Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Hajnal Márton: Karanténban ragadt végtelenek

Artus – Goda Gábor Társulata: VALAMI -

Az előadás a kaotikus napi aktualitások és a nem mindennapi magány mögött is megsejtet valami kollektív örökkévalót.

Az Artus legújabb előadása számomra hangsúlyosan felvétel volt, és nem élő élmény: ritkán állítok meg ugyanis ennyiszer egy videót, mint a VALAMI esetében. Résen kellett lennem, mert többnyire nagyon rövid, de egyben vizuálisan nagyon erős és (előre is elnézést ezért) szöveggel nagyon nehezen visszaadható kis etűdök feldolgozhatatlan sokasága ömlött a képernyőről, elsőre azt a hatást keltve, mintha egy elborult szürrealista filmrendező ötletcunamija árasztotta volna el a virtuális valóságot. És mondjuk, ez a filmrendező közben még meditatív transzba is került volna néha…

valami3Fotók: Dusa Gábor

Időt kellett tehát hagynom, hogy beérjenek az asszociációk, leülepedjenek a képek. Pedig a produkció beharangozóban is megadott alapkoncepciója egy arcpirítóan primitív általánosság: a világ a fejetetejére állt, ezért, hogy megértsék a helyzetüket, álljanak a performerek is a fejükre (néha szó szerint). És valóban: a használati tárgyak, a hétköznapi cselekvéseink kiforgatását látjuk a következő ötven percben. De ez persze nem csak formai játék: Goda Gábor addig forgatja ezt az eredetileg szerencsesüti színvonalú ötletet, hogy végül a vallásos méltósággal lelassított és kimért, nem egyszer humorral vegyített, sűrűn váltogatott képsorok kiadják a karantén-időszak magányának egyik legeredetibb megfogalmazását. Sőt talán ennél többet is.

A kint és a bent, az ittlét és az ottlét viszonya borul fel rögtön az első jelenetben, amikor a kamera végigpásztáz az Artus Stúdióhoz vezető kihalt lépcsősoron, majd a gangon, ahol helyüket tévesztett, beltéri kanapékon ülnek párosával az előadók, mélán csavargatva egy-egy hajtincsüket. Nem sokkal később, szintén a gangon, tonhalkonzervek levét fogyasztják el, magukat a tonhalakat a dobozban hagyva, majd, immár a stúdióban, Bakó Tamás magára csavar egy szőnyeget, és egy szőnyegporolóval hatalmas ütésekkel saját testén porolja azt ki (vagy porolja ki magát belőle, esetleg porolja bele magát?).

valami1Bakó Tamás

A mindennapi tárgyak használata azonban ennél radikálisabban is felborul: a szerelők szerelés helyett ripityára törnek egy asztalt,​ a Covid alatt megszokott maszkokat a performerek a szemükre húzzák, vagy éppen lyukat vágnak a szájuknak rajta, a felforralt víz mellett pedig a spagettitésztákkal marokkót játszik egy magányos szakács (Szalay Henrietta). A többnyire szerep nélküli, néma alakok alig-alig létesítenek kontaktust egymással, amikor mégis, azt is áthatja valami mélabú: az egyik legszebb jelenetben egy pár egyik tagja (Izsák Szilvia) újra és újra beleírja a porba (tükrözve), hogy „boldog”, míg a társa (Mózes Zoltán) lassan újra és újra eltünteti azt, újabb adag port szórva egy apró szitával. Az ismétlésben, abban, hogy a két szereplő figyelmesen és némán követi a másik lassú és hiábavaló mozdulatait, ott van egy teljes párkapcsolat tragédiája pár rövid percbe sűrítve.

Az egyik legfontosabb szereplő éppen ez a fragmentumokban is érződő lassúság. Visszatérő motívum, ahogy egy vásznon egy digitális trükk segítségével a táncosok forgásának a felvétele egy elnyújtott, absztrakt, de hangulatában Dalí széthúzott alakjait és óráit idéző képpé változik (animáció: Hajdu Gáspár). Az alakok örökkön tartó, sziszifuszi ismétlésekbe záródtak: egy úszó örökké csavarja a vizet a törölközőjéből, más a pénzt számolja időtlen-időkig a vécén ülve, megint más játékkacsákat terelget végtelenül egy pocsolyában. A jelenetek a zene révén kapnak erős hangulatú, hol meditatív, hol játékos többletet, költőivé emelve a nélkülük inkább csak meghökkentő és abszurd képeket (zenészek: Goda Sára, György Andrea, Kertész Endre és Philipp György).

valami4Szalay Henrietta

 

És bár kevésbé markáns, de az előadás mediálisan is szépen megtalálja a helyét az online világban. Az Artus már korábban is szívesen játszott a technológiákkal és az intermedialitással, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a filmre költözésben nyoma sincs a „színházi” jelleg megőrzése miatti erőlködésnek. Az összhatás az üres térben szétszórt egy-egy különálló kellék miatt ugyan színpadias, a kamera az átlag előadás-felvételeknél azonban sokkal szabadabban behatol a térbe, filmszerűen irányítva a tekintetet. Izgalmas kontrasztot ad, hogy van, amikor az átállásnak és az átrendezésnek is tanúi vagyunk, máskor a jelenetek egy élesebb vágással válnak el, elbizonytalanítva a térérzékelést, vagy megtörve az időbeli folytonosságot.

Az utolsó jelenetben a performerek egymás mellett, mégis magányosan hajlítják be a térdüket és egyenesednek ki, míg nem rájuk sötétedik. A tekintetük sokféleképpen magányos: van, akinél ez elrévedés és van, akinél inkább letargia. Ütemes mozgásuk mégis valami poétikus nyugalmat és rendszert sugároz. Az előadás a kaotikus napi aktualitások és a nem mindennapi magány mögött is megsejtet valami kollektív örökkévalót.

VALAMI

Alkotó performerek: Bakó Tamás, Bodóczky Antal, Furulyás Dóra, Izsák Szilvia, Kocsis Gábor, Mikó Dávid, Mózes Zoltán, Szalay Henrietta, Raubinek Lili. Zenészek: Goda Sára, György Andrea, Kertész Endre, Philipp György.

Animáció: Hajdu Gáspár. Installáció: Bodóczky Antal. Fény: Kocsis Gábor. Hang: Szabó Áron ‘Vasaló’ és Kolozsi Péter. Videó: Lukács Máté és Lukács Mihály. Produkciós asszisztens: Hodován Mária. Produkciós vezető: Hodován Margit. Zenei vezető: Philipp György. Rendező: Goda Gábor.

Artus online, 2021. május 22 – június 30.