Kutszegi Csaba: Rémi Tünde ostora
Novák Péter – Appelshoffer János – ifj. Csoóri Sándor: „Ott se lészen megállásom” -
Áradó energiái elragadják, magukkal viszik a nézőt.
Vannak, akik azt mondják, hogy mivel a kárpát-medencei folklór majd’ minden mozdulata, gesztusa férfi uralta maradi társadalmat reprezentál, a néptáncos színpadi előadások ezért eleve nem lehetnek korszerűek, 21. századiak, európai szellemiségűek; ellenük gyógyírral csak az emancipált nőket fókuszba állító kortársszínházi előadások szolgálhatnak.
Én ezzel szemben – férfi létemre határozott feministaként is – inkább Lao-Ce bölcsességét igyekszem magamévá tenni, hogy tudniillik a célba érésnél sokkal fontosabb a megtett út. Színházban ezt akkor tudom átélni, ha az előadáson áramló energiákat fedezek fel, pontosabban, ha ezek a bizonyos energiák rám találnak, képletesen felkapnak, és visznek magukkal valahová, akár egy nem tisztán érzékelt cél felé is. Mert a lényeg, hogy úton vagyok.
Rémi Tünde és Appelshoffer János
Azt gondolom, hogy az „Ott se lészen megállásom” (implicite mintha e cím is úton levésről szólna) alkotói (közülük kiemelten az Appelshoffer János – Rémi Tünde koreográfus – asszisztens páros) folyamatosan, nagy energiákat megmozgatva haladnak valamerre, megragadják és viszik magukkal a nézőket, miközben maguk sem tudják pontosan, hová is tartanak, még inkább: hol fognak kilyukadni. Nem rohannak, mert útközben nem akarnak elveszteni semmi fontosat. Például a megismert múltjuk egyetlen darabkáját sem, mert mindegyik fontos nekik. Semmilyen gyors, vágyott célba érkezés nem okozna számukra örömöt, ha menet közben elvesznének, szanaszét gurulnának értékeik. Ezért nem is sietnek. Figyelmesen kitapossák az út belátható szakaszát (ehhez idő kell), és gondosan kiválogatják, majd biztonságosan őrzik-szállítják úti batyuik megmunkált tartalmát. Ha útközben átlépnek egy-egy Rubicont, nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem csapnak örömünnepet, mert természetes számukra, hogy a rengeteg befektetett energiával és alapos felkészüléssel elért tudás egyértelműen, már előre kódolja az akadályok leküzdésének sikerét.
Azért tudom nagyon szeretni ezt a megfontolt, körültekintő haladást, mert rettenetesen bírom a pimaszul-merészen előre rohanókat is, akik nem átallnak egy-egy kvázi célba érés után olykor nem is kicsit pofátlanul, és általában igen önelégülten fityiszeket mutogatni előre-hátra. Sokszor imponáló, valósággal magával ragadó a múltat megtagadók harsány eredetisége, a szakaszgyőzelmeik utáni féktelen maguk ünneplése, és hogy közben nem veszik észre: az élet nem állt meg, a hagyományok nem haltak el, a birodalmi lépegetők megátalkodottan lopják a távolságot, még mindig itt vannak, sőt, újra itt vannak, és bármennyire is lehetetlennek tűnik, ők is eljutnak mindenhová. Mert végül is mindig minden egálba áll: a kitartó batyucipelők előbb-utóbb célba érnek, a gyorslábú pimaszok meg általában hamar kifulladnak – és akkor, hál’ istennek, újra útra kelve, lehet mindent elölről kezdeni. Bárhonnan nézzük is, igen szép mindkét fajta megtett út. Aki nem tudja mind a kettőt szépnek látni, azzal valami baj van, avagy jól felfogott érdeke diktálja a kitartó, egyoldalú csőlátást.
Az úton poroszkálva, nem mindegy, ki hogy sáfárkodik a cipelt értékeivel, mit tud kezdeni velük (van úgy, bizony, hogy túl nehéz lesz az ész nélkül teletömött batyu). Appelshofferék korábbi, a mostanihoz sokban hasonlítható bemutatójukról, a Gondolatok versben és táncban előadásáról egyebek mellett ezt írtam: „E tökéletes – tehetséggel, mai, modern technikával készült, és kreatívan újszerű fénytörésbe helyezett – „népi szőttest” jogosan és tiszta szívből szerethetjük egy életen át, de a múló idő és a fejlődő kortárs művészetek világszemlélete elkerülhetetlenül másfajta anyag-felmutatást kíván; leegyszerűsítve: konstrukció helyett dekonstrukciót.”
Az Ott se lészen…-ben – úgy láttam – e téren komoly előrelépés történt: éppen a már említett megismert múlt darabkáinak kezelésében. Közhelyszerű a megfogalmazás, de a koreográfus Appelshoffer ezúttal jól érzékelhetően apró darabokra szedi szét a folklórból származó mozdulatmotívumokat, hogy aztán újra összerakva azokat, szokatlan kis konstrukciókat hozzon létre. Már a darab elején az igazán nem szokványos zenei kíséretre előadott „köteles” és „kalapos” szólója is sokat ígér, de a későbbiekben például a három legény gerendákon átmászó, lógó-bújó, táncoló groteszk triója valóságos remeklés (előadói: Appelshoffer János, Kele Kristóf, Molnár Gábor). Hogy aztán elérjünk az előadás véleményem szerinti csúcspontjáig: Appelshoffer és Rémi Tünde ostoros kettőséig.
Molnár Gábor, Appelshoffer János, Kele Kristóf, Rémi Tünde / Az előadás imázsképe
A szilaj, habitusában, tartásában, puszta jelenlétében betyárvilágot idéző kemény férfi ölébe engedi asszonyát, akit (táncos) együttlétükben jókora és jól szóló karikás ostorral adjusztál-egzecíroztat, ám egy elkerülhetetlen, törvényszegő, de nagyon is törvényszerű pillanatban a nő elragadja a betyárfegyvert – és vele (minden bizonnyal) a párkapcsolati kezdeményezést is. Ha nem tartózkodnék a nagy bejelentésektől, ezt a rövidke történést szívesen folklórszínház-történeti eseménynek titulálnám („Amikor is Rémi Tünde 2020 telén elragadta Appelshoffer… et cetera), de magamat visszafogva is jelentős, nagyon jól sikerült jelenetnek tartom e nem túl hosszú összművészeti tételt. Mert alkotói benne unortodox módon kezelik a mozgásanyagot és az emblematikus, autentikus folklóreszközt, továbbá alaposan kidolgozva, jó érzékkel megtalált helyre, csúcspontra, színházi kontextusba helyezik el az ötletet, melyet igen színvonalas zenei kíséret és adekvát látványvilág támogat, és amely így – nagyszerű táncos-színészi előadásban – igen hatásos is (áradó energiái elragadják, magukkal viszik a nézőt).
Ez utóbbi, zárójeles megjegyzés a teljes egyfelvonásosra igaz. Az energikus áradásban kiemelkedő szereppel bír a kitűnő muzsika és annak virtuóz előadása is. A „tiszta forrást” konkrétan megidéző zenei anyagok közé nagyon jól illeszkednek Vajda János vonósokra írt kortárs kiskompozíciói (ha nem tévedek, a gordonkán megszólaltatott Just for you mellett a zeneszerző szóló hegedűre komponált szonátáját is hallhatjuk), de nem lóg ki, legfeljebb némi meglepetést okoz Izabella Caussanel francia sanzonja sem.
A három táncos mellett végig jól szerepel a színész páros is (Ertl Zsombor és Kocsis Anna). Átéléssel, helyenként ízlésesen felfokozott érzelmi kitörésekkel, mindeközben technikásan adják elő Novák Péter jól megválogatott-megszerkesztett szövegeit. Mindketten ihletetten mozognak, alakjukkal tökéletesen illenek a táncosok közé, és bár virtuóz táncszámokat nem bízott rájuk a koreográfus, egy jelenetben ügyesen megcsillantják táncos erényeiket: talpuk alól fogyó gerendákon lejtenek érzékeny, jelentéses, artisztikusan kockázatos tánckettőst.
Az „Ott se lészen megállásom” kitűnő, műgonddal átértelmezett alapanyagokból merítő, míves munka, útkereső műfajában határozott előrelépés. Folklóralapokból készített, mai embernek szóló, mában ható kortárs előadás. Alkotói benne átléptek néhány Rubicont, de egy széles folyamon még nem sikerült hidat verniük: az előadáson ugyanis „a főbb szerepekben” még mindig népi figurák, letűnt korok, pengős-krajcáros világ szegénylegényei közvetítik a – korunkkal kétségtelenül adekvát – alkotói invenciókat. Egyáltalán nem baj, hogy ilyen alakokat látunk színpadon. De vajon a tolmácsszerepük nélkül, mai, ezredfordulós színpadi karakterekkel is el lehet juttatni átértelmezett, korhoz igazított, ám színvonalas tradicionális folklórkincseket a nézőhöz? Mert szerintem igény volna rá…
„Ott se lészen megállásom”
Szerkesztő-szövegíró: Novák Péter. Zenei szerkesztő-zeneszerző: ifj. Csoóri Sándor „Sündi”. Díszlettervező: Tóth Kázmér. Hangtechnika: Mazán Attila.
Fénytechnika: Váradi András. Koreográfus: Appelshoffer János. Asszisztens: Rémi Tünde.
Szereplők: Kele Kristóf, Molnár Gábor, Appelshoffer János, Rémi Tünde (táncművészek), Ertl Zsombor, Kocsis Anna (színművészek), Dresch Mihály, Ölveti Mátyás (zenészek), továbbá az Ötödik évszak zenekar (Hegedűs Máté, ifj. Csoóri Sándor „Sündi”, Izabella Caussanel, Szabó Csobán Gergő, Zimber Ferenc).
Ódry Színpad, 2020. február 16.
Staféta program
