Szuper show érkezett a városba!

Legáth Zsolt az L1danceFest-ről

A nyitónap négy előadása sokszínű stíluskavalkádot hozott, s rögtön idézőjelbe tette a táncfesztivál elnevezés érvényességét, tekintve, hogy a tánc meghatározó formai elemként csak a La Intrusa Danza klasszikus férfi-nő kettősében jelent meg.

Legáth Zsolt az L1danceFest-ről

A nyitónap négy előadása sokszínű stíluskavalkádot hozott, s rögtön idézőjelbe tette a táncfesztivál elnevezés érvényességét, tekintve, hogy a tánc meghatározó formai elemként csak a La Intrusa Danza klasszikus férfi-nő kettősében jelent meg.

Az L1 Egyesület szervezésében szeptember 21. és 25. között 10. alkalommal megrendezett, az idén L1danceFest-re keresztelt táncfesztivál már angolos névválasztásával is jelzi az utóbbi évek programkínálatának nemzetközibbé válását. Az első években az L1-tagok munkáit felvonultató seregszemle, amely története hajnalán nemzetközi nap keretében mutatott be külföldi produkciókat, ebben az évben elsősorban külhoni művészek produkcióiból válogatott. A fesztiválon látható tizenöt előadásból csupán három és felet jegyez magyar alkotó: a szervezés oroszlánrészét magára vállaló Ladjánszki Mártától, aki az évek során háromfősre zsugorodott L1 Egyesület tagjai (Berger Gyula, Ladjánszki Márta és Szabó Réka) közül egyedüliként szerepelt előadással, a különösebb hangsúlyok nélküli, szétszórt esztrádműsor benyomását keltő (Yes Sir, I Can’t) BOOGIE-t láthattuk. Mészöly Andrea és csapata a Beszélj Rólam-mal jelentkezett, amely a giccshatáron egyensúlyozó, s e határt a fináléban át is lépő érzelmességével hamar megnyerte az emelkedett emberi érzésekre fogékony publikumot. A magyar színeket képviselte továbbá a fesztivál zárókoncertjét adó, talált tárgyakból eszkábált hangszereken muzsikáló Bélaműhely zenész csoport, valamint a svéd Niklas Valentivel együttműkődve fellépő Lengyel Katalin.

A vendégelőadások jórészt Közép-Kelet-Európából (Ausztria, Csehország, Lengyelország, Németország, Svájc, Szlovákia), valamint a spanyolországi Katalóniából érkeztek. A nyitónap négy előadása sokszínű stíluskavalkádot hozott, s rögtön idézőjelbe tette a táncfesztivál elnevezés érvényességét, tekintve, hogy a tánc meghatározó formai elemként csak a La Intrusa Danza klasszikus férfi-nő kettősében jelent meg. A svájci divattervező-videoművész-rockénekesnő Jackie Brutsche One-Woman-Show-ja, a Bajusz hercegnő a mozgást említésre méltóan nem alkalmazva mesélte el remek dinamikával a showbiznisz bajszanőtt üdvöskéjének szárnyalását és bukását.

A végig élvezetes és okos pszichológiai és szociológiai meglátásokkal ékes, némiképp Britney Spears élettörténetére hajazó sztori azonban kurta-furcsa befejezésével hiányérzetet hagyott maga után. A tánc az inkább kiállítótérbe, semmint zárt színházi körülmények közé álmodott, ötpercenként újrakezdődő, keserédes hangulatot árasztó, végtelenített videoperformansz, az Én vagyok a feketerigó (alkotó Dominik Grünbühel) esetében is csak egy elem volt a sok közül. A Handa Gote élményszínháza egy tipikus cseh kultúreseményt, a gombaszedést választotta tárgyául, bár témája – a folklórelemek ellenére – inkább elidegenedett életünk volt. Az előadás leginvenciózusabban az érzékekkel bánt, a vizualitás mellett szerephez jutottak a szagok is, és az érintés képzetét is sikerrel keltették fel a nézőben. A fesztivál további napjai nem hozták a műfajok eme sokféleségét, hangsúlyosabban tánc/mozgás alapú alkotásokat láthatott a közönség.

Az Európai Unió soros elnöki tisztségét 2011 második felében betöltő Lengyelországnak Polska Point néven három meghívott előadással külön tematikus napot szentelt a fesztivál. Agata Maszkiewicz, Malgorzata Haduch és Anna Steller munkái a lengyel kortárs tánc három különböző vonulatát mutatták meg a magyar nézőknek, bepillantást engedve a lengyelországi kortárs táncélet folyamataiba.

Agata Maszkiewicz performansza súlyos társadalmi témák egész garmadáját igyekezett körüljárni a 2012-ben Lengyelországban megrendezendő labdarúgó Európa-bajnokság apropóján: többek között a test fizikai teljesítőképességének határai, a sportnak a nemzeti identitásban játszott szerepe, a test erotizálása, a női test ábrázolása és a nő reprezentácójának kérdései az épülő maszkulin terek, a stadionok kontextusában érdekelték. Mindezt félorányi szólóba sűríteni nyaktörő mutatvány, némely topic az idő szorításában csak a felmutatás szintjén jelenhetett meg, de Maszkiewicz szólója a táncos-koreográfusnő egyedi testhasználatának köszönhetően érvénnyel tudott szólni, különösen a test erotizálásának jelenségéről.

Malgorzata Haduch, aki a fesztivál kísérőprogramjaként, inkább táncos belügyként elsősorban profi táncosoknak szánt kétnapos workshopot is tartott David Zambrano „Flying Low&PassingThrough” technikájából, a társadalmi jelenségek helyett önmagában, a testében keresett referenciapontot. Ám az előadó-koreográfusnő Zona segura című, egy fénydizájnernek is fontos szerepet nyújtó szólója a test intenzív használata és a meztelenség, illetve a fények keltette intimitás ellenére is távoli előadás maradt.

Anna Steller az expresszív táncot maga mögött hagyva, az ’50-es, ’60-as évek újító művészei, Merce Cunningham, John Cage és Delia Derbyshire útján indult tovább. Az elemi irányokra és mozgásokra, sétára, karok felemelésére és leeresztésére, valamint geometrikus térformákra redukált, fülsértő, elektronikus zenére komponált duettje a redukált táncnyelv mellett az előadást végig belengő egyhangú komorság miatt is igen nagy kihívást jelentett a nézők számára.

Barbara Fuchs AZ - szóló egy testre című alkotása (az eredeti angol cím: IT - solo for one body ), amelynek rövid részletével a koreográfusnő elnyerte a 2010. évi budapesti Szóló-Duó Nemzetközi Táncfesztivál első díját, jelentette a fesztivál egyik csúcspontját. Fuchs szólójában a színpadra szigorú geomatrikus rendben felragasztott 1500 öntapadós cédula által kirajzolt konstruktivista térben az ellentétpárok között keresi helyét a harmadik, a semleges. A Roland Barthes műve által is inspirált művésznő a semlegesnek a nemi identitást, a férfi – nő ellentétpárt érintő vetületét emelte ki, folyamatosan elmosva a nő és férfi között feszülő ellentétet. A test – elsősorban a „szexualizálástól mentes”, semleges hát – izmainak játékával, a kosztüm és a post it cédulák invenciózus alkalmazásával izgalmasan teremtette meg az andogünitás illúzióját. Az ökonomikus és kreatív tér-, fény- és eszközhasználat, amelyen tetten érhető az esseni Folkwang Tanzschule-ban végzett tanulmányok hatása, valamint a test fizikalitását kielemő, azt lényegi elemmé tevő mozgás szavatolta az elsőrangú színházi élményt.

Több szállal is kötődik Barbara Fuchs előadásához a svájci Chris Leuenberger alkotása, a Férfiasság. A címből is egyértelmű gender-tematikus egyezés mellett a fiatal táncos munkájának, ha lehet még intenzívebb fizikalitása a kapocs, hiszen a performansz első harmadának nemi identitást érintő, önfeltárulkozó monológjától eltekintve (amit Leuenberger színházhoz és tánchoz mint terápiához vonzódásából érthetünk meg), végig primer, többé-kevésbé stilizált, szinte a végkimerülésig vitt, maszkulinnak tételezett fizikai akciókat (favágás, szalutálás, dekázás) látunk. Az előadás tulajdonképpeni lezárása után meglepő kísérletre hívta fel Leuenberger a közönséget. A nyilvános sírás előidézéséhez keresett őt sorozatosan megpofozni bátor, vállakozó szellemű nézőket. A férfiak nyilvános közegben hullajtott könnyei tabunak számítnak, így ez az epizód szervesen kapcsolódott a korábban látottakhoz, de érezhető volt a táncos mélyen személyes érintettsége is. A kísérlet a színpadon ugyan kudarccal végződött, de annál inspirálóbban hatott az alkotóval folytatott előadás utáni beszélgetésre, amit, mint minden egyes előadás vagy tematikus blok után, ez esetben is Kulcsár Vajda Enikő vezetett angol nyelven.

2011. szeptember 26.