Stermeczky Zsolt Gábor: A lámpa, az esernyő meg a többiek
Out Innerspace Dance Theather: Ami elmúlt, elmúlt; Trafó Kortárs Művészetek Háza -
Ebben az előadásban az emberi testek hasonlóan bánnak egymással, mint ahogyan a tárgyakkal bánnának.
A bábozás a tárgyakkal és az egészen egyedi fényhasználat adja a kanadai Out Innerspace Dance Theather produkciójának leglátványosabb részeit. A nálunk Ami elmúlt, elmúlt címmel a Trafóban látott, eredetileg Bygones című koreográfia leginkább arról mesél, hogyan használjuk a minket körülvevő tárgyakat annak a tudatában, hogy maguk a tárgyak is használhatnak bennünket.
Fotók: David Raymond / A fotók forrása: trafo.hu
Az előadás nyitóképében valaki egy asztalnál ül, és lámpafénynél könyvet olvas. Ebben semmi különös nincsen egészen addig a pillanatig, amíg az őt körülvevő tárgyak – az asztalon a papírpohár, a lámpa aljánál álló szobanövény, végül maga az asztal, a szék, és a lámpa is – el nem kezdenek maguktól mozogni: először csak diszkréten, inkább helyhez kötötten, majd egyre nagyobb távolságokat leírva. Az állólámpa később egészen váratlanul újra felbukkan: mintha csak lendületesen beugrana az elsötétített térbe. A fejével jobbra néz, aztán balra, majd mindezt még megismétli párszor egy nagyobb körívben, miközben az addig a színen lévő emberi testek próbálnak minél észrevétlenebb mozdulatokkal távozni. Mintha csak egy sárkányt látnánk vadászni a potenciális áldozatokra. Máskor az egyik táncost mintha csak megtámadná az elvileg általa uralt esernyő: a kinyitási és becsukási szakaszok sűrű ismételgetése azt az illúziót kelti, mintha az eszköz folyamatosan azzal fenyegetné a gazdáját, hogy ráugrik az arcára.
Ilyen és ehhez hasonló szürreális, egészen filmszerű képek jellemzik Tiffany Tregarthen és David Raymond koreográfiáját. Ez pedig nem is annyira meglepő, ha utánanézünk az általuk alapított társulat teljes nevének: Out Innerspace Dance Theatre and Film Society. Vagyis a színházi mellett a filmes látásmód is különös jelentőséggel bír számukra. Ezt a látványvilágot erősítik meg a fények is, amelyeknek ebben a produkcióban komoly térformáló és dramatizáló hatásuk is van: a sokszor sötétben vagy kevés fényben bolyongó 5 táncost nem egyszer választja el egymástól egy-egy erősebb, vastag fényfal. Van, hogy érezhetően céljuk lenne keresztüljutni rajta. Például abban a képben, amikor ez a fényfal a saját tengelye körül forog körbe, ezzel nehezítve az átjutást. Máskor viszont mintha teljesen mindegy volna, hogy ennek a falnak melyik oldalán is állnak a táncosok: ha valaki egy kis darab sötétítővel átjárót vág bele, akkor sem motiválja őket az átjutás lehetősége.
Azt már nehéz meghatározni, mi alakítja a mozgó emberi testek viszonyát a tárgyakhoz. A legvalószínűbb válasz az, hogy ők maguk. Pontosabban azok az egymással töltött interakciók, amelyek soha, egyetlen pillanatban sem egyenrangúak, sokkal inkább jelképezik valamiféle leuralás szándékát. Ebben az előadásban az emberi testek hasonlóan bánnak egymással, mint ahogyan a tárgyakkal bánnának. Ezzel pedig mintha valahogy körforgásszerűen ok-okozati összefüggésben lenne az a történés, hogy a tárgyak önálló életre kelnek.
Az előadás egyik pontján egy esernyős jelenetből kiindulva, négyen bőrkabátban egyre fokozódó esőcseppzajra táncolják körbe azt az ötödiket, aki eredetileg az esernyőt birtokolta. Nagyon nehéz ebben a folyamatos mozgásban lévő színpadi világban rajtakapni azt, aki a folyamatot elkezdte: hiszen ha hatni akarunk a tárgyainkra, és azok felülkerekednek rajtunk, akkor csak még inkább hatni akarunk rájuk, aminek következtében azok még inkább hatni akarnak ránk, ez pedig mintha a végtelenségig mehetne körbe-körbe.
Ebben a különös, egymásra részleteiben folyamatosan ható mozgásorgiában funkcionálisan érthetőnek, látványban ugyanakkor meglehetősen érdektelennek hatnak az előadásnak azon pillanatai, amikor egy-egy emberi test szólóban táncol. Hiszen a táncos által jelölt figura – aki a rendszeren belül helyezkedik el – ezt a pillanatot különös megnyugvásként érzékelheti. Ellenben a rendszeren kívül elhelyezkedő néző, akit eddig hol egy nyikorgó szék, hol egy csattogó esernyő, hol egy mozgó fényfal hatása kötött le, ezekben a pillanatokban inkább zavaró hiányként éli meg, hogy nem kap különösebben erős impulzust. Aki szólóban táncol, az csak a talajjal van kölcsönhatásban, márpedig a talaj az egyetlen olyan eleme ennek az előadásnak, amelyik még csak helyhez kötött jelleggel se mozog. Persze nem kizárt, hogy ennek pusztán fizikai akadályai vannak, és ha tehetné, az Out Innerspace társulata még a talajt is szívesen megmozgatná, mindenesetre ebben az előadásban erre még csak az illúzió szintjén sem kerül sor.
A talaj tehát olyan nyugvópont marad, amely belülről fontos, kívülről ellenben zavaróan semleges. A különböző hatások keltette mozgás – amely az előadás nagy részét azért mégiscsak tisztességesen uralja – ennél sokkal izgalmasabb.
Ami elmúlt, elmúlt (Out InnerspaceDanceTheater)
Koreográfia: David Raymond, Tiffany Tregarthen. Látvány: LyleReimer (LyleXOX). Hang: Kate De Lorme. Fény: James Proudfoot. Videó: Eric Chad
Jelmez: Kate Burrows.
Előadja: David Raymond, Tiffany Tregarthen, Elya Grant, David Harvey, Renée Sigouin.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2021. október 16.
