Kritika

Mozgásszínház

Elanyagtalanodás

Ady Mária kritikája az Auráról

lead_aura„Mintha valaki más lennék, vagy inkább valahol máshol” – hangzik fel a Tóth Krisztina-töredék. De ez valójában az idézett irodalmi szövegek kontextusa és felismerése, nem pedig az előadásé. A gondolatokat ugyanis a koreográfia, a szokatlanul egyhangú ruhák és fények alig-alig árnyalják, kevéssé gazdagítják. Nemcsak az előző előadások sokoldalú anyaghasználata, de a színei is eltűnnek, és marad a mindent szintetizáló fehér.

Ady Mária kritikája az Auráról

„Mintha valaki más lennék, vagy inkább valahol máshol” – hangzik fel a Tóth Krisztina-töredék. De ez valójában az idézett irodalmi szövegek kontextusa és felismerése, nem pedig az előadásé. A gondolatokat ugyanis a koreográfia, a szokatlanul egyhangú ruhák és fények alig-alig árnyalják, kevéssé gazdagítják. Nemcsak az előző előadások sokoldalú anyaghasználata, de a színei is eltűnnek, és marad a mindent szintetizáló fehér.

Immár harmadik éve része a Design Hét programjának Szűcs Edit és a Természetes Vészek Kollektíva lelket-testet-ruhát-teret, láthatót és láthatatlant tematizáló előadása. A három darab felfogható egy végtelenségig folytatható sorozatként, de lezárult trilógiaként is, ugyanakkor mindkét megközelítés koncepcionális problémákat vet fel. Amennyiben sorozatról van szó, az Aura határozottan kakukktojás és zsákutca: kísérlet, amelyből csak visszafelé vezet út. A trilógiaként gondolatilag igényes kompozíciót viszont az eszközhasználatban megfigyelhető hangsúlyeltolódás kezdi ki, ami a trilógiaív utólagosságára utal.

400aura_DSC01651

Az első két darab, a Bőr-Hártya és a Por-Hüvely az anyag életre keltésére tett kísérlet volt, amelyben az alkalmazott művészetek szolgaiságából, önnön jelölői funkciójából szabaduló „jel-mez” ruhává, teret, testet, zenét, fényt, videót maga köré szervező autonóm elvvé válhatott. Hogy mégsem lehetett minden további nélkül színházi eszközökkel operáló haute couture divatbemutatóként kategorizálni, és hogy a kritikusok többsége tematizálta a műfaji besorolás nehézségét, elsősorban Gergye Krisztián koreográfiájának köszönhető, míg az elhangzó irodalmi szövegtöredékek inkább öncélúnak, olykor a giccs határát feszegető felesleges díszítménynek hatottak. A műfaj megnevezése igen, felismerése viszont nem tűnt problematikusnak: a tánc és zene eszközeivel megszólaltatott, valóban lenyűgöző ruhakreációk önmagukért beszéltek, létjogosultságuk nem igényelt további koncepcionális alátámasztást – a műfajba tartozó darabok sorozata mindaddig kimeríthetetlen, ameddig képes érzékeinkre hatva, látványában megújulni.

Az Aura azonban az érzéki helyett az értelmire helyezi a hangsúlyt. Az irodalmi szöveg és a zene főszerephez jut, míg ezzel párhuzamosan a látvány aláfestő elemmé szegényedik. Gergye Krisztián egységes koreográfiája helyett három koreográfus-táncosnő szólóiból áll össze az előadás mozgásanyaga – a rendezői koncepció érvényre jutása, már-már sulykolása érdekében – fojtogatóan szűkre szabott keretek között. A nézőket kiállítótermet idéző tér fogadja, három hatalmas, dobogószerű posztamensre állított fátyolharanggal, amelyeket Y alakban találkozó, felülről vetített fénycsíkok kötnek össze. A gomolygó színpadi füst és a megfelelő megvilágítás révén ezek a vonalak kétdimenziós felületekké, majd anyagiságukban falakká változnak, miközben felhangzik Schein Gábor szövegtöredéke: „úgy képzelem őket, mint iszonyú levegőtlenségben egymás mellett álló testeket, amelyek (…) nem akartak mást, mint szabadságot és függetlenséget, valamit, amit sem a hasonlóság, sem az ösztönös taszítás nem emészthet meg, valamit, ami ellenáll ennek a magánynak”. A szubjektumok közötti közlekedés vágya és lehetetlensége fogalmazódik meg ezekben a sorokban: ha az Én valaki Másban tökéletesen visszatükröződhetne, ha magányát ebben az azonosságban feloldhatná, akkor elveszítené személyiségének határait, és így önmaga számára válna idegenné. „Mintha valaki más lennék, vagy inkább valahol máshol” – hangzik fel a Tóth Krisztina-töredék. De ez valójában az idézett irodalmi szövegek kontextusa és felismerése, nem pedig az előadásé. A gondolatokat ugyanis a koreográfia, a szokatlanul egyhangú ruhák és fények alig-alig árnyalják, kevéssé gazdagítják. Nemcsak az előző előadások sokoldalú anyaghasználata, de a színei is eltűnnek, és marad a mindent szintetizáló fehér. Visszatérő motívumként jelennek meg a begubózott, önmagukkal terhes testek, amelyek ezúttal kibontakozásra képtelenül, terméketlenül vajúdnak. A három táncos burokba zártan fulladozik, egymást el nem érhetik, önmagukat meg nem szülhetik. Igazán csak Blaskó Borbála mozgása hatol át a villódzó fényekkel mozgásban tartott tört fehér textílián, az „aurán”. Izmait görcsbe feszítő vágya, ketrecbe zárt erejének destruktív levezetése plasztikusan jeleníti meg az örök idegenséget, amely félelmessé teszi a Másikat – örülünk, hogy gondosan be van zárva önmagába.

400auraDSC01669

A Bőr-Hártya még a külvilággal csak ruhák anyagaiban érintkező belsőt, a lelket vagy szellemet állította középpontba, amely számára a textúrák durvasága és a test öregedése felesleges akadályozó tényezőként jelentett kihívást. A Por-Hüvely már határozottan a romló-romlandó testre fókuszált, mely nem egyszerűen a külvilágot befelé megjelenítő szaruréteg, nem is védelmet alig nyújtó hártya: maga vált lényeggé, az individuumot meghatározó, szabadságát megkérdőjelező, létét időbe gyökereztető memento morivá. Az Aura pedig ezoterikus kísérlet a testbe zárt lélek szűkös határainak kiterjesztésére, a védelmező és akadályozó anyag meghaladására, térhódításra és az idő kiiktatására a transzcendensben. A lélek-test-transzcendens hármasának zárt egysége befejezettségre utal; trilógiára, mely az ember idő ellen folytatott küzdelmének immanens kudarcáról szól. A kísérlet nemcsak tartalmilag, de formailag is folytathatatlannak tűnik: Szűcs Edit ruhakölteményei, amelyek kezdetben tematizálni, mintegy műfajilag meghatározni látszottak bemutatóit, addig-addig nyújtózkodtak a térben, mígnem végképp elszakadva a testtől építészetté váltak. Ami pedig megmaradt, az már nem az első két darab önmaga köré előadást szervező, a táncosok által önálló lényként, bábként animált ruhakompozíciója, hanem ismét az, aminek határait szétfeszítve, két évvel ezelőtt életre kelt: a rendezői elképzelés szolgálatába állított jelmez.

 

Aura (Természetes Vészek Kollektíva)

Látvány: Árvai György, Szűcs Edit. Koncepció Árvai György. Kosztüm: Szűcs Edit. Író: Schein Gábor, Tóth Krisztina. Zene: Bodza W. Mihály – PARABRYO. Video: Korai Zsolt, Lenz Tünde. Dramaturg: Imre Zoltán. Smink: Matis Edit. Haj: Kenyeres Attila. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória.
Közreműködik: Blaskó Borbála, Nagy Andrea, Kántor Katalin, Kovács Martina.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. szeptember 30.