Péter Márta: Varázsló szárnycsapás
Góbi Rita: Reptében -
Góbi Rita és műve egy és ugyanaz. És ez a mű nem adható át. Ilyen formában, ilyen intenzitással csakis Góbi táncolja és táncolhatja el.
Fontos játékhelyeink egyike a Bethlen Téri Színház; a kísérletező darabok mellett látni itt nívós kortárstánc-szólókat, és e stílus kiváló előadóit is. Bár a megállapítás 2014 tavaszán még a Nemzeti Táncszínház várbéli épületének Refektóriumára is érvényes volt, immár nincs „Refi”, a jelenleg saját „fedél nélkül”, városszerte mintegy nyolc helyen üzemelő táncszínház pedig az időzített tervek szerint csak 2018 februárjában költözhet önálló épületbe – az intézmény fajsúlya addig is pl. a sajtójegy árában nyilvánul meg, ami éppen annyi, mint az Operaházban… A Bethlen Téri Színház évek során kialakított játékrendjével, célzott sorozataival, s nem utolsósorban egyedi miliőjével viszont valóban kiváló hely az egyéni koreográfusi és előadói megmutatkozásoknak, ahogy ezt legutóbb Góbi Rita estje is bizonyította.
Góbi Rita technikai tudását már a Pécsi Balett előadásain is pontosan érzékelhettük, aztán onnan is elrajtolt. Feltűnt különböző projektekben, saját társulattal és saját művekben, és – nem meglepetésként – részese volt több, Árvai Györgytől jegyzett experimentális produkciónak is. Bár Góbi nagyon fegyelmezett előadó, egy kicsit mindig „kilógott” a sorból, mert jelensége, minden gesztusa, megmozdulása, akciója és eszköze „góbiritás” maradt. Úgy tűnik, szellemi alkatához nem illik semmiféle repertoár, semmilyen rögzült stílus, nem illenek hozzá a külső kötelmek. Végletesen, avagy véresen komoly öntörvényekkel bíró öntörvényű előadó. Mára azon keresők, táncos bolyongók közé tartozik, akik mindent tudnak, mindent megoldanak, hiszen apróra kidolgozott izomzatuk és táncos képzettségük szerint abszolút profik, mégis csak azt teszik meg, amit saját ösztönzéseik engednek. Egyéni útjukat járják, mindenféle eséllyel birkózva. Ahogy a táncosnő friss darabjában a – műfaji meghatározásként is értékelhető – „kinagyított mikromozgások”-at szőtte testhezálló feketéjében, kontyba regulázott vörös hajjal, és bármiféle smink nélkül, igazából a testén és megszállott teherbírásán méláztam.
Eszembe jutott közben Ladányi Andrea is, aki sok különbözősége ellenére némileg analóg utat járt be, hiszen végül is a táncos perfekció mestereként és előadói csillagként él a hazai táncszeretőkben (is), és az útkeresés, a klasszikusból átnövő képzettség meg bizonyos testi adottságok miatt Lőrinc Katalin is „belebeg” itt balett-trikóban. Ha nem is sokan, azért vannak még néhányan ebben az autonóm csoportban. Köztük talán Góbi a legfiatalabb, ám Reptében című darabjának becsülettel kitöltött 45 perce valószínűleg a táncművész fizikai kiteljesedéséről, teherbírásának maximális szintjéről is közelképet hozott.
Lehetséges, hogy a Reptében cím és a Pilinszky Jánostól választott, összefüggéseiből kiragadott sor félrevisz („Nem az a fontos, hogy a madár hányat csap szárnyával, hanem hogy íveljen”), a törött hiányukban abszurd alakzatok ugyanakkor nagyon is illenek Góbi Ritához, aki gyermekien játékos és keményen karcos, bájos és kegyetlen, ártatlan és vamp egyszerre, s akinek halvány mosolyába mindig szorul csöppnyi gúny is, amikor elénk vet valamit és csak annyit mond: nesze! Darabjáról nehéz külön beszélni, mert Góbi Rita és műve egy és ugyanaz.
És ez a mű nem adható át. Ilyen formában, ilyen intenzitással csakis Góbi táncolja és táncolhatja el. Úgy tűnik, az alkotói csapatban mindenki Góbira figyelt, az ő lénye volt a fókusz, köré szerveződött a pillanatok sorozata, amit végül színpadnak, előadásnak, színháznak nevezünk. Ezért nem lehetett nála erősebb még a „morzejelekkel, akusztikus, elektronikus és repetitív zörejhangokkal” operáló, olykor fül- és lélekfájdító zenei egyveleg sem, amelynek pedig szinte minden eleme mozdulatként is leképeződött. És az előadó a fehér háttér és a fekete balettszőnyeg fehérrel jelölt háromszögének fogságából sem lép ki, majd csak a meghajlásait intézi kívül, akkor viszont következetesen távol tartja magát a varázslat helyétől. Úgy tűnik, egy rendkívül tudatos, keményen hideg misztériumba avatódtunk.
Az avatódás során pedig csak bámulhatunk, hogy egy törékeny test miféle átalakulásokra képes. Hogy a hajlítástól rövidülő karok a kézfők megfeszítéseivel végül valamilyen élő báb csökevényes árnyát mutatják, a fénytervező ugyanis az árnyakra és a test groteszk vetületeire kiemelten épít, amiből olykor meg is születik valamilyen démonikus lény. Ugyanígy hosszan figyelhetjük a táncos szépen kidolgozott hátizmait, egészen addig, amíg a szórt fényű, célzott világításban már eltűnik az emberi forma, és az izmok és ízületek apró rándulásaival már csak valami hatalmasan hullámzó amorf fehérség tartja fogva látásunkat.
És itt megint csodálkozhatunk, hogy a gracilis alkatú Góbi Ritával kapcsolatban egy frekventált testi rész, mint a hát, valamiképp „hatalmas” lehet. Igen, lehet. Sőt, lehet félelmetes is. Még a kéz- és lábujjak külön élete és – a már régebben is alkalmazott, némileg atavisztikusan gyermeki – szemhéjrezgetés is fenyegető mutatvány lehet. A hirtelen guggolások és a felpattanó kiegyenesedések ugyancsak meghökkentőek, ahogy azok a gyors tempóban sorjázó extrém helyzetek is (pl. térhajlítások befelé térddel, miközben a láb belső élein a lábfejek éppen kifelé fordulnak), amelyek egy átlagosabb térd ízületén és porcain örök nyomot hagynának… Góbinak azonban mindez meg se kottyan, semmi lihegés, szuszogás, nagy izzadás; a háromnegyed órás, metronómszigorral lüktető mozgás után szinte hűvös nyugalommal lépdel a tapsolók elé, majd tűnik el újra. Csak a háromszöget kerüli el mindig. Úgy tűnik, a varázslat sikerült.
Reptében
Zene: Szegő Dávid. Fénytervezés: Pavla Beranová. Jelmeztervező: Sinkovics Judit. Kreatív producer: Bakk Ágnes. Tánc és koreográfia: Góbi Rita.
Bethlen Téri Színház, 2017. május 29.