Kritika

Kortárs tánc, Újcirkusz

Horeczky Krisztina: Lóg a levegőben

Freek Fusion: Restlesslegs -

… az újcirkusz és a kortárstánc ötvözése lehetne markánsabb, egyedibb, de főleg kliséktől mentes.

A Freek Fusion Cabaret egyik alapítója, Zoletnik Zsófia két éve kezdett el dolgozni alkotótársaival a nyugtalanláb-szindróma (a szakirodalomban: restless legs syndrome, RLS) ihlette darabon, melynek a világjárvány miatt hiúsult meg az áprilisi bemutatója a Tavaszi Fesztiválon. Esetünkben az RLS alvászavar következménye, oka/kiváltója pedig a mókuskerék-nemzedéket (is) sújtó, gyakorta menedzserbetegségnek is nevezett túlhajszoltság, kimerültség, nyugtalanság.

„Effektívek afreak1A fotók forrása: Trafó / fotók: Nemesházi Péterkarunk lenni, annyira effektívek, hogy már teljesen használhatatlanná válunk” – így az ötletgazda a librarius.hu-nak adott interjúban. Az effektivitás ezúttal nyilván hatékonyságot, és a rögeszmés hatás(osság)ra, eredmény(esség)re törekvést jelent. Talán nem mellékes, hogy a nemzetközi projektre szövetkezett kompánia nevéből ezúttal hiányzik a Cabaret szó; a tíz éve alakult, és az elmúlt időszakban bizonyos átalakulásokon átesett hazai újcirkusz-együttes életre hívói közül csupán Zoletnik szerepel a munkában, bár az olasz kötélspecialista Gaia Santuccio, és a német Lennart Paar több produkciójukban dolgozott.

A közel egyórás műben egyetlen cirkuszi alapeszköz van, a kötél. Az ígéretes felütésben, igen jó elektronikus intróra Santuccio tartja a karjában az ötven méteres kötélrengeteget, amely eleinte úgy mozog, kel önálló életre, akár egy óriáskígyó, miközben fölfelé húzza a csörlő. Az ukrán Andrii Symonovich elektronikus szerzeményére készített Restlesslegs konceptdarab, a közös munkafolyamat mellett ez volt a cél, szemben egy „varieté-jellegű” előadással. Ám dacára a tiszta szándékoknak, és a világos koncepciónak: a jelenetek (szólók, duók, csoportos epizódok stb.) nem álltak össze koherens egésszé. Ehelyett eltérő színvonalú, többször maníros, és/vagy mesterkélt, néha infantilis magánszámokként lógnak a levegőben. Légyen szó újcirkuszról vagy kortárstáncról: a tematikus darab esetében nem pusztán az a kérdés, hogy van-e története, narratívája, „íve”, hanem hogy – horribile dictu – van-e dramaturgiája. Amely többet és mást jelent annál, minthogy van-e kezdete-közepe-vége, bár az sem árt.

A személyes mű még inkább megkívánja a tárgyszerű rálátást, kontrollt, kívülállást, miközben szerencsés, ha megmarad a személyes jellege – ez pedig nem rokon értelmű a privatizálással és a belterjességgel. Esetünkben feltűnő és különös, hogy noha az opus Zoletnik élményanyagából táplálkozik, nem arra épül: ő marad leginkább a háttérben, és részint ezért is ő a legszíntelenebb karakter, miközben mindenki beledobott valamit a közösbe. Csenevésznek és didaktikusnak éreztem azt a kettőst, amelyben angolul beszél Lennart Paarnak az alvászavaráról és az RLS-ről, miközben a férfi csekély együttérzésről, empátiáról tanúskodik, s leginkább arról győzködi őt, hogy ne mutasson gyengeséget, mosolyogjon állandóan stb.

freak2Bár a darab tárgya széles rétegeket érintő, ezért is fontos, összetett civilizációs- társadalmi jelenség és betegség (a kiégéstől a teljesítménykényszerig), mégsem sikerült mindezt eléggé érzékletesen, árnyaltan, szellemesen, ingergazdagon megragadni – és ez nem feltétlen a műfaji korlátokból fakad. Ezért is tartom a legsikerültebb etűdnek a kötéltáncos Daniel Relle több mint technikás szólóját: ahogyan megpróbál felállni a talajról, de rendre összecsuklik, összeakadnak a lábai, majd mindezt egy kötélen egyensúlyozva mutatja meg. Ugyanakkor a kortárstáncos‒koreográfus Csuzi Márton együgyű monológgal ötvözött, improvizatívnak ható monotánca meglehetősen bárgyú, bár a kacagó nagyérdemű körében népszerűnek mutatkozott, ahogyan mozgás közben emelt hangon, többször dadogva ismételgeti: „Enough!”, „Don’t look at me!”, „Look at me now!”, „Close your eyes!”, „Stop!” stb. Meglehet, hogy a (viszonylagos) siker oka a nézőtéren helyet foglaló számos ismerős, barát, rokon lelkesedéséből is fakadt, nem pusztán az enyémtől eltérő humorérzékükből. Mindemellett a szólójában egyszerre a figyelmet szomjazó, és attól rettegő/viszolygó Csuzi otthonosan mozgott a darabban, más kérdés, hogy az újcirkusz és a kortárstánc ötvözése lehetne markánsabb, egyedibb, de főleg kliséktől mentes.

A Trafóban 2013 óta föllépő társulat bizonyára számol azzal, hogy ezen a színtéren, békeidőben a műfaj legragyogóbb külföldi képviselői vendégeskednek rendszeresen, az ausztrál CIRKÁ-tól a svéd Cirkus Cirkörön át a francia Compagnie 111-ig. Remélhető, hogy több más kiválósággal egyetemben a valamikori jövőben is láthatjuk majd őket. Az érezhetően szerény költségvetésből, ráadásul a pandémia idején létrehozott, újragondolt, -tervezett Restlesslegs az említett társulatok produkcióihoz képest fapados, a felszínt karcolgató munka. Az esztétikája avíttas, és ez nem pusztán a látványra érvényes, hanem intellektuális értelemben is. Mégis: noha a maszkban megtekintett munka nem ragadott magával, miként nem bizonyult számomra semmilyen értelemben izgalmasnak sem, figyelemmel mindazon nehézségekre, akadályokra, körülményekre, amelyeket leküzdve létrejött, úgy tisztességes, ha valamivel többre értékelem egy végignézhető, korrekt teljesítménynél.

Freek Fusion: Restlesslegs

Előadók: Csuzi Márton, Lennart Paar, Daniel Relle, Gaia Santuccio, Zoletnik Zsófia.

Fény: Galkó Janka. Zene: Andrii Symonovych (r.roo-projekt).

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2020. szeptember 14.