Hojsza Henrietta: Gnómszerű figurák vagyunk?
X. Nemzetközi Monotánc Fesztivál – 1. rész
Sangman levetkőzik, az érzelmek is teljesen lecsupaszodnak, leegyszerűsödnek, majd kéz nélkül veszi vissza ruhadarabjait.
Mi az, amit egy embernek túl kell élnie? – fogalmazódott meg bennem a kérdés a 10. Nemzetközi Monotánc Fesztivál nyitó-előadásán. Az első gondolatom rögtön a pandémiás helyzetre irányult, kicsit aggódni is kezdtem, miután helyet foglaltam, nehogy valami rosszul megközelített, általános gondolat legyen nálam a következő 50 perc vezérelve, és még a földön előre elkészített víztócsák és pohár víz sem nyugtatott meg első pillantásra. Szerencsémre teljesen másképp alakult, a mondanivaló ennél ugyanis jóval különlegesebb, főleg ami a Slowstepper – On The Edge Of Survival című monotánc-alkotás formanyelvét illeti.
Az előadás sötétben hangos és jelentőségteljes mozdulatokkal kezdődik, melyek egyaránt tartalmaznak ugrásokat, eséseket és forgásokat, csakúgy, mint talajelemeket – gondolom ezt néhány surranás és ruhasusogás alapján. Mintha az előadó, a táncos-koreográfus Hygin Delimat éppen most fogalmazná meg, hogy mi az, amit túl kell élni… Egy nagy feladatot? Egy akadályt, amellyel még csak most került szembe? „Megteremtődik” az igazi küzdelem, a túlélés viszont ezután kezdődik.
Hygin Delimat / A fotók forrása a Bethlen Téri Színház
Állapotok váltják egymást, egyik „küzdésformából” kerülünk a másikba, és bár látszólag nagyon finoman vezet át egyik szélsőségből a másikba minket és saját magát is Hygin Delimat, a látottak mégsem tudnak olyan mélyen belénk ivódni, mint például a márciusban a Trafóban vendégeskedő Catharine Goudet koreográfiája tudott belém. Az előadás különlegességét és katarzisát sokkal inkább a záró részben találom meg, ahol a szólista szinte lehetetlennek tűnő jóga és break dance elemek kombinációival igazán csodálatra méltó helyzetekben balanszíroz. Végül a táncos teljesítménye (és a saját gondolataim) révén arra a konklúzióra jutottam, hogy jól összpontosított koncentrációval és gondolkozással, valamint hatalmas kitartóerővel bármilyen szélsőséges helyzeten túljut az ember. Ugyanis életre, azaz küzdésre lett teremtve, és nincs számára lehetetlen.
Mindezek után a vágy, eredmény, vagy siker egyfajta szimbólumaként a térben elhelyezett pohár víz elfogyasztása sem lényeges már, s bár Delimat a kezébe veszi, nem kortyol bele, mert a megtett út és a megugrott akadály fontosabb és nagyobb jelentőségű, mint az elején olyan nagynak és lehetetlennek tűnő akadály.
Gergye Krisztián koreográfiája, a Torso 01 – back and white roppant pontos mind technikailag, mind tartalmilag. A videotechnikával, vetítéssel és fényekkel teletűzdelt performansz remekül interpretálja azt, hogy a test mindig alkalmazkodik a gondolathoz – legyen szó bármilyen túlélési technikáról vagy érzelmi állapotról. Alkalmazkodik, ha valamit el kell rejtenie mások vagy önmaga elől, de akkor is, ha fel kell nagyítania azt, amit az ember addig egóból elnyomni kívánt. Gergyét az érdekli, mi van a felszín alatt, a test „alatt”, a testben, a sejtekben és természetesen mindezek milyen üzenetet hordoznak. Az 50 perces szólóban mutat nekünk igazán érdekes asszociatív képeket, és lefejti magáról, a díszletről és természetesen a témáról is a rétegeket, ami a nézőt is egyre beljebb, egyre mélyebb „rétegekbe” vezeti, ha kellően nyitott és befogadó.
Gergye Krisztián
A másnap esti program a Dancing on a Grinder című produkcióval indult. Kovács Domokos légzőgyakorlattal kezdi az előadását, nem véletlenül: a ki- és belégzés analógiáját a pár-, illetve szexuális kapcsolathoz hasonlítja. Társa ebben a kapcsolatban egy emberméretű bábfigura, mellyel különös hatással vannak egymásra. Egyszerre emésztik és őrlik, és egyszerre tanítják is egymást. Egyfajta „se veled, se nélküled” kapcsolat… Formálják egymást. A társat, azaz a bábot azonban teljesen bedarálják a kívülről jövő impulzusok, érzelmek, vélemények, és ebben teljesen elvész a karaktere. Dramaturgiailag remekül fokozza a helyzet feszültségét, hogy ez a folyamat szépen, lassan történik a darab egésze alatt: egy hangos gép húzza a bábot, talán tényleg bedarálni készül, míg a végén el is veszítjük őt.
A műfaj, amelyben a bábbal alkotott mozgás szinte koreográfiává olvad össze, nem ismeretlen már a színpadokon, főleg ha kitekintettünk a nagyvilágba is. Hogy egy példát említsek, ott van Duda Paiva, dél-amerikai származású, Hollandiában tevékenykedő bábszínész, táncos és koreográfus lenyűgöző színháza. Kovács monotáncában nekem koreográfiailag hiányérzetem támadt. Bár az előadáson a báb mozgatása roppant nagy figyelmet, koncentrációt kívánt, és olykor élénk és érdekes testhelyzeteket eredményezett, mégis felmerül bennem: hol volt ebben a tánc? Mert szerintem a Monotánc Fesztiválon nem csak a „mono” a lényeges.
Ezután következett a nap legspirituálisabb és legösztönösebb koreográfiája, Déri András Mysterium Cosmographicuma, amely a modern kor által teljesen elnyomott és eltüntetett őserőt, valamint az ösztönösen belénk kódolt és bennünk létező energiát hívja elő.
Varga Zsolt és Déri András
Már a megérkezésnél rituális zene szól, az előadó halandzsa nyelvű arab figuraként invitál bennünket egyfajta szeánszra, s bár nem értjük, mit beszél, mégis nyitott szívvel, nagyon élénk figyelemmel ültet le minket a következő 40 percre. Mintha minden receptorával felmérné az aktuális nézők érzékeit és állapotát, majd elkezdődik egy nagyon ösztönösen működő, improvizatív koreográfia. A négy elem az előadás fő motívuma, Déri mind a négyet pontosan megjeleníteni, már-már láttatva egy-egy belső monológot, a vízét, a tűzét, a földét és a levegőét. A legvégén pedig a jól felépített előadás pontosan eltalálja a nézők érzékeit, ugyanis képesek leszünk rá, hogy felálljunk, és közösen rituális táncot lejtsünk. Nem kis feladat ezt elérni, de Dérinek sikerül. Mert tiszta és egyenes az előadói mód, nincsen mögötte semmiféle művész allűr, pusztán az őszinte gondolatok, gesztusok, mozdulatok. Itt muszáj megemlíteni a remek zenészeket is, Szatmári Györgyöt és Varga Zsoltot, akik teljes odaadással viszik a hátukon mindazt, amit Déri az előadás súlyából rájuk bíz.
A koreai Sangman Pyo az alapérzelmeket, mint öröm, szomorúság, szerelem és harag boncolja. Az alkotói szándék kevéssé, a mozdulatok pontossága és precizitása erősen megjelenik, a táncos és koreográfiája teljes kohézióban van, öröm nézni a mozgássort. A koreográfia azonban annyira asszociatív, hogy kevéssé találni rajta fogódzót. Az előadás egy pontján Sangman levetkőzik, az érzelmek is teljesen lecsupaszodnak, leegyszerűsödnek, majd kéz nélkül veszi vissza ruhadarabjait. Ez az artisztikus etűd zárja a darabot: a saját ruhájaként magára öltött felvett viselkedés vagy védelmi formák gnómszerű figurává torzítják az alakot…
Így leszünk mindannyian olyanok, amilyenek vagyunk?
Bethlen Téri Színház, 2022. április 26-27.
