Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Szoboszlai Annamária: Mentális egészségtelenkedéseinkről

Zadam Társulat: Tegnap / Bethlen Téri Színház

Talán az élet körforgása, az életbe be-, illetve kilépés ábrázolódik…

Hogy Zambrzycki Ádám bemutatója milyen témát célzott meg, az igen nehezen körvonalazható, merthogy van benne ez is, az is, összefüggő és széttartó, félig kibontott, vagy kibontatlanul hagyott részletek vegyesen. Annyi bizonyos, hogy valamiképp (lelki)világunk rendezetlen bugyraiba hív a Tegnap.

Kezdődik egy meditációval és egy „egészséges vagyok” monológgal, folytatódik egy lassan föltáruló vallomással a családon belüli erőszakról, továbbhangolódik tánccal-énekkel, piros vezeték végén mikrofonnal, behálózással, kötözéssel, kölcsönös, a megszégyenítésig hajtott vegzálással. Eközben a tánctér hátsó részén Nagy János ül hangszerével, a handpannal, és zenél. Már akkor ott ül, mielőtt bármi történne a színpadon. Alakját átjárja a nyugalom, de a derűs felszín alatt láthatóan komorabb tónusokban játszik a lelke, jelenléte épp ezért beszédes.

zadamA fotó forrása a Bethlen Téri Színház

Közte és a nézők közt félúton, nekünk háttal a táncosnő, Temesvári Zsófia a földön foglal helyet afféle falanszter-kosztümben, de az egyszerűség kedvéért kezeslábasnak is hívhatjuk fehér szerelőruháját, melynek párja kiterítve fekszik tőle balra, a színpad előterében. Köldökzsinór, vagy inkább vércsík, piros zsinór tekergőzik a térben, mikrofon-farkincáját kínálva a szólni kívánónak. Bejön a színésznő, Roehnelt Zsuzsanna, hosszú, túlméretezett, fekete kötött pulcsiban. Csupasz lábai fehéren világítanak. Fél pőreségében önmagában is megindító látványt nyújt. Hamarosan egész teste csupasz lesz, csak a bőrével egybeolvadó színű alsónemű marad rajta. Igyekszik olyan mozdulattal megválni a pulcsitól, s úgy belebújni a földön fekvő anorákba, mint ahogy vedlik, majd épp új bőrt növeszt a gyík. – Hogy legyen egy többé-kevésbé biztos dramaturgiai pontunk-keretünk, az előadás legvégén az előbbi, szertartásszerűen végrehajtott kép megismétlődik: akkor Temesvári Zsófia csusszan ki jelmezéből, s szinte ráhull az ismerős fekete felső.

Hogy közben mi történik, miért indokolt a ruhacsere, mibe öltöznek, és miből vetkőznek ki a lányok, egyáltalán, hogy mindez miként szolgálja (ha szolgálja) az egymás után fűzött jelenetek összességét, arra azért nehéz választ adni, mert az ilyesfajta transzformáció még olyankor is állít valamit, ha egyébként a darab egészéből kimaradt az állítmány. Talán az élet körforgása, az életbe be-, illetve kilépés ábrázolódik ebben a formában. A keret tudatos dramaturgiai építkezést ígér ott is, ahol az átgondoltság hiányzik.

De térjünk vissza a darab elejére. Roehnelt Zsuzsa közel bukkan elő, szinte a nézők közül. Jólesne a távolság, nagyobb tér köztünk és köztük, hogy átláthatóbbak legyenek ennek a sem nem színházi, sem nem táncelőadásnak a kontúrjai, hogy ne legyünk rögtön belepasszírozva egy még ki sem alakult intimitásba. Erre azonban nincs mód, rögtön figyelmet kér magának a nem túl erős, de elgondolkodtató „egészségmonológ”, melyet együtt lélegzünk ki és be a jógaklubok, spirituális csoportok, gyengéd terápiák kedvelt eszközéhez, a hangtálhoz némiképp hasonló sajátos hangzásvilágú „dob” dallamára. A kettő – zene és szöveg – ellentétes világokat ütköztet, de a csata nem kellemetlenkedik annyira, hogy igazán rosszul érezzük magunkat az elhangzó szavaktól. A zenéhez kapcsolódó egészségképzetet a szöveg ironikusan ellenpontozza, de az egyébként is alacsony rezgésszintű irónia csak jó pár mondat elhangzása után lepleződik le.

Ennél direktebb módon szól „egészségünkről” a beteg családi állapotokat föltáró második kép, ahol az anyát és gyermekét terrorizáló apa képe bontakozik ki az arcára mosolyt erőltető Roehnelt Zsuzsa szavaiból. Mégsem a történet az, ami magára irányítja a figyelmet, sokkal inkább Temesvári Zsófia rezzenéstelen, finoman kihívó, dacos arckifejezése, szuggesztív színpadi jelenléte. Összességében is ő viszi el az előadást, de nem azért, mintha Roehnelt Zsuzsa kevesebbet tudna jelenlétről, előadói erőtérről, mint táncos társa, hanem mert a mozgásos részekben van levegője a táncosnőnek, tud benne alkotni, tud mutatni olyan árnyalt, kidolgozott részleteket, amire a szövegek egyszerűen nem teremtenek lehetőséget. Hiába halljuk, értjük a mondatokat tartalmilag, a mondatok mindent kimondanak, nem nyílik köztük tér a játéknak, így a drámai hatás is elmarad. Az sem szerencsés, hogy Zambrzycki megénekelteti Roehnelt Zsuzsát. A fiatal színésznő énekesként nem tud még annyit, hogy a jelenet erényeire figyeljünk, ne pedig hiányosságaira.

A két előadó akkor kerül balanszba, amikor egymást instruálva, egyre előnytelenebb s elesettebb pózba kényszerítik a másikat. A végén megjelenő magzat-pozíció ráerősít arra a gondolati szálra, miszerint élet és halál körforgásának vagyunk tanúi, de mindez a néző számára inkább csak az intellektus révén elérhető mozzanat, érzékileg, emocionálisan nem dolgozza át magán a darab a létállapotok mibenlétét, azok spirituális vetületét. Külön sajnálom, hogy a vörös mikrofonkábel mind fizikailag, mind áttételesen csak vékonyka jelet hagyott a darabban.

Tegnap

 

Előadók: Nagy János (zenész), Roehnelt Zsuzsanna (színész), Temesvári Zsófia (táncos), Zambrzycki Ádám (koreográfus / rendező).

Bethlen Téri Színház, 2022. január 17.