Kritika

Kortárs tánc

Megyeri Léna: Feldúlt állapotok

Miskolci Nemzeti Színház – Miskolci Balett: Fekete zaj; GG Tánc Eger: Carnations and Roses

Örömteli, hogy az elmúlt években a vidéki tánctagozatok jó része önállósodott, így nagyobb terük van saját repertoárjukat építeni, és nem csak egy prózai-zenés színház kiszolgálójaként működni…

Míg néhány évtizeddel ezelőtt – a központi kultúrpolitikával némileg szembemenve – elsőként éppen vidéki műhelyekben tudtak kibontakozni a progresszív táncművészeti irányzatok, addig mára az ország vízfejűsége ezen a területen is erősen tetten érhető.

A kortárs táncéletben szinte minden fontos Budapesten történik, de ez a kisebbik baj – a nagyobb baj az, hogy az átjárhatóság is kicsi. A nagy vidéki együttesek a Nemzeti Táncszínháznak köszönhetően még csak-csak eljutnak a fővárosba, de a budapesti produkciók egy-két kivételes alkalomtól, fesztiváltól eltekintve nem tudnak bemutatkozni az ország többi részén. Örömteli, hogy az elmúlt években a vidéki tánctagozatok jó része önállósodott, így nagyobb terük van saját repertoárjukat építeni, és nem csak egy prózai-zenés színház kiszolgálójaként működni, de a korlátozott lehetőségek és az elszigeteltség miatt a szisztematikus ízlésformálás és közönségépítés így is nehéz feladat. Talán ezért is nyúlnak ezek a társulatok gyakran irodalmi adaptációkhoz, klasszikus történetekhez, és készítenek a szélesebb közönség számára is könnyebben befogadható, cselekményes baletteket.

Dragos Daniel Mohai Cintia Szegedi Dezso Hajdufi Peter webFekete zaj / Fotó: Hajdufi Péter

A Bethlen Téri Színházba, az idén elsősorban a vidéki és határon túli együttesekre koncentráló Sissi Őszi Tánchétre viszont az eggyel bátrabb produkcióikkal érkeztek a társulatok. A Miskolci Balett a Fekete zajt hozta, amely eredetileg 2001-es koreográfia, majd tavaly újították fel ismét. Az előadás abból az időszakból származik, amikor a miskolci balettegyüttes már jó ideje szeretett volna önállósodni, ezért Kozma Attila és Novák Péter létrehozta a Csarnok 21. Táncműhelyt. Ők ketten az alkotói a Fekete zajnak is, Kozma koreográfusként, Novák pedig rendezőként. A táncdráma Ditzendy Attila novellája alapján készült, és igaz történetet, egy roma ember meggyilkolását dolgozza fel. Nyilvánvalóan 17 évvel ezelőtt sem volt ismeretlen probléma Magyarországon a rasszizmus, a kisebbségekkel szembeni kirekesztés és a bűncselekmények, ám azóta 2008-ban tanúi lettünk egy példátlanul kegyetlen romagyilkosság-sorozatnak, manapság pedig egyáltalán nem kell messzire mennünk, hogy a romákkal vagy bármilyen más, kisebbséget képviselő népcsoporttal szembeni gyűlöletbe ütközzünk. Így az előadás témája a bemutató óta eltelt időben sajnos ha lehet, még aktuálisabb lett.

Egy olyan társadalmi szegmens jelenik itt meg a színpadon, ahol az agresszió az élet mindennapos velejárója, a verbális kommunikáció szinte kizárólag az alpári beszédre korlátozódik, a nők kihasználása és bántalmazása pedig még az elszenvedő számára is teljesen természetes és megkérdőjelezhetetlen. Persze mindennek oka van: a talajvesztettség és a kilátástalanság. Ez egyfajta becketti alapszituáció formájában jelenik meg, a szereplők ugyanis mintha várnának valamire, amiről úgyis tudják, hogy soha nem fog eljönni (jelen esetben ez a valami nem Godot, hanem feltehetően a végletekig leredukált kommunikációjukban vissza-visszatérő vonat, ami elvihetné őket innen).

Mivel nincs cél, remény vagy kitörési lehetőség, ezért egymás vegzálásával ütik el az időt. Ezek közé a fiatalok közé érkezik meg a jó kedélyű, idős cigány muzsikus (Szegedi Dezső), aki a légynek sem akarna ártani, csak zenélget ceglédi kannáján, és énekelget hozzá, mégis innentől ő válik céltáblává. Ahogy jött, úgy talán el is mehetne (pláne a sokadik megaláztatás után), csak éppen hová és minek? A vele szemben elkövetett kisebb-nagyobb gonoszkodások észrevétlenül válnak egyre kegyetlenebb „játékokká”, míg végül eljutunk a gyilkosságig. Ami talán nem is dühből vagy gyűlöletből, sokkal inkább unalomból történik meg.

817 5756 eger Gal Gabor webCarnations and Roses / Fotó: Gál Gábor

Közben megjelenik még egy szereplő (Bolla Dániel), egy másik kívülálló: jól szituált fiatal férfi, mégis pénzt kéreget tőlünk, a közönség tagjaitól. „Valaha én is táncos voltam, csak fel kellett vágni az oldalamat” – mondja. Értjük: mi is bármikor kerülhetünk hasonló helyzetbe. Ő az, aki megpróbál közbeavatkozni, amikor az öreget bántják (elesett próbál az elesetten segíteni), de ezzel csak azt éri el, hogy ő is támadások kereszttüzébe kerül. Okosan felépített előadás, amely nem próbál feleslegesen túldramatizálni, nagy érzelmeket kiváltani, ugyanakkor nem is megy igazán a bőrünk alá. Hogy ez a színpadi és táncos stilizációnak köszönhető-e inkább, amelyek az előadók nagyszerű átlényegülésének ellenére valamelyest mégiscsak elemelnek a valóságtól, és elidegenítenek, vagy talán pont annak, hogy a színpadon ábrázolt helyzetek és karakterek túlságosan is a mindennapjaink részévé váltak? (A színházból kilépve csak egy sarkot kellett sétálnom, hogy „szembe jöjjenek” az előadás figuráinak valós megfelelői). Erre nem tudom biztosan a választ. A táncanyagra mindenesetre nem lehet panasz. Bár a 2000-es évek elején bizonyára „trendibbnek” számított, ma sem hat elavultnak a koreográfia: jól karakterizál, ügyesen használja a minimális díszletet adó székeket és asztalt mozgás-játékokhoz, a folklorisztikus elemek pedig extra színt jelentenek.

A GG Tánc Eger külföldi vendégkoreográfus, a brazil származású, de jelenleg főleg Németországban élő és alkotó Clébio Oliveira darabjával, a tavaly bemutatott Carnations and Roses-szel (Szegfűk és rózsák) érkezett a fesztiválra. Az alkotót a szerelem témája érdekelte, ám – a színlap szerint – különleges nézőpontot választott: arra volt kíváncsi, hogy mi játszódik le az agyunkban, és hogyan kapcsolódik egymáshoz a test és az elme, amikor szerelmesek vagyunk.

Laza keret fogja közre a játékot: feldúlt lakásbelsőt látunk szétdobált könyvekkel, eldőlt szobanövénnyel, felborogatott kanapéval és itt-ott megbújva fekvő táncosokkal. A szín aztán persze hamar táncolásra alkalmas üres térré varázsolódik, hogy majd az utolsó jelenetben (mintegy „rewind” módban) visszarendezzék a táncosok a rendetlenséget. Hogy a kaotikus élettér minek lehet a metaforája, és milyen kapcsolatban van a szerelemmel és az aggyal, arra most inkább nem keresnék magyarázatot, jobb, ha ezt minden néző maga dönti el. A keretes szerkezet tiszta táncos jeleneteket fog közre, főleg szólókat és különböző felállású duókat láthatunk. A szerelem sokféle lehet, talán éppen annyiféle, ahányan élünk ezen a bolygón, hiszen mindannyian másként éljük meg. Na, ez az, ami nem derül ki Oliveira koreográfiájából.

ggCarnations and Roses / Fotó: Kelemen Dorottya

Teljesen mindegy, hogy ki táncol, hogy lány táncol fiúval, lány lánnyal vagy valamelyikük egyedül – a koreográfia jobbára mindig ugyanazokból a mozdulatokból és panelekből építkezik. Az indulatot és a szenvedélyt csapódó lábak, lökdösések és rángatások (szó szerinti huzavona), falnak esések és sok-sok befelé forgatott láb és parallel pozíció hivatott érzékeltetni. Más lelkiállapot pedig nem is igazán jelenik meg – Oliveira interpretációjában a szerelem egy elég hisztérikus állapotnak tetszik, amelyet nem lehet túl kellemes átélni. Mindezt predesztinálja az agyzsibbasztóan monoton és felfokozott ritmusú, dinamikájú és hangulatú zene is (Matresanch berlini székhelyű zenei producer munkája), amely csak néha-néha jut nyugvópontra. Ezek a nyugvópontok hoznak a koreográfiába is némi változatosságot, a darab többi részéhez képest kellemes változatosság és meglepetés például az az érzékenyen megkomponált és előadott duett, amelyben a fiú szinte végig befogja a lány szemét. Így persze a mozgásterük is korlátozottabb és az egymásra utaltságuk is nagyobb. Egyszerű, de mégis szép költői kép. Nemcsak ebben a jelenetben, hanem az egész előadásban öröm viszont nézni a táncosokat, akik egytől egyig jól megjegyezhető, karakteres előadók, és végig jól bírják jelenléttel és fizikalitással az intenzív 60 percet.

 

Fekete zaj (Miskolci Nemzeti Színház – Miskolci Balett)

Táncolják: Bolla Dániel, Dávid Patrik, Dragos Dániel, Szűcs Boglárka, Mohai Cintia, Szegedi Dezső.

Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Zene: Szegedi Dezső, montázs. Világítás: Dragos Dániel. Asszisztens: Fűzi Attila. Rendező: Novák Péter. Koreográfus: Kozma Attila.

Bethlen Téri Színház, 2018. november 18.

Carnations and Roses (GG Tánc Eger)

Előadják: Kelemen Dorottya, Joni Österlund, Törteli Nadin, Emődi Attila, Rovó Virág, Rayco Lecuona Suarez, Novák Laura, Szeles Viktória.
Zene: Matresanch. Jelmez: Szaniszló Tamásné. Szcenika: Engler Imre / Fodor Zsolt. Asszisztens: Kelemen Dorottya. Koreográfus: Clébio Oliveira.

Bethlen Téri Színház, 2018. november 19.

Sissi Őszi Tánchét 2018.