Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Szoboszlai Annamária: Mese életre-életre

Pataky Klári: Felnőtt mese / Nemzeti Táncszínház -

Áthatja a rendező értelem, mely ugyan megenged magának némi szeszélyt, de sosem annyit, hogy veszélyesen közel kerüljön a káoszhoz…

Pataky Klári bemutatója tényleg majdnem úgy kezdődik, mint egy mese. Hol volt, hol nem volt – kezdi rá Lukács Levente félprofilban elfordulva a nézőtől, a tánctér közepén, egy fentről megvilágított félkörben ülve, miközben mesélőtársa, Ferencz Vivien tátogva „alá-narrálja” az elhangzó szavakat. Azért írom, hogy majdnem úgy kezdődik, mint egy mese, mert kiderül, hogy aznap esti Felnőtt mesénk lelőhelye az égig érő fa tetején lévő hetvenhét ráncú szoknyácskának a tizennegyedik ránca.

mesejgyFotó: Jókúti György

Miért épp a 14…? Még mielőtt számon kérném Pataky Klárin a mesét – akár gyereknek, akár felnőttnek szánt kivitelről legyen szó – mindenekelőtt azt kell rögzítenünk, hogy a cím fontos, hisz előzetesen eligazítja, „pályára helyezi” a nézőt, ugyanakkor járható út az „elvezérlő” címválasztás is. Így vagy úgy – Pataky Klári mindig mesél. Nem emlékszem tőle olyan koreográfiára, mely tisztán, kizárólag a mozgást, a testet állította volna színpadra. Fontosak számára a sorsok, az élet-megélések, a lelki minőségek, a kis személyes nyűgök, bogarak. Az absztrakt tánc nem az ő terepe, tehát akár akarja, akár nem, táncosai – pontosabban a beléjük álmodott-gondolt figurák – dúskálnak a kimondott és kimondatlan történetekben. Ott a sztori a selyeming párducfoltjában vagy égő vörösében, a ruha csipkéjében, az aszimmetrikus szabásvonalban, a zsákszerűre igazított szuper-miniben.

Mese 014Fotó: Mészáros Csaba

Aki látott egy-két Pataky-koreográfiát, az a harmadiknál – különösen a rafinált, „büntyürkésző” kézmozdulatok láttán – már könnyen rávághatja az alkotó nevét. Patakynak határozottan stílusa van, de nem olyan, ami hívatlanul is rátelepszik mindenre, hanem úgy, mint mondjuk egy Krasznahorkai László-írásnak, melyben kúsznak, gyűrűznek és olykor hullámokat vetnek az egy-két oldalas mondatok, de oly remek ritmusban, az idővel olyan elemi barátságban, ahogy arra csak egy zsigerig muzikális ember képes. Ez a stílus nem válik külön a tartalomtól, ez a stílus maga a világlátás és a létérzékelés. Pataky Klárinál a világban-lét egy nagyon szabályos rendben történik, még az esetlegesség is tervezettnek, jó értelemben véve kiszámítottnak tűnik. Áthatja a rendező értelem, mely ugyan megenged magának némi szeszélyt, de sosem annyit, hogy veszélyesen közel kerüljön a káoszhoz, ahhoz, ami teljesen ismeretlen. Ezért is találó, hogy darabját „meseként” aposztrofálja – s ha komolyan vesszük az égig érő fát, akkor népmeseként –, mert a mese épp az ismeretlent magyarázza meg, teszi ismerőssé, igazít el, rak rendet a kaotikusnak tűnő világban.

mesejgy3Fotó: Jókúti György

Ebben a mesében négy nő és két férfi szerepel. Játékmódjuk olyan, mintha minden rezdülésükkel a mi figyelmünket, tekintetünket keresnék, a jóváhagyásunkra, elismerésünkre vágynának. Vagy a világ elismerésére. De ahányan vannak, árnyalatában annyiféle ez a játék, és annyiféleképpen – archetipikusan – szólalnak meg a szimultán végzett azonos mozdulatsorok is. Temesvári Zsófia a hátranyalt hajával, kék színű, aszimmetrikus kimonószerűségében, kígyószerű, s ettől cseppet fenyegető tekintetével a kőkemény, az ízig-vérig modern (feminista?), a határozott, a céljaiból pillanatra sem engedő nő prototípusa. Talán a frizurája teszi, de mikor ránézek, Sharon Stone-t, a „pszichopata Artemiszt” juttatja eszembe a 90-es évek kultmozijából, az Elemi ösztönből. Egy állatmintás (legalábbis a nézőtérről nekem annak tűnő), lebbenő szoknyás ruha is szenvedélyes tulajdonosra utal, Rácz Réka azonban nem játszik rá a foltokra, nyugodt, kiegyensúlyozott érzékiséggel van jelen a színpadon. Laza Tímea egyenes szabású, térd alatt érő zöld, csipkés mellrészű ruhájában titokzatosságot, keleties csöndet csempész a darabba, míg Ferenczi Vivien „mini-zsákjában”, játékos, lófarokba kötött hajával üde, szirmait épp most bontó virág a réten. Hétköznapi ruhák ezek, az utcán is szembetalálkozhatnánk velük, mégis így, együtt, a színpadon megtervezettnek és egymás társaságához mérlegen kimértnek hatnak. (Talán egyedül Ferenczi Vivien öltözékére férne rá egy picivel pontosabb fazonírozás…) Lukács Levente piros selyemingében úgy fest, mint egy megjelenésére kínosan ügyelő vendéglátós, Horváth Attila pedig a már említett párducmintás felsőjében, szigorúan formára nyírt frizurájával most lépett ki egy menő divatlapból, mint „új típusú”, feminin férfiideál megtestesítője.

mesejgy2Fotó: Jókúti György

Különös, de egyben kiszámítható is az a pillanat, amikor a hat eltérő karakter egy-egy tipikus népmesei „kellékkel” vonul be a színpadra, hogy megadja a mesének a magáét: egy halat, egy kardot, egy sárkányt, koronát, kakast és paripát sorban, elénk helyezve. A jelszerűen működő tárgyak történetté mozaikolását hamar feladom, egyáltalán nem találom az összefüggéseket, de Temesvári Zsófia kis kakast imitáló tánca majdnem annyira tetszik, mint Christopher Bruce Little Red Roostere (Rambert Dance Company), mely máig alapmű kell legyen a baromfiudvar tollas népét színpadra terelő koreográfusok számára. Van az előadásnak még egy kitüntetett pontja, amikor is a táncosok ruhát váltanak. Azt várom, hogy eddig megismert karakterüktől egészen eltérő öltözékeket hoznak be tenyerükön, majd húznak magukra, de a kirobbanó örömmel és tetszésnyilvánítással fogadott ruhák lényegében nem alakítanak az addigi képen: az elegáns kimonót nem kevésbé elegáns, magasan záródó nyakú, masnis blúz, a ciklámen zsákminit kék zsákmini, a zöld hosszút zöld hosszú, a lebbenő szoknyácskát lebbenő (nadrág)szoknya váltja. A piros ing pedig sötét alapon mintásra, a leopárdos pedig garbóra cserélődik. De, ez utóbbiakat, a fiúk ruhatárában történt cserét épp csak érintőlegesen jegyzem meg, mert a nők nemcsak számszerűleg vannak kétszer annyian a színpadon. A Felnőtt mese ízig-vérig női darab, melyben a burjánzó részletek – beleértve a női előadók tolmácsolásában felhangzó zenét is – remekül működnének (az egyébként nagyszerű) Lukács Levente és Horváth Attila nélkül is.

Mese 040Fotó: Mészáros Csaba

Összegezve, ez a mese a külvilág szemeinek élő/megfelelni akaró emberről szól, meg arról, hogyan igyekszik mindenki magát szépnek, okosnak és örökké fiatalnak mutatni. Mert ez a legnagyobb kihívás abban a korban, amelyből kihaltak a sárkányok, vagy – urambocsá’ – láthatatlanul megbújnak a lelkünk mélyén, hiába várva a fele-királyságra.

Felnőtt mese (Pataky Klári Társulat)

Fotó (az előadásban): Palotai Misi. Fényterv: Vajda Máté. Zenei közreműködő: Gergely Attila. Koreográfia: Pataky Klári.

Táncolják: Ferencz Vivien, Horváth Attila, Laza Tímea, Lukács Levente, Rácz Réka, Temesvári Zsófia.

Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 2021. december 21.