Kritika

Kortárs tánc

Török Ákos: Élet-halál harcok – színpadon és színpad mögött

Pataky Klári Társulat: Kis esti vakság; Gangaray Dance Company: Agora -

Egyazon, mindannyiunk által jól ismert világhoz szól(nak) hozzá.

Szerencsére nem kell hajánál fogva előrángatott párhuzamokat keresnünk, amikor egyetlen írásban adunk számot Pataky Klára és Hámor József legújabb koreográfiájáról. Túl azon, hogy mindketten egy javarészt méltatlanul parkolópályára sodródott koreográfusi generáció képviselői, darabjaik a szó hétköznapi értelmében is táncos előadások. A táncszcénának olyan, hazánkban egyre ritkább tagjai, akik jól felismerhető stílusjegyeikkel, táncközpontú darabjaikkal alternatívái voltak és lehetnének például a kortárs balettnek azok számára, akik igénylik és szeretik azt a fajta mozgásminőséget és táncesztétikumot, amely (megannyi lényeges különbség ellenére) mindkettőnek sajátja. Ezek mellett mindkét társulatnál érződik a tudatos és folyamatos társulatépítés, már amennyire ezt a független táncszcénában a külső körülmények engedik.

esti1Kis esti vakság / Fotók: Mészáros Csaba

Ráadásul a Kis esti vakság és az Agora egyazon, mindannyiunk által jól ismert világhoz szól hozzá. Előbbi érzékeny és kritikus szemmel néz szét benne, utóbbi úgy mutatja meg a mélyrétegeit, hogy közben felemeli a fejét, egészen az égig – s vele talán mi is képessé válunk valamilyen hasonló „mutatványra”.

Szigetek születése, kontinensek halála

Pataky Klára összetéveszthetetlenül rá jellemző, elsősorban absztrakt mozgásanyagból építkező, különös testlelkek finom rezdüléseit elénk táró artisztikus táncnyelve mindig is eleven kapcsolatban állt a világgal, amelyben élünk. A koreográfus korábban ezt a kapcsolatot a lélekmély finom rezdülésein keresztül mutatta fel, az utóbbi években születő munkái egyre másra rögvalóságként utalnak ugyanerre a világra. A korábbiakhoz képest sokkal közvetlenebb módon megfogalmazott társadalomkritikája a We live happily (2016) esetén – nagyrészt éppen a direktsége miatt – nem működött. A Kis esti vakságnak szintén fontos eleme a jelbeszéd, miként a kritikai attitűd is világunkkal, benne önmagunkkal szemben. Ezt azonban a koreográfia most nem személyesnek ható gesztikulálásokon keresztül, és nem is tételszerűen mutatja meg, ami kifejezetten jót tesz az előadásnak.

esti2Kis esti vakság / Fotók: Mészáros Csaba

Pataky Klára teret ad az aktív befogadásra, ez azonban ebben az esetben különösképpen nem könnyű. Újra meg újra visszatérő jelei között vannak egyértelműek (például a letakart szem), megfejtésre várók (például az arc előtt tölcsérszerűen összezáródó ujjakkal elhúzott tenyér) és vannak, amelyek már-már archetipikusak (3-as szám, víz). Az utóbbi két csoport, a mindeközben zajló, szimultán történésekkel együtt helyenként azt a kényelmetlen érzést kelti, hogy miközben nagyon kellene értenünk valamit, mégsem értjük. Ebben az esetben (ahogy kortárstánc előadások esetén általában) érdemes legalább egyet hátralépni, akár hátra is dőlni, és lemondani a folyamatos rejtvényfejtésről. (Az ilyen típusú jeleknél persze ez nem könnyű – és a cikk szerzőjének sem mindig sikerült.) A hátralépésben segítségünkre lehet a zene, amely különös atmoszféráival és dinamikáival, hangokkal és csendjeivel érzéki támogatást ad a befogadói intellektusnak (zenei közreműködők: Gergely Attila és Hámor József).

esti3Kis esti vakság / Fotók: Mészáros Csaba

Pataky Klára darabjai a szokásosnál is nagyobb feladatot rónak a táncosokra. Ebben az érzéki módon elvont, tánc és valóság közötti különös térben, a technikai képzettségen túl elengedhetetlen, hogy az előadók egytől-egyig súlyos színpadi jelenléttel és különös egyéniséggel bírjanak. Míg a koreográfus korábbi állandó „játszó” társai, akik rendelkeztek mind ezekkel a képességekkel (Dányi Viktória, Nagy Csilla, Maday Tímea Kinga, Arany Virág…), különféle okokból „lemorzsolódtak”, az utóbbi években (melléjük-helyettük) sorra érkeztek fiatal, képességes táncosok. Bot Ádám és Bujdosó Anna úgy tűnik, időközben „állandó tagja lett a társulatnak”, és Temesvári Zsófia is másodszor szerepel Pataky-koreográfiában. Rácz Réka és Lukács Levente a Kis esti vakságban mutathatták meg először magukat.

Az általuk megelevenített, végletesen és feloldhatatlanul önmagukba záródott alakok elszigeteltsége akkor sem változik, amikor néha egymáshoz érnek. Ennek a magányos világnak a drámája éppen a dráma hiányában áll: itt már igazi harcok sincsenek, legfeljebb összekoccanások, és – a sokaság ellenére – üres térbe üvöltött grimaszok. A táncosok fiatalsága itt óhatatlanul is jelentésessé válik, utaljon akár a közösségi oldalakon szocializálódott egyedüllétre, akár arra, hogy az egymáshoz hosszabb időre kapcsolódni képtelen idősebbek – legalábbis ami a magányukat illeti – nincsenek egyedül. A darab melankóliától és bármiféle ítélettől mentesen, rezzenéstelen tekintettel néz rájuk, amelynek a mélyén mégis (vagy éppen ezért) pontosan érződik a fájdalom.

esti4Kis esti vakság / Fotók: Mészáros Csaba

Megújuló társulata kezd felnőni a feladathoz, noha még nem mindannyian beszélik Pataky Klárit anyanyelvi szinten, illetve nem egyforma erővel látszanak ki (ebben a tekintetben úgy tűnik, Bujdosó Anna és Temesvári Zsófia áll a legjobban). A koreográfus által teremtett színpadi világ A Kis esti vakságban nem csupán megérint, de telibe is talál minket, azzal együtt, hogy e világ kontúrjai most nem annyira élesek vagy éppen kontúrnélkülisége nem olyan tiszta, mint megszokhattuk.

Elvesztegetett hiteink gyomrában

A Gangaray Dance Company nyolcévnyi szünet után, Shreds című bemutatójával tavaly tért vissza a színpadra. Az előadást még a Közép-Európa Táncszínházzal (KET) és a Nemzeti Táncszínházzal közösen jegyezték, és az előadók túlnyomó többsége is a KET táncosa volt. A most bemutatott Agora már önálló produkció, amelynek előadóművészei saját – fiatal táncosokat képző-továbbképző, egyben számukra megmutatkozási lehetőséget is nyújtó – táncműhelyük, a Gangaray Artistic Program egykori és mostani tagjai közül kerültek ki.

agora1Agora / Fotók: Jókúti György

Hámor József koreográfiái – immár majdnem két évtizede – Pataky Klárához hasonlóan szintén a láthatatlan láthatóvá tételét célozzák, és teszik ezt pusztán táncmozdulatokon keresztül. Mindez önmagában sem nem érdem, sem nem hiányosság, de tény, hogy egyre ritkább a hazai kortárstáncban. Hámor Józsefnél ráadásul ebbe a bizonyos láthatatlanba nem csupán beletartozik, hanem egyenesen annak alapja a transzcendencia, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk istennek – legyen az az egyes embereket egyenként megváltani képes belső békesség, az őket közösséggé formáló eredendő kapcsolódás vagy az, aki-ami rajtunk túl és bennünk magunkban, mindezekre biztosítékot adhat. Ez a fajta hit – legalábbis arcpirító pátosz, cukormázas giccs és érzelgősség nélkül – végképp ritka vendég a színpadokon. Mindez azonban együtt sem érdem, legfeljebb különlegesség – ahogy Hámor Józsefnek is voltak jobb és kevésbé sikerült darabjai.

agora2Agora / Fotók: Jókúti György

A koreográfus „monomániájának” legfrissebb hozadéka egy elemeiben is jelentékeny, elevenen lüktető, magával ragadó és folyamatosan magához is láncoló előadás. Ebben ugyanakkora szerepe van a zenének, mint magának a táncnak. Hámor József zenéje (aki időközben a szcéna egyik legjobb zeneszerzője és zenei szerkesztője lett) miközben önmagában is érvényes és teljes műalkotás, szervesen kapcsolódik a darab dramaturgiájához. Nem pusztán a „talpalávalót” adja akusztikus atmoszférával, hangulatokkal, hangokkal, csendekkel, dallamokkal és dinamikával, de egyben jelentésképző erő. Az egyik jelenetben például egy kirobbanó lendületű mozgássor végén a táncosok szinte leállnak, a zene azonban egy ideig tovább dübög, majd előbb a szólóhangszer csendesedik, később a dübörgés is apadni kezd, ami nemcsak a színpadi alakok lelki pőreségét teszi még inkább megejtővé, de ezáltal a zenéhez való viszonyukat is elemeli. A zene ezen a ponton egyszerre lepleződik le valamiféle kérlelhetetlen külső-belső ösztökeként és megértő elfogadásként, anélkül, hogy bármilyen konkrét olvasatot erőltetne ránk.

agora3Agora / Fotók: Jókúti György

A koreográfus színpadán egy olyan fortyogva pulzáló lélekközösség rajzolódik ki, amelynek tagjai – noha egyénenként meg kell vívniuk önmagukkal és a környezetükkel az összetartozásért a harcot – tényleges találkozások nélkül is egy vérből valók; és ez a vér az embervér. Mindez az előadáson nem harcban, hanem folyamatos keresésben nyilvánul meg. A zárójelenet poétikus gesztusa jelzi, hogy amit keresnek, soha nem veszett el, de azt is sejteni engedi, hogy a keresés sosem érhet véget.

Az egyként kvalitásos táncosnők erővel telt kirobbanások és lírai, mégis súlyos elcsendesedések finom szövetén keresztül mutatják fel mind a sokféleséget, mind az egyének fölötti közösség belső dinamikáját. A tomboló tesztoszteron és a nőiség egyszerre és szuggesztív módon jelenik meg a színpadon, egy férfiak nélkül is egész, hiányuk miatt azonban óhatatlanul is félrebillent világot teremtve. Míg ezt a világot Hámor József meleg, zömmel oldalról érkező, érzékeny fényei elemelik a mindennapoktól, maga a koreográfia és a táncosok egy pillanatra sem engedik elszállni a felnőtt mesék babarózsaszín birodalmába.

agora4Agora / Fotók: Jókúti György

Az Agora „hívők” és „hitüket vesztettek” számára is ad kapcsolódási lehetőséget, felmutatva, hogy e kettő valójában egyetlen út. A Gangaray bemutatója tehát nem a félkészen kapott, instant remény, hanem a megküzdött hit színháza.

Mostanra az is kiderült, hogy nem igazolódott be azok félelme, akik attól tartottunk, hogy a Nemzeti Táncszínház új épületébe csak a táncszcéna egy jól körülírható, szűk keresztmetszete juthat majd be. A kortárs balettől és a néptánctól kezdve a kortárstánc fiatal alkotóiig széles a paletta, akik, ha gyakran többet nem is, de legalább megmutatkozási lehetőséget kapnak benne. Ez pedig élethalál kérdés a bemutatkozási és súlyos továbbjátszási problémákkal küzdő független társulatok számára, különösképpen annak az alkotói generációnak, amelyet Pataky Klára és Hámor József is képvisel.

Kis esti vakság (Pataky Klári Társulat)

Táncolják: Bujdosó Anna, Bot Ádám, Lukács Levente, Rácz Réka, Temesvári Zsófia.
Fényterv: Vajda Máté. Koreográfia: Pataky Klári. Zenei munkatárs: Gergely Attila és Hámor József.

Nemzeti Táncszínház, 2020. január 30.

Agora (Gangaray Dance Company)

Előadók: Bali Boglárka, Baumgartner Krisztina, Gaál Júlia, Maday Tímea Kinga, Mangi Kornélia, Nyeste Adrienn (KET).
Zene: Hámor József (Gangaray Experimental Music). Fény: Hámor József.
Jelmez: Maday Tímea Kinga. Koreográfus: Hámor József.

Nemzeti Táncszínház, 2020. február 7.