Kutszegi Csaba: Pimasz „nyújtikák”
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál 2022 1. rész –
…színházban, táncban világszerte egyre erősödik a női jelenlét, és ennek nem holmi felszínes udvariaskodás az oka.
Idén régi medrébe tért vissza a miskolci Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál – és ez a poszt-COVID korszakban már önmagában örvendetes hír. Jó volt újra jelen lenni Éder Vera Fesztiválnyitó fotókiállításán. A képeket nézve, immár néhány járványhullámmal érettebben, az jutott eszembe, mennyire lényeges megélt életünk vizuális dokumentálása, pláne, ha az, mint Éder felvételei, egyedisége, művészi színvonala révén hosszútávon emlékezetünkbe vésődik. A most kiállított anyagból jó pár felvétel ismerősként köszön vissza, az újak pedig folytonossággal, folytatással biztatnak.
Jobb későn, mint soha / fotók: Éder Vera
Az esti nyitóelőadás pedig egyszerre beszélt folytonosságról, folytatásról, valamint előre lépésről. A házigazda Miskolci Balett ugyanis a portugál vendégművész, Hugo Viera számukra készített, Jobb későn, mint soha című koreográfiáját mutatta be, mely alkotásnak a mozgásanyaga kicsit sem idegen a társulattól, hisz Miskolcon régi, működő gyakorlat, hogy a saját készítésű bemutatók mellett kitűnő hazai és európai, vagy éppen amerikai vendégkoreográfust hívnak meg, akik az együttesnek készítenek darabot. Alkalmazkodni a világtrendekhez mindig előre lépést is jelent, mindamellett a hazai (törzs)közönség igényeit is ki kell elégíteni – és e két dolog, finoman fogalmazva is, nem mindig jelent azonos irányt.
A Jobb későn, mint soha elvont koreográfia, ráadásul búsborongós belső lélekfolyamatokat jelenít meg (vagy azokra utal), ennek megfelelően artisztikusan alulvilágítva, sötét sejtetésekkel szimbolikusan fogalmaz, világos történetet és szavakra könnyen fordítható tanulságot nem érdemes keresni benne. A befogadó egyet tehet: engedi hatni magára a látottakból áradó hangulatot, és hagyja szabadon csapongani az érzéseit, miközben bátran működteti a képzettársításait, fantáziáját. Hasonlóan teszünk, ha egy nonfiguratív festményt látunk, amely tulajdonképpen kifejezetten tetszik nekünk, csak nem tudjuk megmondani, miért.
Jobb későn, mint soha
Viera koreográfiája nekem elsősorban azért tetszik, mert míves, színvonalas, technikás, helyenként attraktív, gördülékeny és jól táncolható. Ez utóbbi szabályosan lerí: az előadók örömmel, odaadással interpretálják. A Miskolci Balett ezzel határozottan jelzi: a kortárs balett műfajában képes Európa első osztályában pályára, azaz színpadra lépni. A koreográfia tartalma, üzenete is fogható számomra, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek szorgalmas táncelőadás-fogyasztójaként számos alkalommal találkoztam már hasonló tartalommal és fogalmazásmóddal. Az ember önmaga- és identitáskeresése kimeríthetetlen téma, hiteles kortárs koreográfusi életmű nem is nélkülözheti a téma inspirálta műveket. Az már szabad (nézői) választás kérdése, hogy az ember a látottakra, az észlelt benyomásokra mennyire ad magában konkrét válaszokat, illetve megelégszik-e sejtésekkel, ráérzésekkel.
A felütés, a rácsozat korlátai között egymással és önmagával viaskodó-vívódó két férfi alakja mindenesetre határozottan utal az egyén, fentebb már jelzett identitáskeresésére. A későbbiekben ez a vonal kerül kibontásra, immár a belső világból kilépve, egy közösség tagjaként, az élet különböző színterein. A végére az aktívabb, Giovanni Buttacavolli által megformált karakter kerül a középpontba, Dávid Patrik, aki a szerepbéli partnerét adja, visszafogottabb, de hű társ, erős támasz. Az említett két táncművész kiemelkedő teljesítményt nyújt az előadáson, de kitesz magáért az egész társulat, melynek tagjai közül örömmel láthattam többször kivillanni Kocsis Andreát és Mohai Cintiát.
Tátikák
A fesztivál másnapján, ahogy azt Kozma Attila balett- és fesztiváligazgató több nyilatkozatában is ígérte, beindult a „női dömping”. Teljesen mindegy, hogy mennyire volt szándékos és tudatos a női alkotók meghívása, a lényeg az, hogy színházban, táncban világszerte egyre erősödik a női jelenlét, és ennek nem holmi felszínes udvariaskodás az oka. A női érzékenység, a női gondolat- és érzelemvilág határozottabb megjelenése hihetetlenül erős, megtermékenyítő hatással bír a művészetekre. A kortárs magyar és a világirodalomban egyaránt sorakoznak a nővé érés folyamatát intim mélységekben feltáró alkotások, ez a témája a Góbi Rita Társulat Tátikák című egyfelvonásosának is.
Rendkívül szimpatikus, őszinte, a színpadi jelenlétben végtelenül alázatos a fiatal lánycsapat, megható, megérintő a párhuzamosan vívott többfrontos küzdelmük az érés belső lelki folyamataival és a külvilág, a közösség sokszor rideg drilljével szemben. A nyiladozó mindenkori tátikáknak (kinek nem jut eszébe Marcel Proust híres regényfolyamának híres fejezetcíme, a Bimbózó lányok árnyékában!), ha tündökölni akarnak, le kell küzdeniük a saját gátlásaikat, és szembe kell szállniuk a társadalom bornírt elvárásaival. Muszáj megtenniük, mert csak az erősek képesek nővé, majd anyává válni – hiába okoskodunk, ez a természet parancsa.
Tátikák
Góbi Rita mintha a felnőtté érés és a profi táncművésszé válás folyamatait szándékosan egybemosta volna a koreográfiában, ettől hiteles a játék. A fiatal előadók teljesítménye éretten professzionális, de nem szerepet játszva, „művészkednek”, hanem a saját életüket teszik ki a színpadra. Összetartanak, de markánsan alakul az önazonos egyéniségük is, megfelelnek a külső fegyelemkényszernek (a nélkül táncos pálya sincs), de mihelyt egy piciny alkalom nyílik rá, próbálgatják az önkereső és önteremtő ellenállás formáit. Például a nyelvüket nyújtják a világra, olyankor nem is tátikák, hanem szeretetre méltó, pimasz „nyújtikák”. A Tátikák egy remek koreográfus és egy remek csapat remeklése. Még annyi személyeset hozzáfűzök, hogy az előadás közben többször eszembe jutott a Szabó Magda Abigéljéből készült film, és a Tátikákban is van egy magas, vékony, szőke lány, akit el is neveztem magamban Tormának (szerintem a filmet az ismétlések révén minden korosztály ismeri).
A meztelen majom
A délutáni előadás (szakmai) beszélgetős szünete után a Dancelab A meztelen majomja, Gera Anita koreográfiája következett. Ez a produkció engem nem érintett meg, pedig az előadók között nem egy, már sokat tapasztalt, kitűnő táncos szerepelt. Manapság, az Internet korában különösen elterjedt szokás, hogy vannak táncalkotók, akik nem magukon keresztül, belülről inspirálódnak, hanem külső mintákat követve hozzák létre kreációikat. Gera Anitának még az Interneten sem kell kutakodnia, hiszen Kovács Gerzson Péter számos koreográfiájában táncolt, és A meztelen majom előadását látva, nekem nagyon úgy tetszik, hogy nem tudott még kilépni a mestereként tisztelt koreográfus hatása alól (aki egyébként az opus fénytervét jegyzi). Az még önmagában nem baj, ha egy alkotót a mestere inspirálja (a koreográfia szerkezete, felépítése, koncepciója, karakterei és sok részletben a mozgásvilága is nagyon hasonló KGP évtizedek óta használt eszközeihez), az viszont már zavarba ejtő, ha nézőként a színpadon látható gesztusokat, megoldásokat, gondolati alapokat nem érzem őszintének, hitelesnek, az alkotó sajátjának. Biztos vagyok benne, hogy A meztelen majom azokra a nézőkre sem hat elementárisan, akik még sohasem láttak KGP-koreográfiát… Mert a művészeti alkotásokban rejtőző eredetiség erejére mindenkor nagy-nagy szükség van.
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, 2022. április 19-20.
(folyt. köv.)
