Szoboszlai Annamária: Online tanulságok
Online Sissi Őszi Tánchét 2. -
A színpadra, élő közönségnek szánt előadást nem képes helyettesíteni semmiféle technika.
A Co.19-es vesztegzár miatt az idei Sissi Őszi Tánchét otthonülővé teszi a nézőt. A Bethlen Téri Színház szervezésében 9. alkalommal megvalósuló rendezvényre online jegyek kaphatóak, és online lehetünk részesei a programoknak. Egyrészt remek, hogy a kerület névadójának, Erzsébet királynénak a neve napja körül szerveződő fesztivál nem maradt el, másrészről bármennyire igyekeztem elhitetni magammal, hogy „részt vettem” az eseményen azáltal, hogy otthon, a gépemen megnéztem két előadást, nem sikerült.
Közép-Európa Táncszínház: The Lungs of the Earth / Fotó: Dusa Gábor
A forró radiátornak dőlve láttam az Ifjú Koreográfusok Fórumának demonstrációit: a lengyel Magda Skowron munkáját, a The Lungs of The Earth-öt 6 táncos előadásában, valamint a négy táncosra komponált Aurora Borealist, melyet a szintén lengyel Anna Mikula és Paweł Urbanowicz jegyez alkotóként. Egy nappal később, macskával az ölemben végignéztem Lee Jung In koreográfiáját, az Additiont (Függőség), és azon töprengtem, mennyire sok mindentől függ, hogy egy adott táncelőadás „átjön” az éteren keresztül, vagy sem. Hogy a néző részese tud lenni az élménynek, vagy sem. Megtörténik az a „valami”, amiért az ember színházba jár, meg táncelőadásra, meg élőkoncertre, vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy a színpadra, élő közönségnek szánt előadást nem képes helyettesíteni semmiféle technika. Vagy ha igen, ha az előadás olyan minőségben kerül felvételre, olyan módon, olyan eszközökkel, olyan művészi átgondoltsággal, hogy meg tudja találni a nézőt, akkor már filmről beszélünk. Nem véletlen, hogy egész más szabályai vannak egy táncfilm elkészítésének, mint egy előadás dokumentálásának, egyszerű, kamerával történő rögzítésének.
Nagyon sajnáltam, hogy a The Lung of The Earth és az Aurora Borealis nem történhetett meg élőben, hanem felvételre kényszerült. Mindkét darab erősen hagyatkozik a mozdulatok és a zene szülte atmoszférára, mely élő bemutató alkalmával bizonyosan valamiféle meditatív állapotba ringatná a nézőt. Online nézéskor azonban, bár érzékelhető az atmoszféra, nehéz elvonatkoztatni azoktól az apró, élőben talán fel sem tűnő, vagy legalábbis az atmoszféra erejének köszönhetően tompább színben feltűnő hibáktól vagy hiányosságoktól, melyek az objektíven át rögzülve, felnagyítódnak, kiemelődnek.
Közép-Európa Táncszínház: Aurora Borealis / Fotó: Dusa Gábor
Magdalena Skowron lengyel táncos, koreográfus és tanár, többek közt részt vett a nálunk is ismert Kibbutz Contemporary Dance Company nemzetközi programjában. A KET táncosaival készült The Lungs of The Earth (A Föld tüdeje) egy rövid, körülbelül 15 perces érzékeny koreográfia, melyben a hat táncos megszemélyesítője a címnek. Anna Mikula és Paweł Urbanowicz a krakkói Színházművészeti Akadémián szerzett diplomát tánc szakirányon. Az Aurora Borealis (Északi fény) jellemző, visszatérő motívumai a nyújtózó, kereső ujjak, valamint a testtengely körüli fordulatok. A lírai, meditatív hangulat előidézésében jelentős szerepet játszik a csendes szél hangja.
Lee Jung In darabja, az Addition (Függőség) sokkal jobban bírta a konzervlétből az otthonunkban történő fölmelegítést. Az erősen fizikai előadás első látásra nem egyéb, mint tánctechnikai bemutató. A három keleti, és három nyugati táncost szerepeltető darab szerencsés módon javarészt szólókból és duókból épül föl, az egyszerű kameraállásokból fölvett jelenetek is teljesnek hatnak, nem okoznak hiányérzetet a nézőben (szemben a lengyel koreográfusok egyszerre több embert mozgató darabjaival). S mivel elég, ha a figyelmünkkel egy, vagy két táncosra fókuszálunk, az előadók közt kulminálódó feszültség még így, a laptop előtt ülve is érzékelhető.
A nagyobb tánctérből egy kisebb, négyzet alakú teret vág ki az erős fény. Ebbe a fény-ringbe érkeznek küzdelemre a táncosok. Egészen úgy, mintha valamiféle utcaiharcos-verseny folyna, mi pedig megtehetnénk tétjeinket… Aki jobb, az hívhatja ki a következőt. Mindig a jobb, így tovább. Hogy mi dönti el, ki a jobb? Az első táncos összecsapásnál úgy tűnik, mintha még csak az lenne a feladat, hogy a kihívott tudja-e követni a kihívó mozdulatait. Később viszont a szabályok átalakulnak, s mintha bizonyos mozdulatok „vinnék a partit”, vagyis fölébe kerekedhetnek a kihívó táncának. A tánc a mai kortárs szcénában teljesen megszokott, gépiesnek tűnő tánc, melynek során az előadó testrészei belső „kisülésekből” mozdulnak, hol villámgyorsan, hol nyújtott lassúsággal. Ahány táncos, annyiféleképpen interpretálódik a „humán elektronika”, melyet hol majmos ugrálás, hol a törzsi táncosok megidézése, hol klasszikusabb táncos megoldások színeznek át, bővítve és nyitva hagyva a néző számára a kérdést, hogy mit látunk, miféle vetélkedésnek, viadalnak vagyunk tulajdonképpen tanúi. Mivel a darab felütésében a gépies, „elektrotánc” szerepel, s mivel ezt a táncot (és keleti mesterét/táncosát) láthatjuk a fináléban is, számomra úgy tűnik, mintha a koreográfus a kultúra (vagy mindennek, ami emberi?) szisztematikus, szalámipolitikával véghezvitt kivégzését jelenítené meg a színpadon. (Bár sokszor felvillannak előttem a Golding-regény, A legyek ura képei is...) Ez a benyomás akkor szilárdul meg igazán a nézőben, mikor a nagy körviadalt követően fölcsendül a Pomp and Circumstance Marches (Edward Elgar zeneműve), s a kistermetű, szokatlanul gyors táncosnő föltápászkodik a hullahalomból, s megpróbál győzedelmesen újra bevergődni a színpadra. De Elgar klasszikus, harciinduló-szerű zenéje, mely az eddig előadást uraló monoton, feszültségtől terhes géphangok/gépzene után úgy telepedik a színpadra, mint valami komikus kísértet, gyorsan lekeverődik, sírja fölött pedig az elektronok járnak haláltáncot.
Bízom benne, hogy nem sokáig vagyunk kénytelenek kizárólag konzerv táncra fanyalodni. Soványka élmény a radiátor mellett üldögélni, és „otthonunk kényelméből kulturálódni”… Már ha van, ha marad még valami odakint…
SŐT7, Sissi Őszi Tánchét, Bethlen Téri Színház, 2020. november 24-30.