Szoboszlai Annamária: Semmi dráma
Sánta Gergő: SzemLélek / Nemzeti Táncszínház -
A táncokban megjelenő karakterek tipikusak, a magánélet drámái megragadhatóak, s a balladisztikus történetek sem feszegetik a befogadhatóság határait.
Sánta Gergő-koreográfiákat gyűjtött csokorba a SzemLélek-est a Nemzeti Táncszínházban. A fiatal táncos nem sokkal a Honvéd Együttesbe (mostani nevén: Magyar Nemzeti Táncegyüttesbe) kerülése után már koreográfusi feladatokat kapott Zsuráfszky Zoltántól, s hét éve vezeti feleségével, Sánta-Bíró Annával az amatőr néptáncmozgalom egyik vezető együttesét, a nagy múltú Bartók Táncegyüttest, melyet még 1958-ban alapított Timár Sándor. Az est legjellemzőbb vonása, hogy miközben Sánta Gergő koreográfusi stílusa erősen a táncszínház jellegzetességeit mutatja, az autentikának is szeretne megfelelni. Így a két részből összetevődő műsor első felében az előbbi, második felében pedig utóbbi került túlsúlyba.
A műsor Wass Albert mítoszmeséjével veszi kezdetét. Az Úristen megteremtette a földet és az embert, két testvére, Boldogasszony és Ördögasszony segített neki. De míg Boldogasszony szépséget, jóságot, termő földeket hozott a világra, s gyermeke, Világügyelő az emberek tanítójává vált, addig Ördögasszony után lápok, mocsarak termettek, az emberek szívét pedig megfertőzte a birtoklási vágy és az önérdek. Világügyelő hiába próbálta felébreszteni őket tévedéseikből. Végül elbujdosott egy ismeretlen szegletébe a világnak. A narrátor meséje energikus, lendületes táncban kelt életre, s ez a vitalitás az est egészét áthatja. A hol vidám, hol édes-keserű jelenetek, tánccá komponált életképek, illetve mesék változatos sora szintén a dinamikát fokozza. Ez az est fő érdeme. Elképzelem azt a nézőt, aki kevéssé, vagy egyáltalán nem ismer cigány, román, magyar táncokat, akitől távol áll a népzene, egyáltalán, az egész népi kultúra, a hagyomány, de a SzemLélek-et mégis érteni tudja, mert a táncokban megjelenő karakterek tipikusak, a magánélet drámái megragadhatóak a számára, s a balladisztikus történetek sem feszegetik a befogadhatóság határait.
A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Így például a könnyed hangvételű, incselkedő, kalapos-kannás férfitáncot a sári bíró lányának, Kelemen Kis Katának a története váltja, melyre a férfi – nő kapcsolatokat, helyzeteket tovább boncolgató kis etűd következik. Ebben cifra, népi öltözékű lány csábítja a gavallérok gyülekezetét, s bár a zene jól ismert a fülnek, vérbő, „bulis”, addig a történet maga korántsem az. Az utolsó mozzanatok arra engednek következtetni, hogy a magakellető hölgy – bár nincs miniszoknyában – a felajzott férfiak prédájává válik. Ez az est egyik erősen vitatható pontja, és nem azért, mert húsba vágó témát feszeget, hanem mert az alkotó csöppet sem számol a történet tragikumával. Azt is mondhatnám, hogy részvétlen, macsós a hozzáállása. De nem akarom megkérdőjelezni a jó szándékot, lehet, hogy a fölsorolásszerűen egymás után illesztett tánckompozíciókkal Sánta Gergő nem akart se többet, se kevesebbet, mint megmutatni táncalkotói sokrétűségét.
Emlékezetes a katona története is, melyet Petőfi jól ismert, Szendrei Juliannához írt verse vezet be, melyet mint „önbeteljesítő” jóslatot citálhat a magyartanárok: Petőfi megsejdíthette, hogy újdonsült arája igen hamar „elhagyja érte az özvegyi fátyolt”. A képet mikszáthi irányba gondolja tovább az alkotó. A szerelmét elsirató lány új emberre találva, épp esküvőjét üli, mikor betoppan halottnak hitt régi szerelme (és vadul csapkod panyókára állított mentéjével). A tragédiát a viszonylagos jókedv érdekében itt is távol tartja Sánta Gergő, ettől csonkának, befejezetlen hat a történet. Az est első fele Mátyás király és az okos lány meséjével zárul, és gyönyörű, kékfestő (?) ruhákkal. Legalábbis dramaturgiailag megfelelő lenne ez a zárás, miután látjuk Mátyást és a leányt, amint a hitvesi párnákra lehajtják fejüket. Ehelyett a tényleges utolsó kép elsötétül, sötétkékben játszik: egy embert bocsátanak sírba a társai. Ez a jól sikerült, bár hosszasan előkészített jelenet(ecske) nem is annyira illik a fejezet végére, de értem, hogy a rendező miért nem tudott ellenállni ennek a fizikai színház felé elbóklászó látványosságnak.
Fotó: Nagy Örs
A második részben végig élőzene adja a talpalávalót (zene: a Nemzeti Táncegyüttes zenekara Szabó Dániellel, Kiss B. Ádámmal és Herédi Zsomborral kiegészülve, valamint a Bachtale Zenekar). Az estnek ez a fele sincs híján a vidámságnak, de a gondolkodásmód már inkább a koreográfusé, mint a színházcsinálóé. Üdítő az élőzene jelenléte, komolyság, erő jelenik meg a színpadon, bár a mozgásanyagban minduntalan visszatér a kedélyeskedő, tipizáló ábrázolásmód, mely egy-egy mozdulat erejéig Kovács Gerzson Péter jellegzetes „népi kortársával” mutat közelebbi rokonságot. De míg KGP-nél ezek a groteszkig elvitt mozdulatok, gesztusok jelentéssel bírnak, addig Sánta Gergőnél inkább csak kedélyes furcsaságként, a „népderű” sablonos kifejezőeszközeiként hatnak. A népi kultúrához egyébként a színpad hátsó falára vetített rajzok/metszetek (?) képe igyekszik közelíteni a nézőt. A remek virtuóz férfitáncok – különösen a román – jelentik számomra az est csúcspontját. Amit különösen sajnálok, hogy ezek a koreográfiák azt a nézetet látszanak alátámasztani, miszerint a magyar néptáncban a női táncosok alárendelt szerepet játszanak, hogy nincs más dolguk, mint szépen mosolyogni, meg élő dekorációként sürgölődni a férfiak körül. Szerencsére van már rá példa elég (pl. Gera Anita koreográfiája a Magyar Állami Népi Együttes darabjában, a Hajnali Holdban), miféle elemi erővel bír a színpadon a női tánckar, ha igazi feladatot kap.
SzemLélek
Előadják: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészei és a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes tánckara. Színészek: Barta Ágnes, Mészáros Martin. Kísérő együttes: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekara Szabó Dániellel, Kiss B. Ádámmal és Herédi Zsomborral kiegészülve, valamint a Bachtale Zenekar.
Alkotótárs: Sánta-Bíró Anna. Rendező-koreográfus: Sánta Gergő.
Nemzeti Táncszínház, 2022. február 21.
