Keleti illúzió
Vida Virág kritikája a My Dreamről
A My Dreamben egymást váltva lépnek színpadra a nem, vagy gyengén látó és siket művészek, akik valóban kimagasló kvalitással mutatják be pár perces virtuóz produkcióikat. Előadásaik nem csak állapotuk ismeretében lenyűgözők, hanem valódi színházi és koncertélményt nyújtanak.
Vida Virág kritikája a My Dreamről
A My Dreamben egymást váltva lépnek színpadra a nem, vagy gyengén látó és siket művészek, akik valóban kimagasló kvalitással mutatják be pár perces virtuóz produkcióikat. Előadásaik nem csak állapotuk ismeretében lenyűgözők, hanem valódi színházi és koncertélményt nyújtanak.
A színházművészetet – a regényírással egyetemben – Kínában a XIX. század végéig nem tekintették valódi művészetnek, hanem a szórakoztatóipar műfajához sorolták. Nem úgy, mint a kalligráfiát, az esszéírást vagy a költészetet. A China Disabled People’s Performing Art Troup produkciója alapján azt lehet mondani, hogy az ősi színházi hagyomány (a szórakoztatás elsődleges fontossága) nem sokat változott az elmúlt évezredben Kínában.
Az európai köztudatban is leginkább csak a „pekingi opera” létezik, de nem sokan tudják, hogy valójában milyen kényszeredett elnevezése ez egy nyugati mércékkel meghatározhatatlan – és nem csupán Pekingre jellemző, hanem ott kialakult – műfajnak. A My Dream című előadás dramaturgiájában, szerkesztésében nem távolodik el a korai kínai színjátszástól, amelyben – a mai európai show- és gálaműsorokhoz hasonlóan – a legkülönbözőbb műsorszámok kapnak helyet egymás mellett, csupán a betétszámok és a szcenika válik egyre korszerűbbé. A China Disabled People’s Performing Art Troup éppen e szerint a meglehetősen szabadon kezelt műsorrend szerint alkotta meg a My Dream, azaz az Álmom című előadói estjét, melyben testi fogyatékkal élő előadók lépnek közönség elé. A produkció elhanyagolhatatlan résztvevőjévé válik a Budapest kínai populációjából kikerülő nagyszámú közönség, mely tőlünk idegen színházi kultúrájával, harsányságával, az előadás alatti étel- és italfogyasztásával, a műsort fennhangon kísérő kommentálásaival igazi kínai színházi miliőt teremt a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
A My Dreamben egymást váltva lépnek színpadra a nem, vagy gyengén látó és siket művészek, akik valóban kimagasló kvalitással mutatják be pár perces virtuóz produkcióikat. Előadásaik nem csak állapotuk ismeretében lenyűgözők, hanem valódi színházi és koncertélményt nyújtanak. Megható vetülete a koncepciónak, ahogyan a hallássérült táncosok vezetik ki és be vak társaikat, vagy ahogyan a nem látó muzsikusok adják a zenei alapot a nem halló táncosok előadásához. A társulatalapító művészeti vezető és koreográfus, Tai Lihua, aki maga is siket, például az Egy asszony illata című, tangóprodukcióban nagyszerűen használja ki a két képesség hiányából létrejött különleges képességeket. A szenvedéllyel övezett táncban a vak férfi rábízza magát partnernőjére, aki a térben vezeti őt, partnernője azonban az általa nem érzékelt zene ritmusaiban hagyatkozik – a férfias erejéből egy pillanatra sem veszítő – napszemüveges táncpartnerére. A szimbiózis olyan olajozottan működik, hogy a néző, ha nem tudná, nem is sejtené, hogy a táncosok valamilyen alapvető érzékelő készsége hiányzik. Hasonlóan tökéletes duettet, komoly partnerolást, kifinomult mozdulatokat, szépen kitartott pas de deux-ket, magas grand battemant jettéket láthatunk az egyik balettszámban is, amelyben két hallássérült táncos lép színre. Őket, valamint a későbbi csoporttáncokat és szólókat a színpad jobb és bal első sarkában diszkréten meghúzódó civil ruhás, kecses „karmesternők” segítik: mutatják a zene motívumait, akcentusait, ritmusát. Bár nem ez a rendezői szándék, gyakori jelenlétük egyfajta kohéziót teremt az est számai között; csupán ők emlékeztetnek a varázslat mögötti realitásra, arra a tényre, hogy ezek a tehetséges emberek kénytelenek testi fogyatékkal leélni életüket. Ugyanakkor az előadás célja az, hogy megmutassák azt az erőt és elhivatottságot, amely segíti őket céljaik elérésében. Ezek a művészek minden nehézség ellenére nem mondtak le álmaik megvalósításáról.
A társulati élet felhőtlen pillanataiba és komoly próbáiba is belepillanthatunk a színpad két oldalán elhelyezett vetítővásznakon megjelenő turnéfelvételek révén; az együttes már hatvan országban járt és aratott – láthatóan – nagy sikert. Az Álmom néhány jelenete egészen különleges ínyencségeket tartogat. A bármely klasszikus balett-társulat becsületére váló, estet nyitó csoporttánc csak a kezdet, a kéttételes, pillangószeretőkről szóló Titokzatos kert már komoly szcenikával és szemet gyönyörködtető színpadi látvánnyal hat. A szerelmesek a realitásból (mint egy szokványos klasszikusbalett-duettben) szürreális álomvilágba lépnek, ahol pillangóvá válva – hatalmas szárnyas jelmezben – találnak egymásra. A sötét háttérben eleinte csak fehér lepkéket formáló, láthatatlan testekhez tartozó kezek, majd kézben tartott varázslatos kellékpillangók röppennek fel. A szólóban előadott Pávatánc – a fehér, nagy szoknyás jelmez ellenére – pontosan megrajzolt mudra-szerű, és A hattyúk tavából kölcsönzött eklektikus karmozgásokkal idézi meg a keleti művészet egyik kedvelt madáralakját. Az Ezerkarú Síva tánca még magasabb művészi értéket mutat. Az indiai kultúrából kölcsönzött nőalak tánci megjelenítésében semmi újszerű nincs, különlegessége a tökéletességig gyakorolt, precíz és összehangolt kar- és kézjátékban rejlik, valamint a szépen eltalált, aranyló jelmezben. A koreográfia nagy része a jól ismert Síva-képből áll, ám a tánc akkor sem veszít az erejéből és virtuozitásából, amikor a térforma szétnyílik.
Sokáig sorolhatnánk a húsz előadói számból álló est értékes pillanatait, a nem látók gumiköteles táncát, a zenészek nagyszerű teljesítményét vagy a kedves gesztust, ahogyan két szólóének is elhangzik magyar nyelven. Az előadás mégis kissé zavaros, mert az alkotók nem tudták eldönteni, hogy professzionális show-műsort hozzanak-e létre, vagy gálaszerű felsorolásban mutassák meg a fogyatékkal élő művészek kiváló teljesítményeit. Engem európaiként zavart (bár a kínai színház hagyományába beleillik) a recitativók műsorszámokat megakasztó, szinte brechti módú elidegenítő jelenléte, valamint a folyamatos nézőtéri hangzavar. Az est élménye így válik egyszerre felemelővé és bizarrá, de mindenképpen különlegessé.
My Dream (China Disabled People’s Performing Art Troup)
Városmajori Szabadtéri Színpad, 2011. június 10.
