Sarki fények
Sárosi Emőke kritikája a Budapest Táncfesztivál finn vendégszereplőiről
A három előadás kapcsolódási pontja a fény, amelynek a koreográfiákban kulcsszerepe van. Így teremtődik meg az előadások jellegzetesen napfénybe vágyó skandináv íze.
Sárosi Emőke kritikája a Budapest Táncfesztivál finn vendégszereplőiről
A három előadás kapcsolódási pontja a fény, amelynek a koreográfiákban kulcsszerepe van. Így teremtődik meg az előadások jellegzetesen napfénybe vágyó skandináv íze.
A Budapest Táncfesztivál keretében a finn delegáció három produkciója is megmutatkozott a Nemzeti Táncszínház színpadán: a Days of Disco (a Diszkó napjai) című Karttunen Kollektiv-produkció, az And the Line Begin to Blur (És halványul a válaszvonal) a Susanna Leinonen Company-tól, valamint a Still Life for Four Dancers (Csendélet négy táncosra) a Tommi Kitti & Co előadásában prezentálta napjaink finn táncművészetét.
A Diszkó napjaiban Jyrki Karttunen koreográfus saját feelingjét adja át a közönségnek: önigazolást keresve, dokumentumfilmszerűen reflektál a diszkó alapélményeire („homály”, „lerohanó”, „villogó”, „wow”), amely benyomásokat video-kollázsokon hétköznapi emberek mondanak el. E videók kötik át az egyes etűdöket. Karttunen követhetően tekinti át, mit jelentett számára hajdanán és ma a jelenség.
Days of Disco (a Diszkó napjai)
A fiatalok tánca tökéletes teret biztosít a kollektívához tartozás és az egyéniségkeresés kettősségéből fakadó impulzivitásnak. A tükörpadló, a félgömb háttér és ezek megvilágítása gigantikus diszkóglóbuszt adnak az önmegvalósítási és kapcsolódási igények kifejezéséhez. Megjelenik a klasszikussá vált toposz, miszerint megáll az idő, halványulnak a fények, ha megtaláljuk partnerünket és az őrülten dübörgő ritmusokat érzékeny tapogatózás követi. A koreográfus a kliséket igyekszik elkerülni, a személyes mélyélményeinek szükséges kellékei a jól ismert slágerek (Bee Gees: Stayin’ alive, Gloria Estefan: I will survive) és a jelképszerű ruhák – hisz mindenki John Travoltaként akart feszíteni, még a nők is. A diszkó kora napjainkban is él, hiszen a szépség, szerelem és a rész-egész élmény megélésére mindannyian vágyunk. Ezek újragondolására ad lehetőséget Karttunen saját diszkóvilága, humoros és szerethető formában.
And the Line Begin to Blur (És halványul a válaszvonal)
A másik két előadás kevésbé könnyed témákat dolgoz fel: az emberi természet határait boncolgatja. Susanna Leinonen koreográfiája az És halványul a válaszvonal a sötétség energiáiból építkezve elementáris hatással nyomul a szürrealitás felé. A szárazjég ködéből félhomályban felbukkanó tökéletes testű nemtelen robot-szamurájok egyéniségre törekvő szólóit mindannyiszor legyőzi a monoton, hangyaszerű katonasereg változást nem tűrő fekete egysége. A testiséget elrejtő jelmezek a keleti harcosok fegyelmezettségét és kollektivitását jelzik, de az esztétikum, a hús szépségének felvillanása néha enyhíti a látványt. A halvány napsugarak perzselő változást gerjesztenek a feketeség egységében, és a fény extázisa emberi érzelmeket, szerelmet, dühöt vált ki, majd a világ ismét sötétbe borulva, visszadermed rideg, kemény depressziójába. A múlt, jelen és jövő változatlanságát implikáló sötét erő ellen csak a rövid életű, folyton változó, ám naponta megújuló fény tudna küzdeni, amely viszont túl gyenge, hogy az árny uralmát megtörje. Az előadás negatív utópisztikus világa az egyén totális betagozódottságát mutatja, az egységhez tartozás kényszerének könyörtelen erejét vizualizálja. Nincs választás, nincs egyéniség.
Still Life for Four Dancers (Csendélet négy táncosra)
Tommi Kitti táncos-koreográfus munkája, a Csendélet négy táncosra konkrét történet nélküli, improvizatív elemeket felvonultató alkotás. Adott négy táncos a színpadon és egy kis mozgatható négyzet, valamint egy nagyobb „fényketrec”. Kint és bent, határon innen és túl, bejárat-kijárat, zártság-szabadság örök kérdései merülnek fel, melyeket technikai bravúrokkal vonultat fel a csapat. Van minden: dinamizmus, akrobatika, szuggesztivitás, kontakt-technika – csak történet nincs. A playback-színház kórusára asszociáltatnak a táncosok elcsúsztatott kapcsolódásai: egymás gesztusait, ajánlásait követik, néhány másodperces késleltetéssel. Virtuozitásuk és kifinomultságuk vitathatatlan, ám produkciójuk kapcsán felmerül egy régi, de nemzetközi viszonylatban is aktuális kérdés: mennyire kell, hogy története legyen egy táncelőadásnak? A konkrét szüzsé hiánya miatt nehezen értelmezhető a produkció záróképe, amelyben az egyik táncos a mozgatható négyzetet felállítja, és lefesti fehérre (ezzel mintegy vakablakká minősíti át). Szimbólum, mely a bezártság érzetét ugyanúgy jelképezheti, mint az előadás végét jelző színházi negyedik falat. A Csendélet négy táncosra vitára sarkalló előadás, nem meglepő tehát, hogy a koreográfus napjainkban finn és nemzetközi reflektorfényben egyaránt részesül.
A három előadás kapcsolódási pontja a fény, amelynek a koreográfiákban kulcsszerepe van. Így teremtődik meg az előadások jellegzetesen napfénybe vágyó skandináv íze.
Karttunen Kollektiv: Days of Disco
Zene: Tuomas Fränti. Koreográfia és koncepció: Jyrki Karttunen.
Susanna Leinonen Company: And the Line Begins to Blur
Zene: Kasperi Laine. Koreográfia: Susanna Leinonen.
Tommi Kitti&Co: Still Life for four Dancers
Zene: Doina Klezmer. Koreográfia: Tommi Kitti.
Nemzeti Táncszínház, 2011. április 23-24.
