Török Ákos: Ha látnád, hogy mozdulatlanul táncolok
Arno Schuitemaker: If You Could See Me Now –
…mintha három ember fokozatosan megszabadulva minden külső és belső kötöttségtől…
Úgy tűnik, a Trafó szeptemberi kortárstánc-kínálatának hívószava a felszabadultság/szabadság. Előbb a Hodworks mutatta be Amber című intimitásjátékát, majd Afterparty címmel a Tünet Együttes kínált meg minket a szabadság élményével egy színtéri beavatás keretén belül. Mindkettő a tényleges idejű improvizáción, vagyis az adott pillanatban születő mozdulatokon (és hangokon) keresztül működik, és néhány előre leszúrt pont között húz dramaturgiai íveket. Mindkettő befelé fordul a világtól: az adott alkotói/előadói kisközösségen belül adott pillanatban megvalósítható elengedettséget és egymással való találkozást mutatja meg. A holland Arno Schuitemaker darabja sokkal rafináltabb módon nyúl a témához: a pillanatról pillanatra történt megkomponáltsággal előbb a szabadság illúzióját kelti, amit aztán közel egy óra alatt a közös felszabadultság valós élményévé éget.
A képek forrása a Trafó
„Mivel az ókori római leletek között nem találni elektromos kábelt, ők már ismerték és használták a drót nélküli távírót” – ez az alappélda, hogy nem illő következtetéseket levonni abból, ami nincs. Most mégis ezt tesszük: bármennyire is színesítik a látottakat a három táncos eltérő alkati/mozgásos karakterjegyei (a férfiasan szikártól a nőiesen lágyig), gyaníthatóan elvesz az előadás erejéből, hogy az eredeti előadói listán és a videóelőzetesen is szereplő női táncos helyett is férfi táncol. Arról nem is szólva, hogy a hiányzó Kim Amankwaa afroamerikai. Itt nem (sem) a „fehér hímek elleni szivárványos rasszizmusról” van szó: a homogenitás egyszerűen ellene megy annak, amit a darab láttat. (Azért merem ezt megemlíteni, mert a homogenitás kritikai gondolata, a három férfitáncost látva előbb született meg a fejemben, mint hogy olvastam volna az eredeti stáblistát vagy láttam volna a videót.)
Ahogy belépünk a Trafó nagytermébe, három férfi már táncol a ritmusos elektronikus zenére. A tánc itt a szó prózai értelmében vett táncot jelent: nincs olyan mozdulatuk, amit ne láthattunk volna bármilyen táncolós buliban, vagy akár mi magunk ne mozdultunk volna úgy bizonyos maligánfok fölött. Noha az előadókon minden pillanatban érződik a kortárstáncos előélet, a mozdulatok minőségében nincsen lényegi különbség köztük és egy jól mozgó civil között. Annyi legalábbis bizonyosan nincsen, hogy mi, nézők ne tudnánk „táncosként” rákapcsolódni mindarra, amit látunk.
Wim Selles ritmikus zenéje, amely hol hangosabb, hol annyira elhalkul, hogy csak a táncosok lélegzetvétele hallatszik, szintén magába darál minket. Ugyanígy a térrel és a térhez való viszonyokkal eljátszó fények is, amelyek tovább gyengítik a jól bejáratott, hétköznapi valóságunk támogató és megtartó erejét. Lassan belecsúszunk egy fura, köztes világba/állapotba, ahol már táncolunk, de még mozdulatlanok vagyunk, és ahol már nem bámulunk, mégis látjuk, hogy mi történik a színpadon. Mielőtt még bárki egyfajta mély spirituális utazásra gondolna, mindezt úgy is mondhatnánk: állapotba hoznak minket, de úgy rendesen.
Amíg a helyünket keressük, a táncosok első ránézésre mintha a maguk örömére vagy laza bemelegítésként „táncolgatnának”. Még nem húzzák le a nézőtéri fényeket, amikor feltűnhet, hogy körülbelül féltucat mozdulatsort variálnak, mindegyikük egyet-egyet gyakrabban használ, és mivel a mozdulatokat mindnyájan kicsit/nagyon másképpen hajtják végre, a három előadó már az első pillantásra jól érezhetően különbözik egymástól. (A sokféleség különbözőségének és egységének dialektikus játéka a darab egyik kulcsmomentuma, hipotézisünk szerint ennek erejét csökkentheti, ha minden táncos férfi.) Mivel később ugyanezek a mozdulatok lesznek a darab alapelemei, az egész azt az érzést kelti, mintha a táncosok a maguk spontán mozgását vinnék át az „előadásba”. Ezek a mozdulatok variálódnak, vissza-visszatérnek, néha hosszan ismétlődnek, hol hárman háromfélét mozdulnak, vagy kettőt, máskor ugyanazt.
A különbözőség egységének dinamikus paradoxonja nem csupán a táncosokon keresztül jelenik meg. A zene ritmusa, a repetíciók és a mozdulatok zárt számossága az azonosság zakatoló érzetét kelti, a dinamikák, a fények változása és a mozdulatok variálása ezzel szemben a folyamatos változékonyság élményét adja. Mindez inkább az elemző elme szüleménye, alapélmény szintjén az egész olyan, mintha három ember fokozatosan megszabadulva minden külső és belső kötöttségtől, teljesen szabadon mozogna a zenére, és ebben az alapvetően önmagába zárult, autonóm állapotban mégis képesek lennének önkéntelenül is egymásra hangolódni. Mintha itt és most a nélkül is tudnának találkozni, hogy keresnék egymást vagy egyáltalán bármi dolguk lenne egymással. Az igazi truváj pedig az, hogy az alkotók azt is elérik, hogy úgy érezzük, mintha mi magunk is aktív részesei lennénk ennek. Ennyi „mintha” képes kioltani egymást, ebben az esetben azonban nem ez történik: ha hagyjuk magunkat állapotba hozni, és igyekszünk nem agyalni, az élmény magával sodor minket. Mintha éheznénk a szabadságot és a másokkal való találkozást is.
If You Could See Me Now
Koncepció és alkotó: Arno Schuitemaker. Dramaturg: Guy Cools. Zeneszerző: Wim Selles. Fénytechnikus: Vinny Jones. Jelmeztervező: Inge de Lange. Előadók: Stein Fluijt, Johannes Lind, Ivan Ugrin.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2021. szeptember 26.
