Kritika

Kortárs tánc, Újcirkusz

Szoboszlai Annamária: Koncert embertestre

Recirquel: Non Solus; Sasha Waltz & Guests Compagnie: FigureHumaine

Vági Bence Non Solus, és Sacha Waltz Figure Humaine címet viselő munkájában az a közös, hogy mindkettőt online műsorára tűzte a Művészetek Palotája.

Non Solus, azaz „Nem egyedül”. A 2015-ben debütált előadásban egymásba fonódnak az újcirkusz (más elnevezéssel: a kortárs cirkusz), a kortárstánc, és a balett elemei és sajátosságai, mindezt pedig egy hol előtérbe kerülő, hol inkább csak extra látványelemként funkcionáló fátyolfólia, valamint egy tükröző felület foglalja vizuálisan egységes keretbe. Vági a cirque danse, vagyis a cirkusz(i) tánc műfaji megjelölést használja az általa alapított társulat, a Recirquel munkáira. Nem mintha fel kellene a Non solust címkézni, de annyi bizonyos, hogy az előadók (Illés Renátó, Zsíros Gábor) valóban nem puszta cirkuszi produkcióként hajtják végre mutatványaikat ég és föld között, kötélen és lengő trapézon. Az újcirkusz-előadásokban a bravúros teljesítmény mindig egy (konkrét vagy szimbolikus) történetbe ágyazódik be, a Non solus esetében egy kvázi születés és egymásra találás elvont történetébe. Az előadóknak van arcuk, tekintetük, vagyis teret kap a színészi játék, kivéve talán a magasban véghezvitt, s nagyfokú koncentrációval és egymásra figyeléssel teli pillanatokat, melyek egyébként sem engedik, hogy a néző „nyugodtan” nézze a veszélyes, fizikailag nagy kihívást jelentő attrakciót.

20210501 MupaHome ECHO Recirquel Non Solus photo Roland POZSONYNon Solus / Fotó: Pozsony Roland

A J. S. Bach- és elektronikus zene elegyére előadott mű kezdő jelenetében a fátyolfólia úgy veszi körül a mögötte éppen hogy csak sejthető embertestet, mint magzatburok a meg nem születettet. Illés Renátó kötélen ereszkedik le a színpadra. A kötél mint eszköz egyben motívum is, fizikai megjelenése a köldökzsinórt idézi, így a néző eredendően a születésre asszociál. Dramaturgiailag jó döntés, hogy a fent és a lent közti összeköttetést biztosító kötél után megjelenik a lengő trapéz. Zsíros Gábor már nem a kötélt hívja segítségül a gravitáció ellenében, hanem az ingamozgást és az emberi test nehézségi erejét. A kettő (kötél és trapéz) szintézise pedig akkor valósul meg, mikor mindketten a trapézon kezdenek dolgozni, és Zsíros karja, teste szolgál kötél gyanánt Illésnek.

Eddig a pontig a választott forma véleményem szerint egyértelműen hordozza a tartalmat. Az ezt követő dramaturgiai rész az előzőekhez képest mindenképp oldottabb. Zsíros Gábor forgó mozgást végez, dervisekéhez hasonló szoknyában, melynek uszályszerűen meghosszabbított részét egy pálcára rögzítve kiemeli, mint egy vitorlát/szárnyat. A háttérben, mint egy ikertestvéré, halványan feltűnik Illés Renátó alakja is. Vajon ez a fókuszpontot vesztett (?) „kerengés”, vagy a nagyon is fókuszált „légtornásziság” állítja nagyobb kihívás elé az előadót? Az extázisig fokozódó forgómozgás végén mindenesetre a táncos összeesik, de ruhájának hullámzása visszatér a háttérben fodrozódó fólia formájában.

A következő képen Zsíros már egy emelvényen hasalva fekszik. Újabb páros rész következik, mely a kézegyensúlyozásra épít egy földtől elemelő rúd segítségével. Az előadók mozgása ezáltal – a földtől elemelt állapotban – lebegésként mutatkozik meg, s talán a halálhoz közeledő pillanatot szimbolizálja. A befejező kép mindenesetre az égbe emelkedésé. Szép, lírai pillanatokban bővelkedő est a Non solus, erős előadói jelenléttel, bár úgy vélem, érdemes lenne még jobban kihasználni az egyes cirkuszi számokban maguktól értetődően meglévő ábrázolóerőt.

Sacha Waltz kreációja, a Figure Humaine („Az emberi arc”) a hamburgi Elbphilharmonie tereiben valósult meg. A leginkább koreográfiai installációként jellemezhető előadás kiindulópontja Francis Poulenc azonos című kantátája, a Figure Humaine, de mellette hallhatóak a 12. századi misztikus és zeneszerző Hildegard von Bingen, Bartók Béla, Ligeti György, Dmitrij Sosztakovics, Pēteris Vasks és mások művei. A kivételt John Cage valamelyik „csönd-darabja (talán a 4'33", de ebben nem vagyok biztos) jelenti, mivel csönd-darab lévén értelemszerűen egyetlen hangot sem adnak ki a hangszerek, így az azonosítás jelent némi kihívást.

20210503 MupaHome ECHO Elbphilharmoniet Figure HumaineFigure Humaine / A fotó forrása a MÜPA

Sasha Waltz táncosai, valamint a zenészek mellett különleges, harmadik partner ebben az összművészeti eseményben a tér, az épített környezet. Az előadás egyébként dramaturgiailag is három fő részre osztható (dramaturg: Jochen Christian Sandig), legalábbis ami a 4. szereplő, vagyis a néző jelenlétét, illetve hiányát illeti. A Müpa által láthatóvá tett felvétel egy olyan előadásról tanúskodik ugyanis, mely több szempontból teret enged a hiánynak. Ennek valódi jelentőségét (vagy jelentéktelenségét) online közegben fölmérni lehetetlen. Az első részben az előadásra érkező vendégekkel közös térben mozognak a táncosok és a zenészek. A hosszú közbeeső részben a nézőközönség hiányzik a képről, néhány jelenet erejéig a táncosok veszik át ezt a szerepet, kényelmesen elterpeszkedve a koncertterem székein. A 3. részben megint jelen van a Néző, már fáradtan, még élénken, érdeklődve-unottan. És udvariasan. (Nem mintha sokat változtatna a dolgon, de engem kifejezetten érdekel, hogy addig, amíg nem láttuk őket, hol voltak, és mit csináltak?)

Egy ilyen jellegű művészeti esemény mindig fölveti azt a kérdést, hogy vajon miféle erővonalak mentén szerveződnek egymás mellé a különféle zeneszerzők, a zenei anyagok, mozgásformák, hogy mi indokolja a tér kitüntetett szerepét, s hogy vajon mit ért/érez meg mindebből a néző. Így, képernyő előtt ülve úgy érzékelem, hogy valamiképp a szabadság ideájával van dolgunk, ezzel kell kezdenünk valamit a zenét hallgatva, a táncokat látva, a térben mozogva (vagy elképzelve ezt a mozgást). A táncosok ennek jegyében játszanak a térrel, használják az épített felületeket, korláton csúsznak, fejjel lefelé plafonon járnak, vagy épp a padlón és a lépcsőn fekve alkotnak élő láncot. És játszanak egymással, alkotnak élő szoborcsoportokat, vagy mutatnak be előre megkoreografált, máskor improvizatív mozgás etűdöket, kontakttánc-jeleneteket, vagy kezdenek a rítusokkal rokon táncba. Az összes zenész, a kórus és a szólóénekes Luciana Mancini együtt él a táncosokkal. Komfortzónájukból nyilvánvalóan kiléptek, de magától értetődő természetességgel vannak jelen ebben a megváltozott szituációban, a táncosok hozzájuk lép(het)nek, megérint(het)ik őket, s az is előfordul, hogy egyiküket – láthatóan nem egészen váratlanul – a magasba emelik.

Az összetett képek sorából nehéz kiemelni igazán fajsúlyosat, mivel minden tudatos, dramaturgiailag rögzített pillanat, és megkoreografált mozgás ellenére az est egésze közösségi happening jelleget ölt. Mindenesetre emlékezetes az előadás majdnem befejező aktusa. A párokba összeálló táncosok (mindenféle párt látni: fiú-lányt, lány-lányt, fiú-fiút…) testközeli vizsgálódásba kezdenek. Félrecsúsznak (olykor egészen lecsúsznak) a szépen kimunkált, elegáns kosztümök/jelmezek. Ennél a jelenetnél, emlékszem, az jutott eszembe, hogy valójában a nézőket testesítik meg, s azt, amit a nézők most éppen csinálnak vagy (legszívesebben) csinálnának. A kamera (és mi) pedig meglessük őket, amint belemarnak/nyúlnak egymásba, ahogy ölelik, csiklandozzák társukat, ahogy belefújnak a másik köldökébe… A kettősöket egy csengettyű hangja figyelmezteti a nézők érkezésére, mire is kibontakoznak „elfoglaltságukból”, s az Elbphilharmonie Hamburg tereiben finomra hangolt orgiát fölváltja a búcsú.

A Figure Humaine ebben a formában egy érdekes kísérlet terekkel, emberekkel, rögzített és spontán jelenetekkel, előre kódolt és szabadon alakuló tartalommal, egy csillogó-villogó, modern épületben, Hamburgban. Minden (is) lehet, és semmise.

Non Solus (Recirquel)

Író, rendező, koreográfus Vági Bence. Látványkoncepció: Vági Bence, Iványi Árpád. Zene: Terjék Gábor. Díszlettervező: Iványi Árpád. Vetítés és animáció: Sass András, Vaspöri Tamás, Czigány László (Maxin10sity). Fénytervező: Lenzsér Attila. Jelmeztervező: Berzsenyi Kriszta. Technikai vezető: Vladár Tamás. Díszlettervező- asszisztens: Pintér Áron. Jelmeztervező-asszisztens: Muladi Klára. A zenei felvételen orgonán közreműködik: Fassang László. Előadják: Illés Renátó és Zsíros Gábor.

Figure Humaine (Sasha Waltz & Guests Compagnie)

Zene: Hildegard von Bingen, Bartók Béla, Ligeti György, Dmitrij Sosztakovics, PēterisVasks és mások. Dramaturg: Christian Sandig. Rendező-koreográfus: Sasha Waltz. Közreműködők: Luciana Mancini – mezzoszoprán; Carolin Widmann, Annette Walther – hegedű; Pauline Sachse – brácsa; Michael Rauter – cselló; Gunārs Upatnieks – bőgő; Sava Stoianov – trombita; Uwe Dierksen – harsona; Palágyi Krisztián – harmonika; Alexej Gerassimez – ütőhangszerek; Vocalconsort Berlin (karigazgató: Nicolas Fink).

Az Európai Hangversenytermek Szövetsége (ECHO) közvetítéssorozata, Müpa Home, 2021. május 2-3.