Hojsza Henrietta: Ösztönök tánca
Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása / Trafó -
Ez az állatias, izzó világ nem is áll olyan messze tőlünk, ezek az ismeretlen állapotok és lények nem is olyan idegenek a számunkra.
A színlapon írt sorokkal rögtön igen magasra teszik a lécet: katarzist ígérnek a nézőnek, ami – mivel roppant érzékeny és rendkívül szubjektív a téma – részben izgalmas és érdekes előadással kecsegtet, részben pedig azon gondolkodtat el, milyen sokrétűnek és színesnek kell lennie ahhoz az előadásnak, hogy minden nézőnek katartikus élményt kínáljon. Vajon képes lesz-e valóban megadni nekem ezt az eufórikus élményt, és ha igen, hogyan, milyen eszközökkel?
Mindezek után egy új univerzumba, azaz a minden létező összeségét jelentő világba hív minket a színlap, melyben furcsa, normalitáson túli lények kerülnek egyfajta „animális létállapotba”, és ebben a lenyűgöző világban tárul elénk „felforgató örvénylésük” által egy szédítő és izgalmas koreográfia.
A koreográfustól olyannyira nem áll messze ez a fajta szemlélet és gondolkodás, hogy az együttese, a Compaigne Catherine Gaudet ars poeticája is ehhez hasonló: egy folyamatos, véget nem érő univerzum létrehozása, megteremtése, melyben a változás és a belső, az ösztön fókusza állandó, aminek egyik célja felrázni a testet, és kiszabadítani azt fizikai határaiból.
A fotók forrása: trafo.hu
Az előadás rendkívül hosszú, csukott szemű résszel kezdődik. A táncosokon egyetlen alsó fehérnemű, rögtön elénk tárul az emberi test mérhetetlen egyszerű, letisztult valódisága, nincs is más nagyon sokáig, csak ez a biológiai test. És mégis azonnal létrejön valami eszeveszett koncentráció, és ezzel valami láthatatlan erő az öt pőre táncos között. Lassú, koreografikus léptekkel közelítenek felénk, mindenképpen egyfajta kezdetre asszociálok, legyen az a földi létezés kezdete, akár sejtszinten, vagy egy magzat finom útkeresése és tudatosodása az anyaméhben – már amennyiben lehet használni egy magzatra a tudatosodás kifejezést. Vagy akár egy későbbi élet, pl.: egy felnőtt ember döntésekor létrejövő új kezdet. Tényleg van időnk végiggondolni szinte mindent, egyrészt a jelenet hosszúsága alkalmas mindenféle saját, színházba hozott gondolatok kizárására, másrészt rögtön elmélyülésre is. Persze nem állítom, hogy azonnal megszületik a beígért katarzis, de mégis jó helyre van elültetve bennem az a bizonyos, hamarosan talán kikelő gondolati mag.
A táncosok szép lassan, különböző tempóban, időben és persze minőségben kinyitják a szemüket. És innentől természetesen új fejezet kezdődik, mind a mozgásban, mind a létezésükben. A tér, amely színpadi értelemben pusztán egy fehér balettszőnyeget jelent, egyre inkább kinyílik, és elindul az a flow, amelyből csak a legvégén, vagy azután egy kicsivel lehet kiszállni. Érzetek és állapotok váltják egymást folyamatosan, gyakran szinte megfogalmazhatatlan szélsőségeket és színeket látunk. A test pedig egyre izzadtabb és egyre inkább megviselt lesz, természetesen módon elfárad.
Két jól felismerhető forma, illetve eszköz szerepel a koreográfiában: a körkörösség és a repetíció, mely bizonyos értelemben része is a körkörösségnek. Ami ezt körülöleli, az pedig egy gyönyörűen kivitelezett kötött improvizáció. A táncosok, akik színészek és remek interpretátorok, egy állapotokból és érzésekből álló ívet követnek, illetve hoznak létre, mindig van egy következő cél, mindig a következő állapotig kell eljutni, de hogy hogyan jutnak el odáig, az az adott előadásra, az aznapi táncosra és annak aktuális hangulatára van bízva.
Interpretátoroknak hívom őket, mert lenyűgöző az a testihatár-feszegetés és az a nem ritkán arcra ülő állapot, melyeket előhívnak, megteremtenek a szereplők. A táncolásból szinte csak a koreografikus szerkezet marad meg, közben mégis minden mozdulatuk és rándulásuk táncosi minőségből fakad. Rendkívül színes állapotábrázolásuk pedig nagyon ritkán túlzó, de akkor is okkal, soha nem ripacskodó, nem magamutogató, önérvényesítő. Hihetetlen figyelem és koherens, egynemű alakítás jellemző rájuk.
És hogy mi van a táncosok között?
A legelején, ahogyan lassan közelednek a nézők felé, összeér a kezük, majd ahogy kinyílik a szem, szép lassan eltávolodnak egymástól, majd ebben a közelítésben – távolodásban is elindul ez a hömpölygő, egyenletlen dinamika, míg végül az előadás háromnegyedénél, bár egymáshoz nem érnek, csak összeérnek a végtagok, ahogy összeérnek sorsok, életutak, gondolatok, érzések, emberek, életek, testek és anyagok is. Az egész előadás alatt egyszerre egyformák és mégis különbözők. Mindenki saját tempóban halad, mégis ugyanabban az időben. Mintha maga az élet, az egymás mellett létezés csodálatosságáról, eufóriájáról szólna az egész koreográfia, melyben persze csak a változás állandó, semmi nem biztos, minden imbolyog. Egyetlen erős fényváltás észlelhető az előadáson, és ez az egészben eggyé kovácsolódó, érintésekben gazdag térbeli keringéshez társul. Mintha a vég úgyis egyforma, vagyis közös egy lenne. Az emberiségé? Az életeké? Eszméké? Mind egyek vagyunk? Itt rendkívül asszociatívak a mozgások, ez az előadás csúcspontja.
Az egyetlen, elejétől a végéig tartó zenei kompozíció egyszerre teremti meg a különleges univerzumot, az érzeteket, a szereplőket, a közeget: észrevétlenül formálódik, alakul, csakúgy, mint a színpadon látott figurák, életek, történetek.
Akusztikailag roppant különös élmény, amikor a táncosok teste már nem bírja tovább bent tartani a hangokat. Ezt átéreztem. Hogy a testből – valamilyen hang formájában, pl.: gyermeksírás, nyögések – muszáj kiszöknie, kitörnie az erőnek, amely eddig bent tombolt – megtöltve egy-egy mozdulatot jelentésekkel. Van, akinek már ekkor megérkezett a katarzis.
Ahogy a test fárad, az eszme, az érzés csitul, és szépen lassan elhalványul.
A koreográfia lassan, szinte észrevétlenül elcsendesül, majd fokozatosan megáll. De még ekkor is felmerül a reményteli gondolat az emberben, hogy mindjárt folytatják. Pedig jól tudjuk, hogy aki egyszer ezt befejezi, az többé nem mozdul, nem folytatja. Nagyon szép kép, hogy a közös vég, amely csak nagyjából történik egy időben, a tér egy azonos pontján következik be. S bár látszólag nincs köze a végpózoknak egymáshoz, mégis egy közösséget, egy közeget, egy csoportot, talán családot látok.
De mi hozza felszínre ezeket az őrjítő ösztönöket a karakterekből, a szereplőkből, az emberekből?
Egyrészt az jut eszembe, hogy amint bekapcsolja az ember az „indító gombot”, amint kinyitották a táncosok a szemüket, amint elindult mindenkiben – nézőben és táncosban egyaránt – ez a bizonyos flow folyamat, onnantól kezdve nincs megállás. Sejtszinten működő koreográfiát látunk. Elindul – működik – és máris átalakul a következővé. Legyen az gyermeki állapot, szexuális, örömteli, szenvedélyes és szenvedő, fájdalmas, kétségekkel és félelmekkel teli hangulat.
Catherine Goudet, ezeknek a folyamatoknak és állapotoknak az egymás mellé illesztésével megkoreografálta az ösztönök táncát. Az ösztönökét, melyek nélkül nincs élet, melyek egyszerre szednek szét és tesznek össze bennünket, az élet és az ember mégis így csodálatos. Ma ezeket az ösztönöket vagy elnyomjuk, visszafogjuk, vagy sok esetben éppen megpróbáljunk felszínre hozni, pl.: egy rendkívül hosszúra nyúlt, delíriumos estén. Ez az állatias, izzó világ nem is áll olyan messze tőlünk, ezek az ismeretlen állapotok és lények nem is olyan idegenek a számunkra.
Ambivalenciákat látunk, ijesztő, magányos és idegen figurákat, „szeretet nélküliséget”, szólókat, egyénileg bejárt utakat. Majd mégis ismerőssé válik egy-egy mozdulat, egy hang, mégis meglátunk közös pillanatokat, érintéseket, rövid ideig tartó uniszónókat – no, és ezek összessége teszi ki az ígért katarzist. Ez a furcsa, ismert idegenség. Hogy nem kortársias, de remekül reflektál. Hogy van zene, de nincsenek csendben. Hogy emberi, de állatias. Hogy iszonyú, de vágyott. Hogy megfogalmazhatatlan, de létező. Hogy nem táncol, de folyamatosan mozog. Egyetlen egyszer áll meg, a végén.
És hogy ez csodálatos-e? Az szubjektív.
Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása
Koreográfia: Catherine Gaudet. Előadók: Caroline Gravel, Leïla Mailly, Francis Ducharme, James Phillips, Jean-Benoit Labrecque. Táncosok az alkotáskor: Dany Desjardins, Francis Ducharme, Caroline Gravel, Leïla Mailly, James Phillips. Zene: Antoine Berthiaume. Dramaturgiai konzultáns és próbavezető: Sophie Michaud. Fényterv: Alexandre Pilon-Guay. Gyakornok előadó az alkotáskor: Marie-Philippe Santerre. Jelmezek: Max-Otto Fauteux. Technikai vezető: Olivier Chopinet. Produkció: Lorganisme.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. március 18.
