Kritika

Balett

Horeczky Krisztina: Ifjú szívekben élve

Matthew Bourne: Rómeó + Júlia

Matthew Bourne tökéletesen ráérzett a korszellemre; kapcsolatban/szinkronban van azzal a korosztállyal, azzal az annyi mindennek kiszolgáltatott nemzedékkel, amelyről és akinek szól.

Az idén január 13-án a 60. életévébe lépett Sir Matthew Bourne nem pusztán a XX. század, hanem minden idők egyik legnépszerűbb koreográfusa is.

Függetlenként hódította meg a West Endet, majd a Broadwayt, az elit- és a tömegkultúra, a camp- és a queer-esztétika stílusjegyeinek elegyítésével pedig valószínűleg a legjelentősebb hatást gyakorolta a popkultúrára. (Az LMBTQ(IA)-identitáshoz kötődő, annak az esztétikáját leíró camp sajátja, hogy lerombolja-destruálja és újraalkotja, -szervezi a paradigmákat, légyen az nemi és/vagy kulturális paradigma, mítosz. Vagyis, semmire sem tekint szent(ség)ként.) Tavaly augusztus 9-én tartották 12. egészestés táncszínházi darabja, a Rómeó + Júlia bemutatóját a londoni Sadler’s Wellsben, amelynek művészcsapatához 2006 óta tartozik, művészeti társigazgatóként is. 2002-ben alapított második kompániája, a New Adventures az intézmény jelenlegi három rezidens együttesének egyike ‒ a Company Wayne McGregor és a ZooNation: The Kate Prince Company hiphop-csapat mellett.

romeo1A fotók forrása a Nemzeti Táncszínház honlapja

A hazájában ez idáig nyolc Laurence Olivier-díjjal, és tavaly Special Olivier-díjjal is elismert alkotó kamaszkorában több amatőr tánctársulatnál rendezett ‒ úgy, hogy addig egyetlen táncleckét sem vett. 22 évesen iratkozott be a londoni Laban Centre for Movement and Dance (2005-től Trinity Laban Conservatoire of Music and Dance) hároméves táncszínház szakára, ahol BA-diplomát szerzett. 14 évig tartó táncos pályafutása során csak a saját darabjaiban lépett föl. Első társulata, az 1987-ben verbuvált Adventures in Motion Pictures afféle vízjel-darabja a fehérnemű-reklámok ihlette, 1988-as Spitfire, amely a Pas de Quatre újragondolása, tíz percben. Jules Perrot a XIX. század vezető balerináira, Lucile Grahnra, Carlotta Grisire, Fanny Cerritóra és Marie Taglionira írt kvartettjét négy férfi adta elő alsóneműben.

Eztán, az 1990-es évektől jelentkezett a kanonikus romantikus balettek, úgymint A diótörő, A szilfid, A hattyúk tava, és a Csipkerózsika posztmodern átirataival. Fölkérésre készült az egy viktoriánus árvaház mindennapjait a bornírt varieték cukormázas világával ötvöző, 1992-es Nutcracker! A Trainspotting-nemzedék A szilfidjének is nevezik a Glasgowban játszódó, 1994-es Highland Flinget, melynek címe azonos a skótok nemzeti táncával. Hitchcock horrorja, a Madarak inspirálta az 1995-ös, tánctörténeti léptékű Swan Lake-et, amely a ballet blanc évszázados toposzát értelmezte újra, fordította visszájára. Mint ismert, a hattyúk szerepét férfiak táncolják, s az Oidipusz-komplexusos Herceg egy férfi-szárnyas iránt gyullad reménytelen szerelemre. Az 1990-es évek legnagyobb közönségsikert arató, korszakos táncprodukciója maró gúnnyal reflektált a (már akkor) rogyadozó presztízsű angol királyi család bulvár- és belügyeire, így Károly walesi herceg és anyja, Erzsébet királynő kapcsolatára. Bourne – többek között – megkapta érte a Broadwayn játszott műveket díjazó, amerikai Tonyt is, 1999-ben.

romeo2

Ő az egyetlen brit koreográfus, aki két kategóriában – a Legjobb koreográfus, a Legjobb musical-rendező – érdemesítettek a rangos elismerésre. 1997-ben mutatták be a vámpírtörténetbe ágyazott, gótikus Cinderelláját, majd 2012-ben az angliai csata idején a Blitzek bombázta Londonba helyezett Sleeping Beautyt. Musicalrendezései (Oliver!, My Fair Lady, South Pacific, Mary Poppins), alkalmazott koreográfusi munkái (Ahogy tetszik, Szentivánéji álom etc.) mellett táncszínpadra adaptált krimi- és filmklasszikusokat is. James M. Caine többször megfilmesített hardboiled krimije, A postás mindig kétszer csenget inspirálta a 2000-es The Car Man-t, amelynek zenei alapja Bizet Carmenje. A 2016-os The Red Shoes az Andersen-tündérmese, valamint Michael Powell és Emeric Pressburger (Pressburger Imre) azonos című mozija, a Vörös cipellők parafrázisa.

Sir Matthew elsősorban (tánc)színházcsinálóként különleges. Remek történetmesélő, rendkívül muzikális, nagyszerű a stílus- és arányérzéke; kivételes a humora, a társadalmi érzékenysége, karakterteremtő képessége. Vérbeli gagman; mindig szolgál meglepetéssel, roppant hatásos, de nem kapni verítékszagú hatásvadászaton. Magával ragadó, elegáns, „cool” formavilágot teremtett, melynek kezdetektől meghatározója az elesettek, a kitaszítottak, a mezsgyére szorultak, a „megalázottak és megszomorítottak” iránti elköteleződés – így az irónia mellett sajátja a komorság, a melankólia, a sötét tónus.

romeo3

Táncnyelve ugyanakkor nem újító, és nem is (különösebben) unikális. Mozgásszótára a nívós musicalek koreográfiáival mutat rokonságot, és technikai értelemben – kivált figyelemmel a XXI. század elvárásaira ‒ nem mondható nehéznek. Nyilván ezért is, hogy ritkán működött együtt kimagaslóan formátumos, neves balettművésszel, ám a kivételt képező példa emblematikus. Az Angol Királyi Balett (Royal Ballet) egykori vezető magántáncosa és csillaga, az 1971-es születésű Adam Cooper vált ikonikussá, egyben szexszimbólummá az 1995-ös Swan Lake fehér és fekete hattyújaként (The Swan/Stranger). A mű 2018/19-es brit turnéján a szerepe(ket)t a Királyi Balett jelenlegi principalja, az ünnepelt Matthew Ball táncolta. A nagyszerű Cooperé volt a férfifőszerep (Pilote) a Cinderellá-ban is, majd legutóbb a Szergej Gyagilevről mintázott impresszáriót, Boris Lermontovot táncolta a The Red Shoes-ban.

Bourne konzumálás nélkül igazodott a folyamatosan változó fogyasztói igényekhez. Turnéprodukciói a színházi bemutatót követően igen hamar kerülnek filmforgalmazásba világszerte, így publikuma sokmilliós nagyságrendűre dagad – nem szólva a DVD és Blu-ray eladásokból származó bevételekről. Noha posztmodern munkái máig az 1990-es évek esztétikáját tükrözik (vissza), kimagaslóan igényesek – ha nem is mind mesteri. Repertoárját – idővel újabb szereplőkkel ‒ frissen, színvonalon tartja, és a Swan Lake 3D-változatban is a mozikba került 2012-ben. Hazánkban és Közép-Európában az úgynevezett alternatív tartalmakat a mozikba eljuttató Pannonia Entertainment forgalmazza a Bourne-filmeket; a Nemzeti Táncszínházzal (NTSz) kötött együttműködésük révén múlt év óta vetítik a műveket az NTSz-ban. A program keretében volt látható a teátrum kistermében a Rómeó + Júlia is – amelyet a londoni premier után alig több mint két hónappal már vetítettek a mozikban.[1]

 

Észvesztő

Matthew Bourne túlnyomórészt színházi tapasztalat nélküli, ifjú szereplőkkel hozta létre 93 perces darabját, hogy azt hassa át a „nyers energia”. Nyilván, célja volt a Z-generáció megszólítása/meghódítása is ‒ azé a nemzedéké, amely az egyik legnépszerűbb közösségi applikáción, a TikTok-on 15 másodperces videókat posztol és néz. Prokofjev 130 perces kompozíciójából Terry Davies készített slágercsokrot ‒ a tételek átszerkesztésével, a hangsúlyok átrendezésével, a zenemű megkurtításával. A koreográfus asszisztense a Rambert Schoolban végzett 22 éves kubai Arielle Smith, akinek saját társulata is van. A Brett Morris karnagy irányította, 19 fős zenekar (New Adventures Orchestra) fiatal muzsikusokból áll. Az előadók több mint a felének (17-nek) ez a munka jelentette a (tánc)színházi debütálását, és a 13 állomásos Egyesült királyságbeli turné minden helyszínén 5-6 tizenéves, helyi fél profi csatlakozott hozzájuk. (A cím- és a főbb szerepek kettős, illetve hármas szereposztásban láthatók.) A koreográfus-rendező már élt ezzel a módszerrel William Golding regénye, A legyek ura (Lord of the Flies) színpadi változatának rendezőjeként is, 2011-ben.

romeo4

A „nem túl távoli jövőben” játszódó Rómeó + Júlia 3 hét eseményeit mondja el; helyszíne a Verona Institute, amelyet Bourne börtönnek és kórháznak is nevezett az interjúiban. Egyszerre tűnik fegy- és javítóintézetnek ‒ ápolószemélyzettel, pszichiáterrel, fegyveres őrökkel, köztük a brutális, alkoholista, pszichés beteg Tybalttal (Dan Wright). Bár a mű disztópiának készült – vagy annak mondja magát ‒ eszünkbe idéz(het)i Miloš Forman Száll a kakukk fészkére című filmklasszikusát – noha a McMurphy-féle formátumos lázadó hős is hiányzik belőle. Ez lehetett volna Mercutio (Ben Brown), aki azonban se hús, se hal karakter. Az is tisztázatlan, hogy a fiatalok miért kerültek be az intézetbe; kiket tartanak ott bezárva, megfosztva a szabadságuktól? Vajon Rómeó nyársat nyelt szenátor apja, és hűvös anyja miért viszik be oda a fiukat? (Több helyütt írták, hogy a Montague-szülőket a House of Cards (Kártyavár) című televíziós sorozat főszereplőiről, Frank és Clane Underwoodról, Rómeót pedig Donald Trump legkisebb gyerekéről, Barron Trumpról mintázták.) Maga a környezet sem túlságosan eredeti: Angelin Preljocaj az Orwell 1984 című klasszikusa ihlette, 1996-os Rómeó és Júliáját egy képzeletbeli totalitárius állam lágerszerű falanszterébe helyezte – fegyveres őrökkel, németjuhászokkal. Emellett: több erőszakjelenet és a gyilkosság pszichés következményeinek az ábrázolása (hallucinációk, víziók) nagyban emlékeztet a már említett, kiváló és korhatáros The Car Manre, amelyben hangsúlyos börtönjelenet is van, homoszexuális nemi erőszakkal.

Bourne majd’ mindent kiiktat a Shakespeare-tragédiából, így a két forrongó klánt is. A több mint egy tucat, személyiség nélküli fiatal, és az őket megregulázó, (be)gyógyszerező, abuzáló személyzet között nem alakul ki valódi konfliktus, Mercutio és Tybalt halála között nincs ok-okozati kapcsolat. A Júliát megerőszakoló fegyőr, Tybalt esetében a leghalványabb utalás sincs arra, hogy a lány bátyja volna. A dramaturgiai és koncepcióbeli sutaságok, a felszínesség, az illusztrálás következtében a tragédia véres képregénnyé egyszerűsödik ‒ luftballonos bulival az 1970-es évekbeli Grease modorában/ külsőségeivel, kvázi-esküvővel, kvázi-nászéjszakával, kvázi-lázongással, majd Rómeó szerencsétlen balesetnek tűnő halálával. Az angolszász sajtóban a kevés fanyalgó műbírálók egyike, Louise Levene, imigyen summázta a látottakat a londoni Financial Timesban: a fiú találkozik a lánnyal, a fiú megkapja a lányt, a lány megőrül. („ […] boy meets girl, boy gets girl, girl loses mind”).

romeo5

Azonban: noha hosszan (volna) taglalható, mi-minden nincsen benne a kilúgozott Rómeó + Júliában, eltagadhatatlan, milyen érzékletesen közvetíti a tragédia alapvetését: hogy a címszereplőket – és rajtuk kívül majd’ mindenki mást is ‒ az irányíthatatlan erők, indulatok mozgatják. Shakespeare-nél Mab királynő a tudatmódosult állapot előidézője; ő mérgez, mindent ő igazgat ‒ a családi-törzsi viszálytól a hirtelen támadt vonzalmon, az euforikus szexualitáson át az öldöklési vágyig. Következésképp semminek nincs racionális oka, így a két család ősi ellenségeskedésének, a gyűlöletnek és a félelemnek sem. Ez eleve rendkívül ijesztő; Spiró Györgyöt citálva: „ez a darab aligha a reneszánsz szerelem megdicsőülése, inkább horrorfilmbe illő borzalom”.[2] És Bourne annak, akként is láttatja – fenségesség, heroizmus, pormacskás pátosz nélkül. Részint ezért, hogy a címszereplők nem lázadók, hanem áldozatok. Megkínzott, bántalmazott, traumatizált, az eszüket is elvesztő fiatalok – akiknek nincsenek kapaszkodóik, sodródnak a végzetüket okozó eseményekkel. Segítőjük sincs: Lőrinc barát női változata, Bernadette Laurence lelkész együgyű, ügyefogyott szerzet, főleg a több szerepben színre lépő Daisy May Kemp modoros megformálásában.

Noha a darabnak nem erőssége a narratíva, sem a színészi összjáték, magával ragadó a ritmusa, az energiája, és hogy a koreográfia metronóm pontossággal, taktusra követi le a zenét. A szünet és üresjáratok nélküli opus a gyorsasága, a sebessége, a viszonylagos rövidsége miatt azt a benyomást kelt(het)i a nézőben, mintha egyetlen lidércnyomás, lázálom részesévé válna – nincs módja kizökkenni a történésekből. A fehér intézeti uniformis, a tér és a világítás együttesen eleve olyan hatást kelt, mintha a mű egyszerre játszódna a túlvilágon, néha a mennyországban, vagy mintha egy halálközeli élményt átélt ember víziója volna. Más kérdés, hogy ez a gyakran hipnotikus látomásszerűség jóval inkább azonnali benyomás, mint tartós vagy emlékezetes élmény. Az amúgy precízen kidolgozott koreográfiának elsősorban a címszereplőkre írt kettősök az erősségei, köztük is a csodálatos csók-pas de deux (értsd: balkonjelenet).

romeo6

A szereplők közül messze kiemelkedik a 24 éves Paris Fitzpatrick, aki Rómeóként kivételes átalakuláson megy keresztül. Metamorfózisa, előadóművészi kvalitása, sallangtalansága sokkal nagyobb élményt hozott számomra a nála jóval tapasztaltabb Cordelia Braithwaite színvonalas, ízléses Júlia-alakításánál. (A huszonéves balerina a New Adventures tagja, aki sok más mellett a Cinderella címszerepét is eltáncolta.) Úgy tűnt, Bourne-t leginkább a titokzatos múltú, (meg)sebzett, törékeny Rómeó néhány hét alatt lezajló tragédiája érdekelte, így ő lett a médiuma. Műve így sokkal inkább Rómeó története, mint Júliáé – ezért is, hogy hiába hajtja és hatja át azt az adrenalin, az energia, hiába van benne több költői, felkavaró pillanat, mégis hiányérzetet kelt(het). A XXI. századi friss, eleven munka, hatásos, érzékeny, minőségi produkció, de alkotójától nem eléggé szellemes, bátor, súlyos és mély. Azonban kétségtelen, hogy Matthew Bourne tökéletesen ráérzett a korszellemre; kapcsolatban/szinkronban van azzal a korosztállyal, azzal az annyi mindennek kiszolgáltatott nemzedékkel, amelyről és akinek szól. Leginkább ettől, hogy darabja nem a fiatalosság látszatát kívánja kelteni, hanem valóban fiatal is.

Matthew Bourne: Rómeó + Júlia (New Adventures)

Koreográfus-rendező: Matthew Bourne. Zene: Szergej Prokofjev és Terry Davies. Díszlet- és jelmez: Lez Brotherston. Fényterv: Paule Constable. A film rendezője: Ross MacGibbon.

Táncolják/Előadók: Rómeó – Paris Fitzpatrick. Júlia – Cordelia Braithwaite. Tybalt – Dan Wright. Mercutio – Ben Brown. Balthasar, Mercutio szerelme – Jackson Fisch. Benvolio – Harrison Dowzell. Montague szenátor és felesége – Matt Petty, Daisy May Kemp. Bernadette Laurence lelkész – Daisy May Kemp, Frenchie – Hannah Mason. Dorcas – Bryony Harrison. Magdalen – Monique Jonas. Lavinia – Roisin Whelan. Morgan – Sharol Mackenzie. Edmund – Christopher Thomas. Lennox – Alexander Fadayiro. Sebastian – Callum Bowman. Fabian – Cameron Flynn. Ápolók, őrök, kórházi alkalmazottak – Daisy May Kemp és Matt Petty. Escalus kormányzó – Monique Jonas. Pszichiáter – Ben Brown. Swingerek – Kate Lyons és Mark Samaras. Griffin – Mark Samaras.

Nemzeti Táncszínház, kisterem, 2020. február 17.

 

[1] A Nemzeti Táncszínházban tavaly novemberben vetítették a Swan Lake-et, idén februárban a Rómeó + Júliát. Április 20-ra tűzték ki a The Car Man, május 18-ra a Sleeping Beauty vetítését – ám a koronavírus miatti rendkívüli kormányzati intézkedések miatt a program változhat. A Pannonia Entertainment forgalmazza majd Közép-Európában a The Red Shoes-t is.

[2] Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai. Európa Könyvkiadó, 1997. Idézet: 107. oldal