Kritika

Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: A nyolcadik

PR-Evolution Dance Company: Agapé -

Nemes Zsófia az Agapéval a teljességre törekszik, mindent meg akar jeleníteni, mindent el akar játszatni a táncosaival, mint egy lelkiismeretes enciklopédista, nem hagy ki egyetlen szócikket sem.

Sokféle módon lehet a másik embert szeretni, és jól szeretni nem könnyű – állítják a pszichológusok. Magunkat sokkal könnyebb, és a mi korunk kedvez az Én tömjénezésének – akármit is jelentsen ez az „én”, illetve a szeretet.

Nemes Zsófia a feltétel nélküli, önzetlen szeretetet, az agapét állítja elénk, mint elérendő ideált anélkül, hogy egy pillanatra is megjelenítené azt. Helyette – közel 70 percben – megjelennek a „rosszul-szeretés” képei, egészen pontosan nem is a rosszul-szeretésé, hanem a dominanciavágyé, a kapcsolatfüggőségé, a másikba kapaszkodásé, a figyeleméhségé, a nárcizmusé. Lazán sorakoznak egymás után a duók, a szólók, a csoportos táncok.

Agape Nemes Zs JGy 081 Fotók: Jókúti György

A mozgásanyag viszonylag sokszínű, hisz találhatóak benne akrobatikus elemek, kitűnik itt-ott a klasszikus balett gondolkodásmódja, néha belevegyül a törzsi rítustáncok lüktetése, sokat dolgoznak a gravitációval, és gyakoriak a test-test elleni „küzdelmek”. A zenei anyag szintén változatosságra törekszik, vegyül bene a modern a klasszikussal, a gépzene az akusztikus hangzással, olykor felfedezni vélek ismerős ritmusokat, dallamfoszlányokat, de messzire nem jutok velük, mert számomra még így is homályban marad, miért éppen ez vagy az a zenei aláfestés kíséri a színpadi történéseket. Vagyis, a zene külön testként van jelen az előadásban, akárcsak a díszlet.

Többosztatú fémkeretek, a keretekből nyíló ajtók, illetve szabadon álló, forgóajtós „fülkék” alkotják az Agapé díszletét. Ebből állnak ki, ezen keresztül érkeznek a színpadra a táncosok. Ezek a vasak eléggé méretesek ahhoz, hogy domináns szerepet töltsenek be a darabban mind vizuálisan, mind dramaturgiailag, mind pedig a téma kifejtését segítve. Ennek ellenére egyik célt sem képesek szolgálni. Van, áll, látom a szememmel a szögletes alakzatokat, a fehér ajtókat, de ha nem lennének, akkor sem dőlne össze az Agapé világa. Egyetlen jelenet jut csak eszembe, melyben a táncosok valóban játékba hozzák a „forgóajtós” keretet – egy diszkós-bulizós, amikor is hét táncos általa szorul össze tenyérnyi helyre –, de itt sem elhagyhatatlan a fémkreáció, nélkülük is remekül érzékelnénk a tér szűkösségét-tágasságát.

Agape Nemes Zs JGy 362

Szerepel még ebben a darabban három különös óriásbáb, melyeket csekély mértékű szerepük miatt szintén inkább a díszlethez tartozónak érzek. Fura, kicsit bizarr tartozéknak, melyek egy embertípust, vagy (talán inkább) lelki állapotot testesítenek meg. Mozgatójuk egy-egy, a bábu hosszú köntöse alá bújt táncos. Az egyik fájdalmába zártan szorongó, a másik óriásira nyitott, kiáltó szájú, a harmadikról semmi jellegzetest nem tudok felidézni. Időnként bevonulnak a színpadra. Nekik láthatóan azt a szerepet szánta a rendező-koreográfus Nemes Zsófia, hogy megjelenésükkel tagolják az előadást mind időben, mind témában. Ezen túlmenően kik ők, mik ők? A társulat által megfogalmazott színlap a szeretet definícióján kívül avatárokról beszél. Talán ők lennének azok a bizonyos avatárok? De kiknek az avatárjai? És miért keverednek ebbe a történetbe avatárok?

Ahogy azt az előadás kezdetén kivetített fölirat is tudatosítja a nézőben, a görög eredetű szó, az agapé a szeretet legmagasabb rendű formáját jelenti, mely nem vár viszonzást, mely önfeláldozó és cselekvő jellegű, ennél fogva tudatos és tanulható. A görögök ezen kívül még 7 formáját különböztették meg a szeretetnek: az érosz a szerelem, a philia a baráti szeretet, a storgé a szülő és gyermeke közötti szeretet, a pragma az elfogadó szerelem, a mania a birtokló szerelem, a ludus a játékos szerelem, a philautia pedig az önszeretet. A 8. forma az agapé. Talán ezért szerepeltet a rendező éppen hét táncost (2 férfit és 5 nőt) a színpadon, míg a nyolcadiknak nincs megtestesítője, nem manifesztálódik.

Agape Nemes Zs JGy 164

Az egyik férfi–nő kettősben egy kölcsönösen szeretetlen viszony bontakozik ki előttünk. A két fél láthatóan közeli kapcsolatban van egymással, mégis rongybaba módjára igyekeznek igazgatni a társukat. A nő a fensőbbség jeleként még a férfi vállára is föláll. Egy másik jelenetben, egy szólóban virágfüggönyfal mögött kínlódik/önmarcangol egy nő. Aztán egy sebeivel küzdő nő kéri figyelmüket. Több, egymással összefüggő jelenetben lép elénk a férfi, aki nőtől nőig vándorol. Látunk gyönyörű kettőst hangtalan, puha érkezésekkel, vörös lepedő alatt vívott különös csatát, látjuk, ahogy asztalhoz ül a férfi egy másik nővel szemben, aztán egy fürdőkád lesz a terep. Mindig újabb és újabb nő kell, hogy erősítse a férfiegót.

Néha úgy tűnik, mintha a koreográfus végigvette volna a görögök 7 kategóriáját. Kérdés, hogy ennek a kimerítő részletességnek, teljességigénynek van-e esetünkben értelme, vagy csak kerülgetjük a forró kását anélkül, hogy a voltaképpeni téma, a tudatosan megélt cselekvő szeretet valódi művészi kifejtés tárgyává válhatna. Véleményem szerint Nemes Zsófia az Agapéval a teljességre törekszik, mindent meg akar jeleníteni, mindent el akar játszatni a táncosaival, mint egy lelkiismeretes enciklopédista, nem hagy ki egyetlen szócikket sem. De így az előadás csak nyúlik, mint a rétes, mi mégis éhesek maradunk a végén, ugyanis ebben a nyúlósságban nincs olyan töltelék, ami kicsit tömörítené a színpadi történéseket.

Agape Nemes Zs JGy 033

A táncosok semleges, világos szürkés-drappos, másodikbőrszerű könnyű ruhái visszafogottak, mértékletesek. Éppen annyira kerülik a feltűnést, mint az előbb említett keretek. Mintha abban a gondolatban fogantak volna, hogy véletlenül se tereljék el a néző figyelmét a mozgásról, a szereplők közt lejátszódó drámákról, a belső feszültségekről. Ezek a ruhák tüntetően egyszínűek, sematizálóak, csupán eltérő szabásuk különbözteti meg őket egy lenge uniformistól. Néha finoman variálódik ugyan az öltözet, egyes jelenetekben lekerül egy felső, lekerül egy alsó, de mindig marad egy réteg, mely őrzi a táncost a lemeztelenedéstől. Persze könnyen megindokolható a választás e mellett a testet finoman körüllebbenő, natúr színű ruha mellett, mégis úgy érzem, szerencsésebb lett volna egy szókimondóbb, karakteresebb jelmez.

Az előadás leginkább rázós, kizökkentő pillanata mégis az, amikor felénk fordulva, összevissza beszédbe kezdenek az előadók – önmagukról. Majd egy pergő, akciódús táncot követően a keretek közé feszített vásznakra a táncosokról készített művészi, színes felvételek vetítődnek. Mindössze ennyi hát a funkciója a kereteknek? Hogy az előadás vége felé fotók jelenjenek meg a színpadon? Az utolsó jelenetsor a narcisztikus férfié, aki számára csak az ÉN létezik. Ez hát, amit az Agapé mondani tud? Hogy az ember menthetetlenül narcisztikus?

Agape Nemes Zs JGy 088

Az előadást záró össztánc engem erősen emlékeztet az izraeli koreográfus, Sharon Eyal nálunk is bemutatott produkcióinak emberi és állati minőséget a kiborg-szépséggel elegánsan vegyítő mozgásanyagára, némi magyar akcentussal persze. Az motoszkál a fejemben, hogy az Eyal-féle lakkszerkók, meg babapopsi-színű testruhák a rájuk applikált hózentróglikkal meg csatokkal mennyivel közvetlenebbül beszélnek a nárcizmusról, mint a finoman lebbenő ruhák.

Agapé (PR-Evolution Dance Company)


Díszlet: Komesz Borbála, Zubor Kata. Bábkészítő: Majoros Gyula. Jelmez: Nemes Nóra. Zene: Gergely Attila, Nagy Teodóra, Sarshar Ghozat. Dramaturg: Fabacsovics Lili. Szakértő: Hegedűs Sándor. Koreográfus: Nemes Zsófia.

Előadják: Bakonyi Jusztina, Guzmics Petra, Hoffmann Luca, Safranka-Peti Zsófia, Tóth Rebeka, Füzesi Csongor, Nagy Csaba Mátyás.

Nemzeti Táncszínház, 2020. október 6.