Kritika

Néptánc

Balerinás-díszhuszáros péntek esti dáridó

Petrova Miroljuba kritikája a Feketetóról

feketeto_leadA zsivaj, dinamikus össztánc, bocskorveregetés és jövés-menés között a csendes, olykor csak énekkel, olykor szólótáncokkal kitöltött periódusok jó ellenpólusként szolgálnak, mely alól kivételt képeznek a némi dramaturgiai vonalat keresgélő, kortárs szagú gyengébb percek.

Petrova Miroljuba kritikája a Feketetóról

A zsivaj, dinamikus össztánc, bocskorveregetés és jövés-menés között a csendes, olykor csak énekkel, olykor szólótáncokkal kitöltött periódusok jó ellenpólusként szolgálnak, mely alól kivételt képeznek a némi dramaturgiai vonalat keresgélő, kortárs szagú gyengébb percek.

„Kockázat nélkül nincs siker!” – aláírom, ezzel az apró betűs részt is elfogadva, mely szerint bizonyos esetekben a tapasztalatszerzés is sikerként értékelhető. A kortárs-modern elemek még cipőkanállal is gyötrelmes erőfeszítései és a túlkoreografált mustos zavarosság egyaránt ezt bizonyítják. A néptánc személyre szabott, „beidegződött” jellege abban rejlik, hogy a ritmus és a rezgés mágnesként való illeszkedésének pillanatától kezdve, a tiszta lépések követelménye már sokkalta inkább hozzáadott plusszá minősül. A huszonkét fős tánckar szinte egyszerre feldördülő energikus dobbantása, csattogása, stílusos ritmikája szinte wellness-hétvégét meghazudtoló feltöltődést áraszt a nézőtérre. A „Dunások” kiforrott, népies mozgása és falakat repesztő dinamikája a legértékesebb portéka a feketetói vásárban, kár, hogy ebben az évben nem épp a legforgalmasabb standot kapták.

feketo22_ff

A beígért kulturális káoszt és iróniát a bemutatót követően száz százalékig magunkénak érezhetjük, kérdés, hogy így képzeltük-e a balerinás, díszhuszáros péntek esti dáridónkat. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a mellettem ülő két hölgy előtanulmányainak nem titkolt hiányában kialakult tudatlansága negatív irányban befolyásolta az előadásról alkotott végleges véleményüket és a megszerzett élményt, tekintve, hogy néhány kortárs bevásárlószatyrot kivéve nem sok minden utalt a darab eredeti témájára, amit kifejezetten sajnáltam, mivel az amúgy roppant találó ötlet sokszínű és széleskörű lehetőségeket rejt magában. Kádár Ignác éneke és több ízben előforduló szólótáncai kétségtelenül a régi szokások és folklór utáni vágyakozásra késztetnek, egyetlen zenész kíséretében eltáncolt „játéka” pedig néhány percre teljesen elfeledteti velünk a jelent, a kort, a fejlettséget, és egy népi hagyományokat őrző falu kisebb szabású vigadalmának csodás és meghitt hangulatát kelti. A zsivaj, dinamikus össztánc, bocskorveregetés és jövés-menés között a csendes, olykor csak énekkel, olykor szólótáncokkal kitöltött periódusok jó ellenpólusként szolgálnak, mely alól kivételt képeznek a némi dramaturgiai vonalat keresgélő, kortárs szagú gyengébb percek. Egyes táncosok mintha eltévednének, keresik a helyüket a kerge kavalkádban, már ha van mit keresniük… Az előadás első felében a zavart, a második felében a bóvli ketyeréket igyekeztem minden erőfeszítésemmel kizárni, még akkor is, ha mindkettő a vásár velejárója lehet. Gondolok itt például a napszemüvegekre, melyek folyton-folyvást előkerülnek innen-onnan, hol juhászokon, hol leányokon tündökölve, bár elismerem: a tó körívén, az akkor épp egyetlen napszemüveges betyár által jelentőségteljes lassúsággal körbetolt tükörrel megkísérelt kegyetlen retinaégetési kísérlet idejére kétségtelenül a közönség körében is hiánycikké vált az amúgy kérdéses szemvédő.

feketo05
fotók: Nemzeti Táncszínház

A talpalávalót szolgáltató, hagyományokat és népiességet őrző hét fős zenekar iránti érdeklődés lassú letűnésének és a sokkal inkább a mulattatásra, mint a minőségre hangsúlyt helyező produkció előtérbe kerülésének nézőteret a színpadra varázsoló módszerekkel kivitelezett hangsúlyozása nem csak értékelhető, de érthető is az előadásban. A leányok szerepe kissé elhalványult, olykor úgy díszelegnek a legények oldalán, mint oldaltarisznya a népviseleten, mintha nem együtt, hanem inkább „velük” táncolnának. Néha azért a daliás legények a fellegekbe emelik őket, olyannyira, hogy még hófehér tütüs balerinával megspékelt pas de deux-paródiát is láthatunk, amely ezúttal az iróniát emeli a magaslatokig. Úgyis kezdtem hiányolni némi színt a fekete ruhás, fekete tavas, fekete babát kutató népdalos éterben. A bemutató végére azonban a szemet kápráztatóan nem kívánt színkavalkád közepette a „bárcsak ne kívántam volna ezt” megbánással hadakoztam. A vásárosan túlzsúfolt színpad ugyanis esetenként megfosztja a nézőket az egyébként érdemleges és élvezetes produkciók egy részétől, nagyobb hangsúllyal értve ezt a férfi nézőkre, amennyiben igaz a mondás, hogy a nők egyszerre több dologra is képesek figyelni. Sokszor afféle „radírozás” is végbemegy, a színpad egyik végéről a másikra, vagy olykor másikról az egyikre, székkel vagy a nélkül, napszemüvegben vagy szatyorral, mely inkább a nyugati aluljáró népes forgatagát idézi, mintsem egy falusi vásár ráérős tömegét. A már elspékelt vetített vászon háttér pedig ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja. A fekete és fehér subás juhászok „álldogáló” funkciójának a viseletet bemutató és elemeket gazdagító jellegén kívül nemigen akadtam magyarázatára, hacsak nem a táncosok kihűlését kívánták elkerülni a suba többszöri gazdacseréjével. A Duna Művészegyüttes megszokott lendületével, a nevüket hűen tükröző elsöprő sodrással és monumentalitással töltik meg a táncosok a kilencven percet, de az állóvizű, mély és mocsaras Feketetó felülete valahogy mégsem ezt tükrözi. Úgy fest, igazán kerek tó, csak a gyermekrajzokon leledzik, függetlenül attól, hogy kék-e vagy fekete. A sok alkudozás ellenére azért teli szatyrokkal távozom az ezúttal is vidám és színvonalas vásárból, a következőre pedig még több régi kincs reményében gondolok.

 

Feketetó (Duna Művészegyüttes)

Koreográfus: Mihályi Gábor, Juhász Zsolt. Táncmester: Orza Calin, Farkas Tamás, Kökény Richárd, Sikentáncz Szilveszter, Vincze Levente. Zene: Gombai Tamás, Dulai Zoltán. Jelmez: Túri Erzsébet. Látvány: J.Zs. Fény: Lendvai Károly. Asszisztens: Bonifert Katalin, Vámos László. Rendező: Juhász Zsolt.

Előadja a Duna Művészegyüttes tánckara és a Göncöl zenekar. Közreműködik (ének, tánc): Kádár Ignác.

Nemzeti Táncszínház, 2011. május 6.