Kádár Elemér: Amikor a pásztor ismétli önmagát
Nagyvárad Táncegyüttes: Amikor a pásztor… -
„Mókuskerékbe” szorult pásztort látunk, aki a mi reflexiónk is lehetne, rádöbbenthetne arra, hogy folyton elkövetjük ugyanezeket a hibákat, folyton küzdünk valamiért…
A színen kisebb-nagyobb köveknek látszó tárgyak, egy padon két férfi ül, az egyikük alighanem zenész, ugyanis hegedű van nála. Ő mai polgári öltözetben van, a társa a kárpát-medencei férfiak húszadik század elejére jellemző népviseletében. Ez a kép fogadja a nézőket a nagyváradi Szigligeti Stúdióban a Nagyvárad Táncegyüttes Könczei Árpád által rendezett, Amikor a pásztor… című előadásán.
A fotók forrása a Nagyvárad Táncegyüttes facebook-oldala
A parasztgúnyás férfi el kezd beszélni, szavaiból a beavatottak számára kiderül, hogy a juhait kereső pásztor történetét meséli, néhai Árus Feri, mérai zenész és táncos kiválóság modorában. Csakhogy a közepén kezdi, így a be nem avatottak máris kívül kerülnek azon, hogy megérthessék, mi is folyik. A beszélő ember társa, a zenész, közben nagy érzéssel, mesterien játssza a szöveghez tartozó muzsikát, s idővel aztán a társai is csatlakoznak hozzá. A zenére igazán nem lehet panasz. Szilágyi Tóni vendégprímás nem először játszik együtt a társulat állandó zenekarával, s most is valósággal eggyé válnak a legnagyobb erdélyi, leginkább kalotaszegi bandák hagyatékából ismert gyönyörű zenei anyaggal.
Ez egy ősi, tematikus, esetenként dramatikus játékot kísérő programzene, amelynek eredeti rendeltetése mára már némiképp homályba vész. Lassú és gyors tételek váltogatásából épül fel, gyorsabb tánczenei tételei között lassú, bujdosó és keserves énekeket, siratókat idéző dallamok hallhatók. Manapság Erdélyben és Moldvában sokfelé a tavaszi kihajtást közvetlenül megelőző juhmérés szokásának részeként fordul elő, nemzetiségtől függetlenül több vidéken is. Régebben pásztorhangszerekkel, újabban vonósbandás előadásmódban is játsszák. Balassi Bálint dallamjegyzékéből pedig tudjuk, hogy már az ő idejében is létezett, hivatkozott rá, mint közismert műformára. Na, de vissza az előadáshoz.
Kendők mögött, kicsit már túl közismert, túlhasznált koreográfiai fogással három különböző tájegység népviseletébe öltözött nő érkezik, akik aztán kisebb illegés-billegés után felfedik arcukat: a kicsi mosolygós, a komoly és a mindenre kíváncsi. Legények is jönnek, beindul a zsibai meg a legényes, aztán szilágysági, kalotaszegi és mezőségi táncok több menetben, ahhoz illő népviseletben, sűrű átöltözésekkel, sűrű párcserékkel.
A folklórkedvelő nézőknek nem lehet okuk panaszra, a tánc hiteles, szépen van eltáncolva, életerőt, fergeteges jókedvet mutat. Közben a zene megy a maga programja szerint, annak hullámzásaival, a táncok között lassan, bánatosan – amikor a főhős, nevezzük immár pásztornak, éppen elveszítette a… És nem kizárt, hogy van, aki rájön: nem feltétlenül és nem csak a juhait veszítheti el az a pásztor, lehetséges itt valami más olvasat is. Bár Könczei Árpádtól ennél több költőiséget volt már szerencsénk látni, itt még úgy tűnik, hogy van remény…
Kiderül, hogy a főlegénynek van némi hatalma az események befolyásolására, de hogy az mitől van, s meddig terjed, már nem, mint ahogy az sem, hogy mi a főhős viszonya a többiekhez. A hagyományos néptáncmulatság jellegébe sehogy sem passzoló párcserék oka sem tiszta. Persze meglehet, hogy ez nem is feltétlenül fontos. Csak közben a néző elméje csapong, keresi a fogódzókat, ilyenkor minden, amit észreveszünk, jel lesz, s nem mindegy, hogy segít, vagy éppen félrevezet. Ezen az estén nem segített.
A teljesen autentikus népviseletbe öltözött táncosokkal szemben az énekes szólista egy régebbi előadásból, a Szerelemkert címűből megismert „kalotaszegies” jelmezben van, és minden megidézett tájegység dalait ebben adja elő, egyébként kiválóan. A zenészek sem váltanak gúnyát, de ők más, teljesen mai, civil ruházatban vannak jelen a színen. Ez a sokféle jelhasználat értelmes is lehetne, ha a jelek időközben összeállnának, indokolttá válnának, de ez nem történt meg. És nem kapnak értelmet a köveknek látszó tárgyak sem, túl azon, hogy néha akadályozzák a táncosokat a frappáns színrelépésben vagy az eltűnésben…
Aztán jön az utolsó jelenet: a kolozsvári Zurboló Táncegyüttes előadásában már látott, legalább húszéves koreográfia újragombolása. Hát erre ment ki ez az egész hosszadalmas elővezetés, hogy aztán következhessen ez a leporolt, régi egyfelvonásos, amely egymagában nem töltötte volna ki a minimálisan elvárható műsoridőt?
A zenei témák vissza-visszatéréseinek párhuzamaként a táncban is (más-más öltözetekben) hasonló dolgok ismétlődnek, annyi különbséggel, hogy hol a pásztor veszíti el azokat, hol elveszik tőle, hol pedig túlvállalja, vagy csak simán túlnyeri magát, és maga lép ki a táncból, mikor elege lesz. Keres, küzd, néha talál, aztán folyton újra belebukik. Az elgondolás nem rossz, de egy idő után már túlmesélt, szájbarágós a megoldás, ráadásul süt belőle valami fura nőfóbia, ami sem üzenetében, sem tálalásában nincs rendben. Lehet ugyan ilyet is mondani, de ez a tartalom ebben az előadásban nincs a helyén, erőltetett, kilóg. A forma néha túl „színházi-költői”, néha banálisan népszínműves, és az átmenetek, váltások nem világosak, nem finomak, és ez zavaró. A képi világ elemei nincsenek eléggé összefésülve. A kőkoloncok az előadás legvégén ugyan kapnak némi értelmet, de keveset, ezért kár volt a színpadra betenni és ennyit kerülgetni őket.
Summázva: egy „mókuskerékbe” szorult pásztort látunk, aki a mi reflexiónk is lehetne, rádöbbenthetne arra, hogy folyton elkövetjük ugyanezeket a hibákat, folyton küzdünk valamiért, folyton elveszítünk valamit, és ez megy körbe, mint aranyhal az akváriumban, át korokon és tereken. Súlyos, tartalmas üzenet lehetne, ha kicsit összeszedettebb és tisztább lenne a kép.
Könczei Árpád az elmúlt harminc évben igen termékeny alkotóként számos olyan munkát tett le az asztalra, amelyek miatt ő immár „örökzöldnek” számít. Ezzel a pásztortémával foglalkozott már korábban is, mint már említettem. Akkor az erősebbre sikerült. Biztos vagyok benne, hogy ennek nekifut még legalább egyszer, mert van benne lehetőség, amit most úgy sem sikerült igazán kerekre fazoníroznia, hogy a téma egyik legavatottabb prímása volt az egyik vezérfonal-főszereplő a történetben. A másik meg Rácz Lajos, a pásztor, aki énekesként, táncosként és karakterként is kimagaslót alkotott.
Amikor a pásztor… (Nagyvárad Táncegyüttes)
Hangosító: Jonucz Gábor, Jonucz Rainer Patrik. Világosító: Lázár Attila. Zenei összeállítás és játéktér: Könczei Árpád. Művészeti munkatárs: Rácz Lajos-Levente, Szabó Mercédesz. Táncoktatók: Könczei Csongor, Túrós Klára. Jelmez és díszlet: Cristina Breteanu. Rendező, koreográfus: Könczei Árpád.
A pásztor: Rácz Lajos-Levente. Prímás: Szilágyi Tóni m.v. Táncosok: Drimba Máté, Forgács-Popp Jácint, Kádár Orsolya, Schmith Nándor-Gyula, Szabó Enikő-Ágnes, Szabó Mercédesz. Énekes: Szerefi Ilona. Zenészek: Bartalis Botond, Szukits Éva.
Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, 2020. január 27.
