Szoboszlai Annamária: Mi van a hátizsákban?
Idesereglik, ami tovatűnt – Óda az énekes madárhoz, Magyar Állami Népi Együttes -
Ha eddig nem volt fizikai nép-tánc-színjáték, akkor most (szinte már) az is megszületik…
A MÁNE legújabb bemutatóján alkalmam nyílt újratapasztalni, miért kötődöm a (magyar) (nép)tánchoz. Az Idesereglik, ami tovatűnt – Óda az énekes madárhoz legerősebb pillanatai olyanok, mint mikor a kőzetlemezek közt tudhatóan, de mégis láthatatlanul és kitartóan egyre vájja, alakítja saját medrét a víz, míg egyszer csak felszínre nem tör, mint forrás, tiszta, friss erővel, folyékony testében oldott, éltető anyagokkal. Tamási Áron székely népi játékából, az Énekes madárból Kutszegi Csaba készített az együttes számára átiratot, a táncszínjátékot Mihályi Gábor rendezte.
A történet szerint adott két vénlány, Gondos Eszter és Gondos Regina, akik nem győzik várni az esküvőjük napját. Ám a két vőlegényjelölt, Bakk Lukács és Préda Máté láthatóan nem sieti el a lánykérést, már vagy tizenöt éve járnak a lányos házhoz, de előbbre való nekik a mulatozás, mint a családalapítás. Múlik az idő mindannyiuk feje felett. A nők lassan elsárkányosodnak, a férfiak meg belepuhulnak az állandó iddogálásba. Jövőtlenségükre, társtalanságban-boldogtalanságban elvesztegetett életükre a fiatalok, Gondos Magdolna és Kömény Móka szerelme irányítja a figyelmüket, s szívüket megmérgezi az irigység.
A darab erénye, hogy nem erőlteti a történetmesélést. A tulajdonképpeni cselekmény elmarad, és az alkotók akarva-akaratlanul is a népballadák lírai-drámai világát idézik elénk az egymás után állított, ok-okozati viszonyt nélkülöző, inkább belső, intuitív logikát követő képekkel, a sejtető gesztusokkal, a szimbolikus varjúcsőr-maszkokkal, az előadás testét át-átszövő, vérbő, tömeges táncjelenetekkel, miközben ízig-vérig mai darabot látunk. Ha eddig nem volt fizikai nép-tánc-színjáték, akkor most (szinte már) az is megszületik, mert a fémszínűre festett, lécekből szerkesztett padok nemcsak változatos térszervező díszletelemként vannak jelen a színpadon, de állított/fektetett/támasztott helyzetükben a tánc, az elhangzó szöveg, a zene és a jelmezek mellett az előadás egy további jelszintjét valósítják meg. A néző pontosan tudja, érzi, hányadán állnak egymással a szereplők, ki hol tart az élete útján, kit milyen erők, vágyak irányítanak, s hogyan részesei egy felettük álló nagyobb valaminek, amit nevezhetünk kultúrának, de akár a nép szellemének is.
A darab témája egyfelől a szerelem (különösen, ha Tamási Áron népi játékán keresztül tekintünk a MÁNE produkciójára), másrészről a múlt, a jelen és a jövő egymáshoz való viszonya, kapcsolódása. Ha a MÁNE elmúlt 20 évére visszatekintünk, azt látjuk, hogy az előadások jelentős hányada arra tett kísérletet, hogy ne csupán ábrázolja, de teremtse is a hagyományt, hogy a hagyomány a naftalinszagú szobák helyett az életben találjon magára. A tradicionális népi viseletet gyakran váltotta föl hol a stilizált, hol az eredetit „átíró” öltözet, a tánc új ízeket kapott, és a látványvilágba is beépültek modern elemek. Ezek együttesen olyan időkapukat nyitottak, melyek rálátást engedtek arra, mi az, ami maradandó, ami a rajta/benne végbemenő változással együtt is örök értéket képvisel (és ezáltal része tud/akar, illetve része kell maradjon az életünknek), s mi az, ami nem. Véleményem szerint ez az előadás ügyesen eltalálta az arányokat, ami a mozgásanyagot illeti. A vissza-visszatérő dobolás a végletekig korbácsolja a mozdulatok hevét. Jól működik a játék csúcspontján a maivá átírt öltözetek, illetve a darab végén a főszereplő szerelmespár eredeti viseletének kontrasztja is. Hasonlóképpen megtalálják a helyüket a vendégszövegek: a Juhász Gyulától, Petőfi Sándortól, Weöres Sándortól és Shakespeare-től vett idézetek a népdalok társai lesznek. Talán egyedül József Attila Ódája tűnik ki élesebben, követel nagyobb teret, külön figyelmet magának, megakasztva ezzel a darab lendületét, de a költő személye, sorsa egyben át is színezi, új jelentéstartalommal gazdagítja az őt körbefogó szövegkörnyezetet, elmosva a maradék vagy képzelt határvonalat nép- és műköltészet között.
Jól működnek a háttérbe állított, képszerűen keretekkel határolt átlátszó falak, melyek szinte filmkockák gyanánt funkcionálnak a színpad terében: kiemelnek egy-egy jelenetet, illetve felületül szolgálnak a rávetített fotóknak és videó-képeknek. Ezzel el is érkeztünk a darab legproblémásabb pontjához, a videó-animációhoz. Ez az innovatív megoldás amilyen közvetlenül beemeli a jelen (sokszor talán a jövő) idő dimenzióját, harsány, eltolt színeivel és csupasz kvázi jelképiségével éppúgy el is idegenít. A legbántóbbá akkor válik, mikor az egymással szent kötelékre lépő szerelmespár mögé egy templom tartóoszlop-szerkezete (?) vetül, és a pár benn áll ebben a számítógéppel rajzolt, virtuális templomtérben, ami körülbelül úgy néz ki, mint egy kibelezett csontváz. Nyilván ez a koncepció része, s azt kell megértenünk ebből a képből, hogy a világ körülöttünk változik, virtualizálódik, de van, ami ennek ellenére is örök. Mégis, azt gondolom, hogy ez az állítás nem minden esetben állja meg a helyét, ugyanis ha valóban így lenne, akkor minek egyáltalán felbokrétázni egy menyasszonyt, és minek a gyöngykoszorú?
A darab végén megjelenik az a bizonyos hátizsák, mely jelen cikk címét adja. Jól meg van tömve. Nehéznek tűnik. Van, amit érdemes továbbvinni belőle 70 év után is, és van, amit talán jobb lenne kipakolni belőle. Az a tűz, az a virtus és életakarás, ami a magyar néptáncot és a táncosokat áthatja, remélem, sokáig benne marad.
Idesereglik, ami tovatűnt – Óda az énekes madárhoz (Magyar Állami Népi Együttes)
Tamási Áron Énekes madár című színműve nyomán írta: Kutszegi Csaba. Zeneszerző, zenei rendező és szerkesztő: Pál István Szalonna. Koreográfusasszisztens: Módosné Almási Berta, Bacsó Lilla, Farkas Fanni. Koreográfus: Darabos Péter, Mihályi Gábor, Módos Máté, ifj. Zsuráfszky Zoltán. Látvány: Árvai György. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Fény: Fodor Zoltán. Hang: Szabó Péter.
Video-animáció: Korai Zsolt. Színészmesterség: Csábi Anna. A rendező munkatársa: Kutszegi Csaba. Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor.
Előadja: Lévay Andrea, Hetényi-Kulcsár Klára, Aranyos Norina, Kiss Balázs, Farkas Máté, Szabó Zsombor, Farkas Fanni, Pálffy Zoárd, Jávor Katalin, Karé Árpád, valamint a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara. Zenekarvezető: Radics Ferenc.
Hagyományok Háza, 2021. szeptember 17.