Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Szoboszlai Annamária: Kötöttfogású kortárs birkózás

Kelemen Patrik: Cryptic Bodies -

Mert mit nyer egy, a nagyrészt improvizációra építő előadásból a néző? Belekerülhet egy jóféle meditatív állapotba…

Az, hogy az Artus terébe belépve, nem a nézőtéri székek felé, hanem a hullámpapírral bevont tánctérben várakozó alakok köré terelődünk, az első pillanattól alapvetően meghatározza a nézői attitűdöt. Ugyanazon a padlón ülünk, mint az öt, szoborszerű test, egyazon füst kavarog az arcunkba, egyazon lámpa vörös fénye fürdet. Ez az egyenlősdi az ezúttal nézői szerepkörben érkező, gyakorló kortárstáncosokat menten arra ösztönzi, hogy a tánctérnek, ha nem is a közepén, de azért meghatározó és jól belátható helyén huppanjanak le. Az óvatos kritikus bezzeg szorosan a fal mentén üt tanyát (és utóbb kiderül, hogy ezt igen jól teszi), a fal mellett, melyet a sötétben botorkálva meg kellett tapogatnom ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék a számomra, vajon csupán egy színházi függöny, vagy egy annál szilárdabb, áthatolhatatlan anyag határolja a teret. Vagy maga a sötét éjszaka, a végtelen és titokzatos univerzum.

kelemenpatrik2

Az Artus Stúdió újgenerációs programjának legújabb, Cryptic Bodies (Titkos Testek) című bemutatóját Kelemen Patrik jegyzi. A rejtélyes, magát le nem leplező térhez hasonlóan rejtélyes az a meztelennek tetsző test, mely pár méternyire előttem mozdul. Bőrszínű ruháján mágikus jelek tömkelege. Mintha tervezője a jövő mérnökei számára rajta hagyta volna az újraalkotásához szükséges szabályok képeit, mint csillagtérképeket a világegyetemben… Ébredező, a pont állapotból kifelé törekvő mozdulatai, a mindent homályosító köd, a dallamtalan zene, mely mintha zsigerek belső tereiből szólna, valamint a vörös fénytől átjárt színpad együttesen csalogatja ki a nézőt saját, otthonos komfortzónájából. De irányt nem mutat neki, nem tereli, szimplán csak hagyja, hogy benne maradjon ebben a köztes állapotban, e sem nem realitás-, sem nem álom-, sem nem fantáziatérben.

Egy ideig meg is elégszem ezzel a „feeling”-gel, figyelem, ahogy a másik négy lény is beleformálódik a testébe, valamilyenné válik, valamilyennek mutatja magát. Ám túl hosszan tart eme fél élő/félholt valamiknek a kibábozódása ahhoz, hogy ne kezdenék gondolatban felváltva, majd ritmikusan cserélgetve a Kannibál holokauszt című filmről, Paracelsus mesterről, Mary Shelly Frankensteinjéről és közbe-közbe iktatva, egy egészen régen, Brüsszelben látott táncelőadásról elmélkedni, melyben fakó hangú szereplő részleteket olvasott fel a Lét és Időből, miközben társai artikulálatlan mozdulatokkal és testtel nagyokat puffantak a hófehér táncszőnyegen. Szerencsére ebben a gőzös, izzó vörös fényben egzisztálni kezdő hús- és idegkötegek (Alja Branc, Ábrányi Krisztina, Kelemen Patrik, Sebők Cintia, Vass Imre) a helyzetváltoztató mozgást fokozatosan helyváltoztatóvá fejlesztik magukban, s bár szívesen időztem Kelemen Patrik testdresszének ábráin, azért mégiscsak kisebb fajta megváltásként élem meg, mikor ennek a nagyon anyagi, s ennélfogva magához vonzóan sötét létezésnek a szemlélését eltávolíthatom magamban magamtól, fölcserélhetem valami mással, valami kevésbé idegenszerűen ismerőssel, hazudva magamnak is a saját testemről.

kelemenpatrikFotó: Szabó R. János

Ez a más pedig egy arc. Egy csimbókokba tapadt, hosszú hajú lány arca, mely bár szenvtelenül, érzelmektől mentesen tekint maga elé, de külleme egészen emberi, ellentétben azokkal az előadókkal, akik valamilyen módon (hajukkal, rugalmas arcmaszkkal, a kardvívókéhoz hasonló rostéllyal) rejtik el emberi ábrázatukat. S hasonlóképpen jólesik annak a velem átellenben ülő, lányosan dekoltált fiúnak a bennfentes, néha talán fölényes mosolya, aki nézői mivolta ellenére nem átallott bátran beülni abba a térbe, amelyről már a terembe érkezésünkkor tudni lehetett, hogy az alapvetően a táncosoké, az előadóké. Amely térben történések lesznek, mert az valójában egy pást, ahol az ő keresztbe vetett, vagy lazán törökülős lába így vagy úgy, de útjában lesz az egymásra koncentráló, előre nem mindig elrendezett mozdulatokat végrehajtó, birkózó testeknek. Titokban drukkolok, hogy működésbe lépjen az önfejű és néha öncélú táncosi kreativitás, s egy profi civil kapcsolódjon az egymással lassan mozdulat-párbeszédbe kezdő lények kettőseihez, hármasaihoz, hogy az előzetesen meghatározott szabályok mentén spontán alakuló előadásba – melyet, úgy tűnik, alapvetően a zene jelenetez – belépjen egy külső személy, aki komolyan véve az előzetesen mellérendelőként definiált néző-előadó alapviszonyt, kicsit mégiscsak fölébe rendeli magát mindenféle rendnek. De rendbontás nincs, mindenki marad a helyén.

Pedig ma már nem igazi provokáció, ha az előadó provokál. Az igazi provokátor a néző lehet(ne) – kalandozik el újra a figyelmem –, aki e láthatatlan tábortűz mellől felállva, bevetné magát az egymással kontakt-gyakorlatokat végrehajtó, birkózó előadók közé, hogy végre köz-ügy legyen a kettősök-hármasok ügye. Mert mit nyer egy, a nagyrészt improvizációra építő előadásból a néző? Belekerülhet egy jóféle meditatív állapotba, vagy magánutazásra viheti őt egy-egy szuggesztív előadó tér-ereje, illetve az olyan külső jegyekből, mint például esetünkben a bőrre rajzolt jegyek, ábrák, építhet magának egy külön-bejáratú tartalmat, melynek talán lesz valami köze a Kelemen Patrik sugallta Vitruvius-tanulmányhoz és Leonardóhoz. Talán. Nem feltétlenül. Mert ez a térben zajló mozgás nem ábrázol, nem képez önmagán túli tartalmat, hanem igyekszik tettként egy lenni a tartalommal. Ám a tett minősége, kivitelezése alapvetően határozza meg a nyomában képződő tartalmat.

A Kelemen Patrik által koreográfusként jegyzett, társalkotókkal előadott Cryptic Bodies ereje az atmoszférakeltésben lehet(ne). A magukat arctalannak mutató – illetve valóban arctalan – szereplők egymással lefolytatott testi vívódásai azonban kettős színezetűek. Egyfelől egymásnak szólnak, spontánok, másrészt (az előzőekből eredően) a válaszreakciók suták, kiérleletlenek, összességében megmosolyogtatók. Ez legszembetűnőbbé abban a tükörjátékban válik, melynek szabálya szerint van egy „gazdatest”, aki a mozgást kezdi, a többiek pedig őt utánozzák. A játék szükségszerűen filozófiai síkra terelődik: mindennek létezik egy archetípusa, a többi pedig csupán ennek a jó-rossz másolata.

Kelemen nem gyárt e mozgásos formát öltő felismerések köré semmiféle ideológiát, s azzal, hogy a játékot ennyiben hagyja, és nem fejleszti tovább tapasztalatait, nem önti őket új formába (noha pl. a megvilágítás bejár bizonyos evolúciós utat: a ki-világosodás felé tart), egy befejezetlen mondatot hagy maga után.

Cryptic Bodies

Társalkotók & előadók – Alja Branc, Ábrányi Krisztina, Kelemen Patrik, Sebők Cintia, Vass Imre.

Kosztüm & látvány: Vass Csenge. Hang & zene: Porteleki Áron. Média & fotó: Szabó R. János. Fény: Dézsi Kata. Mentor: Karczag Éva. Koncepció & koreográfia: Kelemen Patrik.

Artus Stúdió, 2021. június 5.