Megyeri Léna: Szívügyek
L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar: Chapter 3: The Brutal Journey of the Heart / Trafó
…a táncosok teljes test-tetoválást imitáló dresszének bal oldalán egy nagy piros szív díszeleg. (A társulat neve egyébként a héber lev szóból ered, amely szívet jelent).
Sharon Eyal azon kevés élvonalbeli nemzetközi kortárstánc alkotó közé tartozik, akiknek a pályafutását Magyarországon is viszonylag átfogóan követhettük az elmúlt években. Ez jórészt a Trafónak köszönhető, ahol korábban már négy alkalommal is járt Eyal Gai Behar producerrel közös együttese, az L-E-V, de tavaly ősszel a Nemzeti Táncszínházban is láthattuk egy koreográfiáját a tanzmainz együttesének vendégjátékán, a Magyar Nemzeti Balett pedig Bedroom Folk című darabját vette fel a repertoárjára néhány évvel ezelőtt. Idén ismét az L-E-V-vel találkozhattunk, ismét a Trafóban: az OCD Love-val és a Love Chapter 2-val elkezdett trilógia harmadik darabja, a Chapter 3: The Brutal Journey of the Heart is megérkezett Budapestre.
Fotók: Stefan Dotter for Dior / A fotók forrása: trafo.hu
Eyal koreográfiái annyira egyforma recept szerint készülnek, hogy őszintén szólva – a korábbi darabok ismeretében – ennek a kritikának a nagy részét akkor is meg tudtam volna írni, ha el sem megyek a Chapter 3-re. (De azért persze elmentem. Már csak azért is, mert az L-E-V előadásait nézni általában nagyon is lebilincselő élmény.) Azonban bárki, aki főzött már valaha, tudhatja, hogy azonos receptből sem „sül ki” mindig ugyanaz az étel – hogy engem Eyal ezúttal a korábbiaknál kevésbé nyűgözött le, az múlhat az összetevők rosszabbul eltalált arányán, de akár azon is, hogy kicsit ráuntam már a folyton ismétlődő „ízekre”, bármily kellemesek is legyenek azok egyébként.
A trilógia első része, az OCD Love a szerelem sötétebb oldaláról szólt (nem véletlen az utalás a címben az obszesszív-kumpulzív betegség nevű pszichés zavarra); a Love Chapter 2 a szerelem elvesztése utáni állapotot helyezte fókuszba, a Chapter 3 – „brutális” alcíme ellenére – pedig már a gyógyulás, a felépülés reményteli lehetőségével foglalkozik. A választott témák és inspirációk sosem voltak túl direktek Eyal munkáiban, inkább a darabok atmoszférája volt erőteljes és beszédes, amelyen belül minden néző megtalálhatta a maga narratíváját – ha éppen akarta, és nem csak hagyta, hogy magukkal sodorják az igéző flow-élményt kiváltani képes koreográfiák. Ehhez képest meglepő fordulat, hogy a „harmadik fejezetben” már a külsőségek is igencsak direktek: a táncosok teljes test-tetoválást imitáló dresszének bal oldalán egy nagy piros szív díszeleg. (A társulat neve egyébként a héber lev szóból ered, amely szívet jelent). A jelmezeket a Dior kreatív igazgatója, Maria Grazia Chiuri tervezte –Eyal az elmúlt években divatbemutatót és kisfilmet is koreografált a neves divatháznak, ennél talán nem is kell többet mondani arról, mennyire keresett lett az izraeli koreográfusnő és együttese néhány év leforgása alatt.
Szerencsére azért más területen ragaszkodott a jól bevált alkotótárshoz: mindig is úgy gondoltam ugyanis, hogy Eyal sikeréhez (és itt elsősorban a közönségsikerre gondolok) nagymértékben járul hozzá állandó zeneszerzője, Ori Lichtik. Lichtik a party-szcénából kirándult a kortárstánc világába Eyal hívására, így aztán nagyon is jól tudja, hogy milyen zene az, ami nem csak a táncosokat, de a nagyérdeműt is megmozgatja – nem csoda, hogy az L-E-V előadásain gyakran látni a közönség soraiban is önfeledten táncikáló, de legalábbis bőszen bólogató nézőket. És bizonyára a visszafogottabbak is éppígy rezonálnak belül Lichtik magával ragadó kompozícióira, amelyek valóban felüdülést jelentenek a sokszor kifejezetten idegtépő kortárstáncos hangkulisszák mezőnyében.
Ahogy Lichtik a vele készült interjúmban[1] elmondta, arra törekszik, hogy az egész előadás zenéje egy szettként hasson, éppen ezért sokat dolgoznak Eyallal az átkötéseken, mind a zenében, mind a táncban. Bizonyára emiatt tudták elérni azt a hatást a korábbi előadásaikon, mintha felszálltunk volna egy vonatra, amely pillanatok alatt felgyorsult velünk, és csak a szédítő és csodálatos utazás végén lassult le egy annyira, hogy kissé kótyagosan kiszállhassunk belőle. És ez az a hatás, amit a Chapter 3 nálam nem tudott elérni – csak néhány pillanat és jelenet volt, amikor újra ezen az izgalmas utazáson éreztem magam.
Lichtik zenéje ezúttal kevésbé jár be ívet, egy techno-party DJ-szettje helyett inkább egy házibuli kissé szedett-vedett Spotify-listájára hasonlít, amelyben a jelmezekhez hasonlóan sokszor a dalok szövege is túlságosan beszédes, túlságosan leköveti – vagy éppen implikálja – a mozdulatokat. Azokat a mozdulatokat, amelyek egyébként jobbára Eyal széles, de már jól ismert repertoárjából kerülnek ki. A szokás szerint androgünre fazonírozott táncosok elismerésre méltó időt töltenek lábujjhegyen tipegve vagy éppen mély pliékben lépdelve; bőven élnek a repetícióval, miközben időnként lehetetlen pozíciókba facsarják a végtagjaikat, eltúlzott ívekbe feszítik a gerincüket, olyannyira, hogy sokszor szinte már nem is emberi lénynek tűnnek. („You are one of those creatures who simply are” – énekli eközben Arto Lindsay.)
Eyal egyik erőssége mindig is a koreográfia térszerkesztése volt (számomra ebből a szempontból a Love Chapter 2 volt a csúcs) – a táncosai ritkán táncolnak egymással, mégis mindig egy csapatot alkotnak, mintha valamilyen mágneses erőtér tartaná őket össze szabályos geometriai formák mentén, vagy éppen szoros csoportképbe rendezve. Most is ez a helyzet, de ezúttal a korábbiaknál talán kicsit több szólót és duettet láthatunk, és ezek azok az epizódok, amelyek megmutatják, hogy bőven lenne még újdonság a koreográfusnő mozgásrepertoárjában, ha nem kötné gúzsba magát az egyébként remekbe szabott, de kissé már túlhasznált eszközeivel. Ki tudja, talán a szerelmi trilógia lezárása után többet is láthatunk majd ezekből az ígéretes felvillanásokból.
Eyal együttese mindig markáns táncosokból áll, mégis olyannyira csoportként léteznek a színpadon, hogy nehéz lenne kiemelni közülük bárkit is. Ezúttal azonban kivételesen mégis könnyű, hiszen ott van a színpadon Domoszlai Edit, aki pályafutását a Pécsi Balettnél kezdte, majd éveket töltött Anglia egyik legsikeresebb együttesénél, a Rambertnél. Itt találkozott aztán Eyallal a Royal Ballet-val koprodukcióban készült Aisha and Abhaya című előadás kapcsán, majd tavaly év végén csatlakozott az L-E-V-hez. Öröm és büszkeség volt őt hazai színpadon látni.
L-E-V by SharonEyal & Gai Behar: Chapter 3: The Brutal Journey of the Heart
Alkotó: Sharon Eyal. Társalkotó: Gai Behar. Zene: Ori Lichtik. Jelmez: Maria Grazia Chiuri – Christian Dior Couture. Fénytervezés: Alon Cohen. Próba koordinátor: Leo Lerus.
Táncosok: Clyde Emmanuel Archer, Keren Lurie Pardes, Rebecca Hytting, Darren Devaney, Guido Dutilh, Alice Godfrey, Dana Pajarillaga, Edit Domoszlai.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2022. április 8.
[1]http://szinhaz.net/2021/01/03/megyeri-lena-sosem-akarom-felulmulni-a-tancot/
