Kutszegi Csaba: Testek kuflibunda nélkül, és kufliban
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál 2022 3. rész –
Korunk kortárs művészetének az egyik legfőbb jellemzője éppen az, hogy bármi és annak ellenkezője is illik bele.
A fesztivál negyedik napján a hivatásos, elemző néző is visszanyerhette a hitét: kiderült ugyanis, hogy a kortárstánc-szcénán felbukkannak kreatív fiatalok, akik nem könyvből, Internetről vagy pályázati kiírások szövegéből igyekeznek megismerni az innováció fogalmát, hanem önmagukban keresik az eredetiséget. A leghatékonyabb innováció ugyanis a belülről fakadó eredetiség, nem pedig a kölcsönvett, trendinek számító formai klisék ismételgetése.
Az anyag illúziója (Kozma Johanna és Havasi Nina) / fotók: Gálos Mihály Samu
Kozma Johannát Az anyag illúziója című koreográfiájáért leginkább azért becsülöm, mert a darabjában nem hogy divatos, ám kiüresedett formai kliséket variált volna, hanem nem átallott hagyományosnak számító, sőt, urambocsá’, szórakoztatónak tetsző stílusban fogalmazni. Egy vele azonos lénnyel (Havasi Nina táncolja-játssza), önmaga egy másik énjével lép színpadra, hogy belső lélekutak izgalmas tájaira kalauzolják el a nézőket – közérthetően, szórakoztatóan, eredetien, és mindezek ellenére vagy éppen ezért: kortárs stílusban.
A két nyúlánk táncosnő esztétikus és technikás, együttmozgásuk, végtagjaik impulzust adó kapcsolódásai, az elkezdett és a másik által befejezett testmondataik finom artisztikumuk ellenére show-műsorok kedélyes hangulatát idézik. Régi, komikus táncos-marionett számok kortárs változatát is bemutatják: Kozma nem létező zsinórokkal „mozgatja” Havasi végtagjait. Amikor az előbbi, a két egyenlő közül az eszmei főszereplő egyedül marad, attól tartok néhány pillanatig, hogy „lassan megáll a tudomány”, nem fokozható tovább szellemesen a kétszemélyes táncos öncsevely. De nem kis meglepetésemre Kozma Johanna –a karakterben maradva – görcsölés helyett bámulatos lazasággal lejti el az ideiglenes magány és hiányérzet szólóját. És ez az alázatos, imponáló magabiztosság végig kitart. Visszatérő társa minden porcikájában, kívül-belül méltó partnere. Az anyag illúziója egyszerűen cool!
Az anyag illúziója
A két alak között kialakuló dráma is végig követhető. Életszerű az egymáshoz fűződő ambivalens viszonyuk, az ember nem mindig rajong önmaga állandóan vele vitatkozó másik énjéért. A végén el is csattan egy meglepő pofon, amit gyors kibékülés követ, hiszen nem jó, ha tartósan haragban vagyunk önmagunkkal. Ám az is lehet, hogy ez a két női alak két külön egyed, esetleg szétválasztott sziámi ikrek. Az mindig kifejezetten jó, ha az értelmezés több motivált alternatívája van egyformán jelen. Emlékszem a múlt század hetvenes éveinek egy hasonló koncepciójú világszámára, Maurice Béjart Egy vándorlegény dalai című kettősére, amelyet Budapesten is eltáncolt a korszak két legnagyobb Béjart-szólistája, Jorge Donn és Daniel Lommel (a harmadik legnagyobb a napokban eltávozott Markó Iván volt). Nos, akkortájt végtelen, késhegyig fokozódó lelkes viták zajlottak arról, hogy vajon két, egymást szerető férfiről vagy egy ember két belső lényéről szól-e az opus. Ötven éve az ilyen kérdéseket még mindenáron el akartuk dönteni…
Jó, hogy Az anyag illúziója külsőségeiben is a mában játszódik. Bátor döntés volt a filmes, internetes, popkultúrás, vizuálismédiás háttérlátvány. Korunk kortárs művészetének az egyik legfőbb jellemzője éppen az, hogy bármi és annak ellenkezője is illik bele.
Zoom
Az este másik, lenyűgözően „csajos” előadása a Zoom volt, Oberfrank Réka a MU Színház támogatásával létrehozott alkotása. Kozmával ellentétben Oberfrank abszolút minimalista látványközegbe helyezi el három szereplőjét: az alul-felül egy-egy vékonyka ruházati termékbe öltöztetett fiatal nőket (Oberfrank Réka mellett Rácz Rékát és Eyassu-Vincze Barbarát). Már a nézők bevonulása alatt a színpad legelején állnak, egyszerűen, mozdulatlanul. Ahogy elsötétül a nézőtér, és felhangzik Porteleki Áron nyugtalan belső lüktetésű gépzenéje, mozogni kezdenek. Először a szemükkel. Fejüket nem mozdítva, lassan lenéznek, majd fel. A szemük után szépen fokozatosan sorra kerül gyakorlatilag minden porcikájuk, testrészeik, végtagjaik valamennyi mozdítható részét sorban mozgásba hozzák úgy, hogy a helyükről nem mozdulnak el.
Eleinte akadnak pillanatok, amikor bennem felmerül: vajon mennyi ideig vagyok képes ezt türelemmel, figyelemmel bírni? Mindeközben egyre inkább izgalomba hoz a kíváncsiság: vajon következetesen végig fogják csinálni? Eljön-e a pillanat, amikor felborul a szisztematikus építkezés, és (alkotói) türelmetlenség okán vagy valamilyen látványosabb táncos megmozdulás bemutatása végett megmásítják az elképzelt, szigorú menetrendet?
Zoom
De nem jön el ilyen pillanat. Jó egy órán át figyelhetjük a szokatlan „testépítést”, persze a helyzet furtonfurt fokozódik, egyre nagyobbak a (rendszerbe illesztett) kilengések, egy idő után bemozogják az egész színpadot, és az izgalmi szint emelkedik. Ugyanis egyfajta szeánszszerű szakrális hangulat alakul ki, és bennem meg is fogalmazódik: szertartást látok, a testimádók, a testet hirdetők szertartását. Ennek megfelelően a szeánsz az extázisig fokozódik, tetőzik, majd bejeződik.
A finnek Test című előadása kapcsán írtam, hogy aki testről beszél, lélekről és értelemről is szól, nos, aki a testet mutatja meg úgy, ahogy azt Oberfrankék teszik, a lelket és az értelmet is felmutatja. A Test és a Zoom között szerintem a lényeges különbség az, hogy az előbbi mindent el akar mondani a testről, az utóbbi semmit nem akar direkt közölni a tárgyról, mégis mindent elmond róla.
Az utolsó nap délutánján jólesett kikapcsolódnom a Tellabor Kuflik-előadásán (pontosan: Kulcsár Noémi Tellabor: Kuflik és a nagy táncelőadás), amely gyerekelőadás lévén, abban határozottan eltért a fesztivál addigi felhozatalától, hogy talp aljától fej tetejéig vastag kukac-kifli bundába öltöztették benne a testeket. Hibám, hogy gyerekelőadáson is általában különleges és makulátlan világszámot várok, de ezúttal hamar beláttam: a lényeg az, hogy a gyerekeket kedves karakterek érdekes mesemondással folyamatosan (képletesen és konkrétan is értve) megszólítsák, és ha ehhez egy kis ügyes interaktivitás is társul, az eredmény már egyedi és boldogító. Ugyanis az előadás megtörténik a gyerekekkel, így az már nem vész el, csak jóvá alakul (át). Az előadásról részletesebb kritikával lapunkon nemrég szolgáltunk, itt olvasható: Szoboszlai Annamária: Pipőke és kuflihalom.
Kuflik és a nagy táncelőadás
A jól sikerült alkotásokban, tehetséges jelenetekben kicsit sem szűkölködő fesztivál méltó koronája volt az utolsó nap esti előadása, Frenák Pál InTime-ja. Ez a 2008-ban készült koreográfia a bemutatása után heves vitákat váltott ki, de az ma már elvitathatatlan, hogy időtálló, különleges kortárs gyöngyszem. Kortársalkotás talán soha nem is keltheti magáról azt a benyomást, hogy makulátlan remekmű volna, ezt a megítélést inkább a klasszicizálódott, szabályokhoz illeszkedő, harmóniára törekvő művek képesek kivívni maguknak. Korunkban remekműnek azok a koreográfiák tarthatók, amelyek például másfél évtized elmúltával is képesek frissként hatni, tündökölni. Az előadás budapesti Trafóbéli bemutatóját, majd néhány évvel későbbi előadását a veszprémi A Tánc Fesztiválján, emlékeim szerint forróbb, felkavaróbb hangulat jellemezte – de lehet, hogy az idők változnak, és bennük mindannyian, én is.
InTime
Frenák Pál mozgásanyagának lehengerlő attraktivitása most is pompázatos (a táncostestek nála nem rejtőznek el vastag Kufli-jelmezbe bújva). Az eredeti szereplők közül Miskolcon már egyik sem volt jelen. A fiatalabb táncosok a lehető legteljesebb mértékben magukévá tették a szerepeket. Féktelen vágyak, ütközések, csalódások mutatkoznak meg az impozáns, dinamikus mozdulatakciókban. E téren a világ nem változott, nincs is már hova gyorsulnia, az erőszak sem fokozható. A változás csak annyi, hogy már nem tudunk minderre úgy rácsodálkozni, lassan kezdjük megszokni, hogy ilyen a világ, amelyben élünk. Lehet, kicsit már naiv bájként is hat Frenák szisztematikusan szétválasztott ellentétpár-kezelése, ahogy az ultra, erőszakos káoszt hazug megaharmónia váltogatja.
De ha megpróbálom az InTime-ot kontextusából, társadalmi beágyazódásából kiragadva, pusztán szakmailag, esztétikailag vizsgálni, az alkotás még mindig maga a csúcs, az elérendő példa. Az InTime most is csillagként ragyog a Horizonton.
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, 2022. április 22-23.
