltségét láttatnák. Amúgy pedig rengeteget dolgoznak, de alapvetően a kevéssé hangsúlyos, alulvilágított színpadi térben mozognak, s mindig egyfajta elvont figurákként, csak félig jelenléttel. A működésükből, egyetlen női kettőst leszámítva, körülbelül ennyi is marad az emlékezetben. A test fogalmáról való elgondolkozás pedig, amelyet az alkotók eredetileg óhajtottak, ebben az előadásban a kvalitásos táncosok nélkül is megtörténhetne, igaz, csak annyira mélyen és eredetien, ahogyan az a „globális művészeti terekben” lehetséges.

Sad Case
Zene: Perez Prado, Alberto Domínguez, Ernesto Lecuona, Ray Barretto, Trio Los Panchos, Augustin Lara. Díszlet és jelmez: Sol León, Paul Lightfoot. Világosítás: Tom Bevoort. Koreográfia: Sol León, Paul Lightfoot.
Handman
Zene: Milko Lazar: Piano and drums (2015), Simonec: Dismissed: Drum & Drone. Világosítás: Tom Visser. Díszlet-Jelmez: Edward Clug. Koreográfia: Edward Clug.
Cacti
Zene: Joseph Haydn, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert. Világosítás: Tom Visser. Díszlet-Jelmez: Alexander Ekman. Szöveg: Spenser Theberge. Koreográfia: Alexander Ekman.
Előadók: Eve-Marie Dalcourt, Hélias Tur-Dorvault, Fay van Baar, Alexander Anderson, Alice Godfrey, Benjamin Behrends, Madoka Kariya, Miguel Duarte, Thalia Crymble, Guido Dutilh, Rachel McNamee, Boston Gallacher, Aya Misaki, Surimu Fukushi, Amanda Mortimore, Paxton Ricketts
Nederlands Dans Theater 2, Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2017. február 19.

Dreamers
Fényterv: Emma Jones. Jelmez: Alison Brown. Zene: Bach, Verdi, Haydn, Vanhal, Chopin. Koregráfia: Anton Lackhy.
TutuMucky
Fény: Emma Jones. Jelmez: Alison Brown. Próbavezető: Naomi Murray. Próbavezető asszisztens: Victoria Shulungu. Zene: Torben Lars Sylvest. Koreográfia: Botis Seva.
Előadók: Kieran Brown, Harry Clark, Francesco Ferrari, Amy Hollinshead, Anne-Charlotte Hubert, Alison Jacques, Oscar Pérez Romero, Jessie Roberts-Smith, James Southward, Astrid Sweeney.
Scottish Dance Theatre, MüPa, Fesztivál Színház, 2017. február 21.

Siena
Rendezés-koreográfia: Marcos Morau (a koreográfiában a táncosokkal együtt). Szöveg és dramaturgia: El Conde de Torrefiel, Roberto Fratini közreműködésével. Segédrendező: Tanya Beyeler. Tanár: Cristina Facco. Tér- és világítás: La Veronal, Enric Planas. Fényképezte: Jesús Robisco, Edu Pérez, Quevieneelcoco. Jelmez: Octavia Malette. Narráció: Victoria Macarte, Benjamin Nathan Serio. Gyártásvezető: Juan Manuel Gil Galindo.
Előadók: Monica Almirall, Laia Duran, Cristina Goñi Adot, Anna Hierro, Ariadna Montfort, Lorena Nogal, Lautaro Reyes, Manuel Rodríguez, Marina Rodríguez and Sau-Ching Wong
La Veronal, MüPa, Fesztivál Színház, 2017. február 23.

Budapest Táncfesztivál 2017