Az elillanó szellem diszkrét bája
Kutszegi Csaba kritikája a Vertical road bécsi előadásáról
Ha laudálnom kellene a Vertical roadot, nem fukarkodnék az alábbi jelzőkkel és fogalmakkal: lenyűgöző, káprázatos, felemelő, átütő erejű fizikalitás, érzékeny lelkiség, dinamizmus, szenvedély. Az előadás utáni hiányérzetemet vagy általános vegyes érzelmeim kialakulását nem is a látottak okozzák, hanem az a fölött érzett néminemű szomorúságom, hogy milyen világban is élünk.
Kutszegi Csaba kritikája a Vertical road bécsi előadásáról
Ha laudálnom kellene a Vertical roadot, nem fukarkodnék az alábbi jelzőkkel és fogalmakkal: lenyűgöző, káprázatos, felemelő, átütő erejű fizikalitás, érzékeny lelkiség, dinamizmus, szenvedély. Az előadás utáni hiányérzetemet vagy általános vegyes érzelmeim kialakulását nem is a látottak okozzák, hanem az a fölött érzett néminemű szomorúságom, hogy milyen világban is élünk.
Két, hazai táncviszonyainkra vonatkozó markáns tanulság is levonható Akram Khan Vertical road című előadása utána: az egyik az, hogy az erős, technikás kortárstánc (hasonlóan más táncműfajokhoz) előbb-utóbb óhatatlanul magával vonja a sikerorientáltságot és a show-szerű láttatást; a másik pedig (utalva a közelmúlt táncos vitáira) így hangzik: a sikeres kortárstánc-koreográfusok sem a(z erős, technikás) táncot abszolváló táncosok lelkére és kreativitására apellálnak elsősorban, hanem a strapálható testükre.
Ez utóbbi megállapítást nem csak Akram Khan munkái támasztják alá. Ez év tavaszán a budapesti Trafó közönsége például a Random Dance Company előadásán (Wayne McGregor: FAR) szemügyre vehette az emberi test teljesítőképességének határait. A Trafót azért is említem, mert – hála a befogadó hely menedzsmentje kitartó, értékorientált szemléletének – a bécsi bemutatkozás után ősszel a budapesti közönség is láthatja majd a Vertical roadot.
fotók: Laurent Ziegler
Értékorientált szemléletet említettem, mert vitathatatlan tény, hogy Akram Khan koreográfiái különleges értéket képviselnek. Ha laudálnom kellene a Vertical roadot, nem fukarkodnék az alábbi jelzőkkel és fogalmakkal: lenyűgöző, káprázatos, felemelő, átütő erejű fizikalitás, érzékeny lelkiség, dinamizmus, szenvedély. Az előadás utáni hiányérzetemet vagy általános vegyes érzelmeim kialakulását nem is a látottak okozzák, hanem az a fölött érzett néminemű szomorúságom, hogy milyen világban is élünk. Ez a világ persze egyáltalán nem rossz, sőt a lehetséges világok legjobbika (© Leibnitz), de az a bizonyos átütő erejű fizikalitás egyre inkább dominanciához jut benne – annak a bizonyos érzékeny lelkiségnek a kárára. Akram Khan korunk tipikus terméke: érzékeny, tehetséges, hatásos, bátran merítkezik populáris műfajokban is, ennek ellenére gagyit nem ad ki a kezéből, de csak éppen olyan mélységekig hatol le, ameddig a külsőségekért lelkesedő kor kívánja meg. Például a keleti, bölcs, lélek- és önvizsgáló életszemlélet tartalmas boncolgatása helyett megelégszik a gusztusos adagokban kimért orientális egzotikum látványszínházban is helytálló tálalásával. És óriási a sikere. Mert a bécsi (európai) művelt közönség is mostanság – legalábbis táncelőadástól – kábé ennyit igényel.
A közönséget mindenesetre sehol sem lehet sem bírálni, sem leváltani. Sőt! Kifejezetten irigylésre méltó, ahogy a bécsi Museums-quartier „E” csarnokának (több)ezres nézőtere zsúfolásig megtelik, és az előadás végén a szűnni nem akaró hangos ovációt is nagyon megérdemlik a táncosok (persze e koreográfus és a többi alkotó is). Akram Khan nemzetközi táncos csapata valóban lélegzetelállítót produkál. Alaposan felnőnek a feladathoz, ami esetükben leginkább azt jelenti, hogy bár teljesen alávetik magukat a koreográfusnak és a tánctechnika szigorú követelményeinek, mégis képesek szerepüket, feladataikat egyénileg testre szabni. A közönségsikerre törekvő, technikás táncműfajokban ez a maximum, amit a táncos megtehet. Hiába is tiszteli ugyanis a koreográfus társalkotóként a táncosait (és fogadja is el kreatív közreműködésüket), ezen a színvonalon csapatban táncolni csakis teljes alávetettségben lehet. A táncosoknak alá kell vetniük magukat a koreográfusnak, a szakma szigorú szabályainak és a közös siker kőkemény követelményeinek.
Az előadás finom, minimalista felütéssel kezdődik: egy férfi hatalmas tüll (vagy finom műselyem) függönyt hullámoztat hátulról, karjával átnyúlva rajta, artisztikusan kőröz. A függönyök hosszú, párhuzamos darabokból vannak összevarrva (véletlen találkozás: nagyon hasonlítanak a Kunsthistorische Museumban éppen kiállított óriási Jan Fabre-műselymekhez, amelyeket a belga képzőművész golyóstoll-vonalkákkal színezett éteri kékké), az egyes függönyrészletek felfelé vezető (vertikális) utakat képeznek. Diszkrét az utalás a címre, de szembetűnő. A nyolc táncos az út porából tűnik elő (első dinamikus megmozdulásaikkor finom port kavarnak fel) a csoportból először kiváló férfi fehér (poros) lábnyomokat hagy maga után. Fokozatosan erősödő szélfújás zaja hallatszik, mely kopár, lepusztult környezet képét idézi fel, behunyt szemű hallgatónak Tarr Béla-filmek hangulatát felidézve. Ezt a zajt váltja fel a ritmusos, erős ütős hangzásokkal és orientális motívumokkal megtűzdelt, céltudatosan hatáskeltő kortárs zene. A csoportból kivált férfi visszatagozódik, de hamar újabb konfliktusok keletkeznek, melyeket felfokozott érzelmi kitörések is kísérnek. Klisészerű az alaptörténés – klisészerű, de igen hatásos, plasztikus és művészi hitelességgel megkomponált elemeket alkalmaz a koreográfus: láthatók kihegyezett, pregnáns, éles dobszóra bemutatott karmozdulatok, lehengerlő szimultán mozdulatsorozatok, állandó artisztikus tempó-ellenpontok. A hangos, ritmusos zenei tételeket rendszeresen „tarrbélás” hangulatú „üvöltő szelek” követik, ahogyan a csoportkonfliktusok is visszatérően újratermelődnek. A dinamikus kavargás rövid időre halk zongoratételben oldódik fel, amely aztán egy felfokozódó, elnyújtott vonós hangzás kíséretében újra expresszív képpé pörög fel. Ekkor a közösséget – erős stroboszkópszerű fény-felvillanásokban – újabb egyének hagyják el. Amikor a fények „konszolidálódnak” (négy sorban szabályosan elrendezett fénykörök tűnnek fel a padlón), átütő erejében minden eddigit felülmúló össztánc veszi kezdetét.
Az újabb, immár végső lecsengés éteri szépségű lírai képben játszódik le: az „élőben” színen maradt táncos a tüll mögötti árnyékképben megjelenő partnerével lejt rövid kettőst. A végén egyedül maradt férfi súlyos magánya katartikus. Az utolsó látható cselekvése – a tüllfüggöny lerántása – halálos pillanat. A látvány (és a mögöttes tartalom) több, igényesebb, művészibb, mint egy jól bevilágított revüszám vagy rafinált show-táncjelenet – de csak néhány fokkal; az előadóművészi megformálás viszont (az egész előadáson végig) ritkaságszámba menően kiemelkedő. A darab valóban utal életharcra, halálra, úton járásra, felemelkedésre és bukásra (vertikális irányú le-feljárásra), a létezés nehézségi erejére, ősi spiritualitásra. Nem baj, hogy érthető, lekerekített, populáris a befejezés (az csak jó, ha sokan szeretik és értik a táncot), de Khan végső megoldása, bár igen ízléses, valahogy direkt módon kínálja fel magát jóízű fogyasztásra. És a közönség köszöni a könnyen nyelhető étket, hálásan meg is eszi… És nem zavarja, hogy mohó csámcsogása közben a Kelet belső értékekre figyelő, kontemplatív szelleme diszkréten elillan a teremből.
Vertical road (Akram Khan Company)
Zene: Nitin Sawhney. Koreográfia: Akram Khan.
Bécs, Museums-quartier, 2011. július 28.
Impulstanz
