Szoboszlai Annamária: Rítus haladóknak
Xavier Le Roy: Tavaszi áldozat / Trafó –
Mert mit csinálnak a táncosok? A külső jegyek szerint vezényelnek, mozgásuk a karmesterére hasonlít (noha stilizált).
Xavier Le Roy Tavaszi áldozatának háromfős változata igazi megmozgató, „energetizáló” előadás, s hogy számos erénye mellett a bevezetőben egyet rögtön kiemeljek: ízig-vérig mai darab, olyan, amiért lelkesedni lehet. Hozzáállása az ős Sacre-hoz – értsd: a Sztavinszkij–Gyagilev–Nyizsinszkij mesterhármas szülte Sacre du printemps-hoz – alázatos és egyben radikális, viszonya a nézőkhöz könnyed és közvetlen, megformáltságában igényesség és egyszerűség jellemzi, hangvétele pedig szellemes. Más ez a Sacre, mint a koreográfus 2007-ben készült szólója. Talán bizonyos szempontból kevesebb, más oldalról viszont gazdagabb, tágabb horizontú.
Fotók: Hervé Veronese / A fotók forrása: trafo.hu
Sztravinszkij műve, a Tavaszi áldozat eredendően balettzene, Gyagilev kérésére készült, s a sztártáncos Nyizsinszkij koreografált rá darabot először. Noha az 1913-ban Párizsban debütált koreográfia előadása állítólag botrányba fulladt, hamarosan az elkövetkező egy évszázad ikonikus művévé vált, amit egyetlen táncalkotó sem tud megkerülni, sokuk életében eljön az a pillanat, amikor el kell készíteniük sajt Sacre-verziójukat Így tett például Maurice Béjart, Robert Joffrey, Pina Bausch – hogy csak a legnagyobbakat említsük. A Tavaszi áldozat értelmezésének és megjelenítésének időben változó történetét csak nagyjából rajzolják ki az előbb említett alkotók. Míg a legkorábbi előadásokban a konkrét áldozat – emberáldozat – bemutatása tehette izgalmassá, hátborzongatóvá (és érdekesen archaikussá) a művet, idővel el-eltűnt az áldozat, s a tavaszrítus középpontjába a párválasztás, és ehhez kötődően a felfokozott szexualitás került.
A nagyzenekarra s a nagy létszámú tánckarra komponált Nyizsinszkij-koreográfiának született érvényes – magyar – szólóváltozata is. Ladányi Andrea „1912 BL balett The rite of spring – Igor Sztravinszkij” címen táncolta el – mozdulatról mozdulatra átvéve – az ős-koreográfia – állítólagos – női szólóját. Még a Nicholas Roerich tervezte kosztümöt is felöltötte. Egymaga állta Sztravinszkij zenéjének dübörgő erejét, miközben a háttérben vetített medvealakok sorakoztak fenyegetőn. Ahogy írtam, először Xavier Le Roy is szólót készített a maga számára, melyben azonban a Sacre természetrítusa csak indirekt módon – az ember természetében – jelenik meg, s a táncos tulajdonképpen a zenével kel versenyre, a zeneművet hívja „párviadalra” abban az értelemben, ahogyan azt bármely zeneszerző bármely zenemű előadásakor teszi: vezényli azt. Ezzel érvényes, talán a leginkább huszonegyedik századibb módon fogalmazza újra Nizsinszkij egykori koreográfiáját, mely a maga korában különösnek, idegennek és felháborítónak hatott.
Nizsinszkij lehántotta a balettról azt, ami szép, ami esztétikus, és azáltal, hogy zsigeri mozdulatokat állított a színpadra, szokatlan és új szépségeszményt teremtett. Mit tesz Le Roy? Megfigyeli a karmestereket, és azoknak az interpretáló mozdulatoknak, melyek az eredeti kontextusban célszerűek – hisz a feladatuk, hogy összefogják és eligazítsák a zenekar tagjait – új értelmet ad. Az előbb még funkcionális mozgás Xavier Le Roy színpadán önállóvá válik, reflektorfénybe kerül. (Ez azt jelenti, hogy bár a mozdulatok elemi jellegűek, mégis művészileg kidolgozottak, de épp csak annyira, hogy még megőrizzék belső zsigeri forrásukat.) Ha úgy tetszik, a táncszínpadon ezzel helyre is állítja a világ rendjét, hisz a gyakorlat az, hogy a zene hívja elő a táncot, nem pedig fordítva. De ha a karmester nézőpontjába helyezkedünk, akkor egészen más a helyzet.
Le Roy szólóját – habár éveken át turnézott vele a világban – élőben nem volt alkalmam látni, Salka Ardal Rosengren, Alexandre Achour és Scarlet Yu hármasát viszont igen. Ha előzményként nincs ott a szóló, azt gondolhatnám, hogy a most, a Trafóban látott koreográfia alapgondolata az, hogy ahányféle ember létezik a világon, annyiféleképpen élheti át az orosz zeneszerző kultikus zenéjét. Csakhogy Xavier Le Roy mind a szóló változatban, mind a trióval a zene és a tánc egészen konkrét, de mégiscsak rendhagyó, egymásnak megfeleltethetőségéről (is) beszél, s ebbe a relációba harmadikként beépíti a közönséget. Éppen ezért meg kell emlékezni arról a különös kapcsolatról, mely színpad és nézőtér, illetve az előadók és köztünk létrejön. A kompozíció első részében a három előadó felváltva „irányítja” a zenét, majd a darab tetőpontján részesei lehetünk egy duettnek, végül pedig a hangverseny átalakul a koreográfusok versenyévé. Ezen a ponton a táncosok koncentrált figyelemmel követik egymás minden rezdülését, hogy a megfelelő pillanatban át tudják venni a stafétát a leköszönő irányítótól. Az egyszerű szerkezetbe a táncosok személyisége, játszott (?) karaktere, színpadi jelenlétének a milyensége hoz izgalmat/meglepetést.
Az elsőként vezénylő Scarlet Yu például olyan, mint aki végtelen belső békéjének párnáján meditálva, ha akarná, sem tudná hagyni/engedni, hogy magával sodorja a zene. Noha végtagjai a zenével együtt mozdulnak, ő mindvégig befelé figyel, s valamiféle egykedvű megértéssel és mély empátival van jelen. Hozzá képest a hármas férfitagja, Alexandre Achour mintha végigbulizná a számára rendelt időt, benne él, együtt lüktet a zenével, ugyanakkor eltartja magától annak sötétebb tónusait. A finom arcú, szőke Ardal Rosengren teszi talán legszemélyesebbé a zenét, arcán hol feszültség, hol szinte már vidám elengedettség tükröződik. Mindhárom interpretáció izgalmas, nekem valamiért mégis Scarlet Yu jelenléte „hangosodik ki”, talán ő jeleníti meg legrétegzettebben ezt a komplikált zene-tánc-néző hármast.
Mert mit csinálnak a táncosok? A külső jegyek szerint vezényelnek, mozgásuk a karmesterére hasonlít (noha stilizált). De nem partitúrából vezényelnek, és nem is soktagú élő zenekart. Utóbbit ugyanis – úgy tűnik – mintha mi helyettesítenénk, mintha nekünk kellene kiadnunk a hangokat (noha felvételről szól a Tavaszi áldozat), mert nekünk biccent, nekünk jelez a karmester. Egy paradoxonnal állunk szemben, mert nyilvánvaló, hogy valódi zenei válasz nem érkezik a mozdulataikra, mégis úgy viselkednek, mintha ez megtörténne. S a fura az, hogy nézőként én is pontosan így érzek. Hogy válaszoltam. A dilemma (kicsit talán misztikusnak tűnő) feloldása az lehet, hogy rólunk, nézőkről tapogatják le a dallaminformációt, a zene keltette érzéseket és érzelmeket, és ezt közvetítik/osztják meg mozgás formájában. Akárhogy is legyen, a néző részesévé válik a rítusnak, s a jó hír, hogy ezért még különösebb áldozatot sem kell hoznia. Sőt…
Xavier Le Roy: Tavaszi áldozat
Koncepció: Xavier Le Roy. Zene: Igor Stravinsky. Hangtervezés: Peter Boehm.
Felvétel: Berliner Filharmonikusok, vezényel Sir Simon Rattle.
Előadók: Salka Ardal Rosengren, Alexandre Achour, Scarlet Yu.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. január 20.
