Turbuly Lilla: Család(ki)állítás
Peeping Tom: Moeder -
A legváratlanabb pillanatokban szaltózik egyet a pólyását ringató kismama, fut fel a falra az élő szobrot is „alakító” alkalmazott…
A belga társulat tíz év után vendégszerepelt a Trafóban. Akkor egy trilógia (Le Sous hal, Le Salon, Le Jardin) mindhárom részét láthatta a budapesti közönség. Most egy újabb trilógia (Vader, Moeder, Kind) középső részét hozták el, amelyből az apa és az anya után a gyermeket középpontba állító harmadik részt még csak jövőre tervezik bemutatni.
Az előadás az emberi élet alapkérdéseivel dolgozik (születés, halál, anya, család), és egészen különleges nézőpontból közelíti meg ezeket az alapkérdéseket. Töredékekből, emlékezetmorzsákból építkező, szabad asszociációkra építő és az időben is szabadon ugrabugráló mozgásszínház. Abszurd és szürreális. Morbid és humoros.
Fotó: Oleg Dektiarov
A teret két elkülönülő részre osztják. Az egyik egy zegzugos kiállító terem, a másik egy üvegfallal elválasztott stúdió, a megfigyelés, rögzítés, újrajátszás tere. És van még egy harmadik, mozgó téregység is: egy inkubátor. Sokkoló képpel, a koporsóban fekvő, felravatalozott anyával indítanak, az előadás vége pedig a zongora mellett ülő, kiállítási tárgyként a nap végén letakart anya képe. Közte talán az emlékké válás folyamata. Meg születés és vetélés, további pillanatok egy család életéből, mindez egy kiállítóterem mindennapi életébe ágyazva nyitással és zárással, takarítással és látogatókkal, biztonsági őrökkel és képrablással. No meg egy további fontos szereplővel: a kávéautomatával, „akihez” a hiányérzettel küzdő családtagok társként kezdenek kötődni. De az is lehet, hogy az egyik biztonsági őr fejébe látunk bele, szabadon csapongó gondolatait és fantáziáját vetítik ki nekünk. Ahogy tetszik.
A falon függő képek folyamatosan cserélődnek. Az anya és egy elveszett (elvetélt?; születéskor sérült, és egy inkubátorban vegetálni kényszerült?) kislány képei eltűnnek a falakról, helyükre több példányban az apa képe kerül. Egy kép marad még a helyén, egy szívet (anatómiai értelemben) ábrázoló rajz, amelyből egyszerc sak folyni kezd a vér. Gabriela Carrizo rendező nem fél ilyen közhelyes képhez nyúlni, hiszen ami körülötte van, az a legkevésbé sem közhelyes, jóval inkább meglepő és időnként zavarba ejtő.
Fotó: Herman Sorgeloos
Az előadásban nagyon kevés szöveg hangzik el, tulajdonképpen csak néhány egyszerű mondat, mint például az elején és végén megismétlődő „Szomorú nap a mai.” Annál nagyobb szerepe van a hangoknak, zörejeknek, amelyeket a színészek mozgásához rendelve, élőben keltenek a stúdióban. Vízcuppogástól lavórban fedővel csörömpölésig van itt minden. És a szokatlan zajok szokatlan mozgásformákhoz társulnak. A legváratlanabb pillanatokban szaltózik egyet a pólyását ringató kismama, fut fel a falra az élő szobrot is „alakító” alkalmazott, vagy kezdenek a színészek bravúros földön „vonaglásba”.
Ebben a minden ízében megtervezett, erős és profi színész-táncos gárdával dolgozó előadásban helyet adnak a civil jelenlétnek is. Minden országban a befogadó hely feladata, hogy néhány helyi szereplővel egészítse ki a stáblistát, akik kiállítás-látogatókként lépnek be a maguk civilségével a játéktérbe. Egyszerre erősíti az előadás abszurd és realista vonulatát az a pillanat, amikor Szabó Sándorné Marika és társai összetéveszthetetlen magyar nyugdíjas mivoltukban megjelennek ebben a szürreális játékban.
Fotó: Herman Sorgeloos
És hát a humor. Nyilván nézőfüggő, kinek melyik rész volt ebből a szempontból a legerősebb, de azt hiszem, sokaknak a kávéautomatás, mert minden nevetségessége mellett tudott mondani valamit hiányról, függőségekről, pótszerekről.
Gabriela Carrizo rendező több interjúban is elmondta, hogy a Peeping Tom családi színház is abban az értelemben, hogy Franck Chartierrel nemcsak együtt dolgoznak, de együtt is élnek. A trilógia első részét társa rendezte, a harmadikat pedig közösen fogják, és minden bizonnyal beleépülnek majd közös gyermekükkel kapcsolatos tapasztalataik is. A Moeder megszületését saját vesztesége inspirálta, mégis próbált eltávolodni ettől a személyes száltól, és kívülről ránézni, hogy beszélni tudjon róla. Ez a távolságtartás valahogy a nézőre is átragad. A Moeder nem az az előadás (legalábbis nekem nem az), amely felkavarja a fájdalmas emlékeket vagy elérzékenyít. Máshogy hat. Hol taszít, hol vonz, de újra és újra meg tud lepni.
Peeping Tom: Moeder
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál programja
Alkotók és előadók:Eurudike De Beul, Maria CarolinaVieira, Marie Gyselbrecht, BrandonLagaert, Hun-Mok Jung, Yi-ChunLiu, Simon Versnel, Charlotte Clamens.
Szereplők:Takács Lili, Báki Lászlóné Ida, Kiss Károly, Still Tamásné Anni, Szabó Sándorné Marika, Velancsics Gabriella.
Művészeti asszisztens:DianeFourdrignier. Hangkompozíció és rendezés:RaphaëlleLatini, RenaudCrols, Glenn Vervliet, Peeping Tom. Hangkeverés:YannickWillox, Peeping Tom. Fényterv: Giacomo Gorini, AmberVandenhoeck. Jelmezterv:DianeFourdrignier, Kristof Van Hoorde (intern), Peeping Tom. Díszletterv:AmberVandenhoeck, Peeping Tom. Díszletépítés:KVS-atelier, Peeping Tom. Technikai vezetés: Filip Timmerman. Fénytechnikus:AmberVandenhoeck. Hangtechnikus:HjorvarRognvaldsson.
Videó próbák:SulokSwablamban (gyakornok), GaspardRozenwajn
Hangatmoszféra: Elias Vervecken. Rendezőasszisztens és dramaturg:FranckChartier. Rendező:GabrielaCarrizo.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. október 19.
