Kritika

Kortárs tánc

Antal Klaudia: Vihar előtt és után

Kulcsár Noémi Tellabor: Vihar

A táncosok a balett, a kontakttánc és a versenytánc elemei között elismerésre méltó összhangot, játékot teremtenek.

Kulcsár Noéminek nem a Nemzeti Táncszínház májusi műsorára tűzött Vihar az első Shakespeare-feldolgozása, ahogy nem ez az első kollaborációja Cseh Dávid dramaturggal: mindez – a jártásság a shakespeare-i világban és a koreográfus-dramaturg páros közti összhang – érezhető is az előadáson. A közös munka legnagyobb erénye, hogy leszámolnak a hagyományos történetmesélés stratégiájával, nem A vihar című darabot kívánják táncként előadni, hanem átemelik, majd jól átgyúrják az ismerős shakespeare-i karaktereket, hogy új, saját világot – olvasatot – hozzanak létre.

vihar1Horváth Attila / Fotók: Jókúti György

A Tellabor előadásában szó sincs a trónjától megfosztott herceg bosszúvágytól fűtött igazságszolgáltató hadjáratáról, megjelenítésre kerül azonban, sőt, összemosódik a Shakespeare-dráma prológusa és epilógusa, a mindent felforgató vihar, benne a búcsúzó Prosperóval. Már maga az előadás nyitánya a változásról szól, a kapcsolatok újrarendezéséről: a szereplők keresztül-kasul futnak a színen, különböző csoportokba rendeződnek „mintha” valaki irányítaná őket, majd „mintha” köteléküktől megszabadulva elkezdenék keresni önmagukat. „Mintha” – írom, mivel nem egyértelmű, hogy például Prospero az akaratával ténylegesen irányítja-e őket, vagy éppen a varázshatalmának köszönhetően a visszatérő csoportkoreográfiákban hiába is keresnénk, hogy ki az irányító és az irányított.

vihar2

Az viszont világos, hogy adott egy, öregúrnak egyáltalán nem nevezhető, ereje teljében lévő férfi – Csere Zoltán alakításában –, aki az előadásban különösebb indok nélkül szereti másokon kiélni a hatalmát. Ismerős kép ez a jelenünk világából, ahogy az is, ahogy a szereplők megpróbálják megtalálni önmagukat, felfedezni a saját érzéseiket és a világban betöltött helyüket ennek az elnyomó férfinak az árnyékában. Kulcsár Noémi koreográfiája számomra az egyén viharos, olykor zátonyra futó identitáskereséséről szól.

vihar4Csere Zoltán

A táncosok a balett, a kontakttánc és a versenytánc elemei között elismerésre méltó összhangot, játékot teremtenek. Az előadás első, körülbelül harminc percében egyszerű, hétköznapi, többek között homokszínű lenvászonruhát, szürke öltönyt viselnek, erősítve ezzel a nézők számára az ismerősidegen-képet, ezzel párhuzamosan pedig levetkőzik magukról A vihar-értelmezések karakterisztikus jegyeit: a táncosok öltözete nem idézi fel a hajótörött, a herceg, a rabszolga, a szellem vagy a boszorkány képét. Az előadás második részében azonban váratlanul nagyot fordul a színpadi világ: az előadók a kifutók világára jellemző extravagáns ruhákat kapnak, melyek meglepően tipikus Shakespeare-alakokká változtatják a szereplőket.

vihar3

Caliban megkapja a „szokásos” állati stigmát, jelen esetben egy csillogó malac-orrot, Ariel udvaribohóc-jelmezt ölt, Miranda a magas sarkú cipőjében bukdácsoló, gyámoltalan lánnyá változik, Prospero pedig királyként aranyban tündököl, s kétség sem fér hozzá, hogy mindenkit az irányítása alatt tart. A két rész között számomra Szabó Sipos Ágoston zenéje teremt egységet, s egyúttal értelmezi is a végkifejletet: az előadás záró akkordjában visszacsöppenünk a vihar előtti állapotba, abba az egyént gúzsba kötő rendszerbe, melyben nincs esély a kitörésre, a szabad útkeresésre, s csak remélni lehet, hogy egyszer jön egy vihar, mely felkavarja az állóvizet.

Vihar (Kulcsár Noémi Tellabor)

Előadók: Csere Zoltán, Túri Lajos Péter, Deák Kristóf, Kovács Mátyás, Engelmann András, Hajszán Kitti, Bányai Mirjam, Horváth Attila.

Dramaturg: Cseh Dávid. Jelmeztervező: Bati Nikolett. Látvány: Kulcsár Noémi, Csere Zoltán. Zene: Szabó Sipos Ágoston. Koreográfus: Kulcsár Noémi.

Nemzeti Táncszínház, Táncszínház ON, 2021. május 18.