Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Kutszegi Csaba: Sandokan, Kóbor Lovag, Apukám…

KÉRÉSZ MŰVEK 71 – Amikor a hal kiugrik a vízből / Artus Stúdió –

…ha a partra ugrik ki, és ott marad, meghal. Akkor egyszerűen igaz lesz rá az utólag bölcs megállapítás, hogy tudniillik kár volt annyit ugrálnia.

Nem olyan régen, tán egy éve egy irodalomkritikában azt olvastam, hogy az olvasó egy narratív állat. Ne botránkozzon meg senki, a cikkben nem az olvasót sértegették, hanem egyebek mellett a (szépirodalmi) könyvkiadás anomáliáit ostorozták, ráadásul a cikkíró érezhetően öniróniát is gyakorolt: ráutaló megjegyzésekkel elismerte, hogy bár mindenféle formai innováció felé nyitott, ő maga is narratív állat.

A táncban, mozgásszínházban még veszélyesebb narratív állatnak lenni, mert jaj annak, aki az elvont, tisztatánc-koreográfiákban, a csak érzelmeket, hangulatokat és különleges helyzeteket, akciókat megjelenítő opusokban cselekményt keres, vagy meg akarja (legalább magának) magyarázni, hogy mi történt a színpadon. Kortárs művészetet nem így kell befogadni, hanem csak magunkra kell engedni szabadon a flow-t, nem kell sem szavakkal elmesélhető történetet, de semmilyen más, lekerekített narratívát sem keresgélni a színpadon történtekben. Ha valaki azt hiszi, hogy most gúnyolódom, téved. A fentiekkel maximálisan és komolyan egyetértek, azonosulok (a direkten csattanós sztorivégektől és a szájba rágott tanulságoktól szabályosan kiráz a hideg), de közben csöndesen el kell ismernem, hogy az ember (alapvetően) egy narratív állat, és mivel jómagam (alapvetően) ember volnék, én is nyilván narratív állat vagyok.

Na, ezért örültem titkon, hogy az Artus 71. Kérész-performanszán az eddigiektől eltérő, tudatosabb szerkesztést véltem felfedezni – ami az apró kis etűdök egymás közti viszonyát és a darabvégi finálészerű összegzésüket illeti. Nem bűn az, ha valami valahonnét valahová tart, és ha a befogadó ezt meg is próbálja követni, akár úgy, hogy saját maga szolgáltat magának történetet, magyarázatot a látottak-hallottakhoz. Én ezúttal a KÉRÉSZ MŰVEK 71 – Amikor a hal kiugrik a vízből előadásán szolgáltattam magamnak…

279599969 4770042259789323 1692490720742808683 nFotó: Dusa Gábor

Nagyon tetszett Goda Gábor rendező szokásosan sallangmentes bevezetője a sorozat 71. részéről, amelyből megtudhattuk, hogy ahhoz, hogy értékelni tudjuk azt, amiben élünk, olykor ki kell lépnünk belőle. A hal csak akkor ismeri meg a tengert, ha kiugrik belőle, olvashatjuk az alkotói ajánlásban, és persze tudjuk rögtön, hogy itt elsősorban emberi kultúrákról, emberi létezésmódok különböző alternatíváiról van szó, a halak, a víz, a tenger csak szimbolizálják ezt. Goda elmondta azt is, hogy e gondolat szolgált az újabb Kérész kulcsgondolatául, e mentén haladva igyekeztek – a Budapesti Metropolitan Egyetem néhány hallgatójával együttműködve – egy laza, esti, összművészeti happeninggé összeillesztgetni a közösbe felajánlott ötleteket.

Én már az eseményre menet beleéltem magamat a tengerből kiugró hal helyzetébe. Nem könnyű eset. Mert ha a partra ugrik ki, és ott marad, meghal. Akkor egyszerűen igaz lesz rá az utólag bölcs megállapítás, hogy tudniillik kár volt annyit ugrálnia. Ha viszont csak fölfelé, az ég felé ugrik ki, néhány másodperces csodás élmény után, visszaesve a megszokott közegébe, kezdhet újra töprengeni azon, hogy folytasson-e „halakhoz méltó” normális életet, vagy készüljön-e az újabb, mámoros kiugrásra. Tapasztalataim szerint az ilyen ugráló halak (amellett, hogy rohadtul irigylik a ritka tünemény szárnyas halakat) hamar függővé válnak, és életmódjukká válik az ide-odahelyezkedés (a helyezkedésnek itt most nincs pejoratív zöngéje, nézőpont-áthelyezést értek rajta).

Mert hisz a gondolkodásnak ez a menete: mindig másik nézőpontból (is) megvizsgálom a jelenséget. Közkeletű, régi meghatározás szerint az értelem nem más, mint a másfajta lehetőség meglétére utalás képessége. Aki az éppeni adott mellett el tud képzelni számos más lehetőséget is, az értelmes, akinek viszont nem jön elő más, csak az az egyetlen, amelyet éppen észlel, az betonagyú, durung, fafej, vagy ahogy a német mondja: Stuhlkopf.

Goda Gábor az est bevezetőjében azt is elmondta, hogy egy-két évente a társulat tagjai elutaznak közösen egy távoli országba, hogy onnan, messzi, más kultúrából szemléljék az otthoni sajátjukat, és így jobban megismerjék azt. A gondolkodó ember kicsiben vagy nagyban állandóan valami ilyesmit tesz. És nem feltétlenül azért, mert csak úgy passzióból vagy kifejezetten művészeti termék előállítása céljából gondolkodni, megismerni akar, hanem mert egész életében egy dolgon töpreng visszatérően, makacsul, hogy tudniillik „ki vagyok én?”… Mármint hogy ő maga kicsoda. Erre akkor jöttem rá, amikor Kemény Rozália felolvasott egy szöveget, amely arról szólt, hogy ne szégyelljük, kik-mik szerettünk volna, vagy szeretnénk most is lenni. Majd elénekelt egy dalt, amelynek visszatérő kérdése volt, hogy ki vagyok én. Mindeközben a nagyterem túlsó végében, a nézőtér emelvényein felsorakozott a szereplőgárda, és maguk mellé, az emelvényre kiragasztották a titkolt példaképük nevét. Volt köztük „Sandokan”, „Kóbor Lovag”, „Apukám”…

Ahhoz, hogy megtudjam, ki vagyok, ki kell szállnom magamból, és távolabbról meg kell szemlélnem önmagamat. Ahhoz, hogy megismerjem önmagamat, kicsit távolabbról meg kell vizsgálnom a környezetet, amelyben élek. Eltávolodni, kilépni önmagamból és a környezetemből – nagyobb elutazás nélkül, bármikor, bárhol – úgy tudok a legkönnyebben, ha kilépek a konvenciókból, a megszokásból, és furcsa helyzetekben, furcsa cselekvések közepette szemlélem önmagamat és a mindazt, ami körülvesz… Ha az addigi és ottani önmagammal szemben másfajta lehetőségeket, alternatívákat keresek. Alternatív művészeknek, másként gondolkodóknak a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben azokat hívták, akik az állami elvárásokkal szemben más formákat mutattak fel, akkor még lázadásnak, bátor értékteremtésnek számított egy akár értelmes tartalom nélküli, de eltérő formai gesztus is. Ma már jóval bonyolultabb a helyzet, mert formaruhát bárki tud gyártani, kölcsönözhet is, és bárminek nevezheti azt, amit felöltöztet velük. Alternatív művészetnek én ma az olyan jelenséget tartom, amelyben értelmet is találhatok.

Ilyen értelmeket kerestem (s találtam) a 71. Kérész-estben is. Szerintem Szász Dániel azért fújt végig zenei hang nélkül (csak susogó fujtatást hallatva) egy szaxofonszólót, hogy elgondolkodhassunk azon, mi is a zene. Önmagát kereste (és hozzá alternatívákat állított) Csuzi Márton, amikor kocsmaasztalokon kézen állva mondta el szakaszokban a történeteit. Ugyanezért beszéltek (értelmezhetetlenül) lavór vízbe hajtott fejjel, vagy keresett menedéket, fejét vödör vízbe dugva a szózuhatag zuhanyai elől Szalay Henrietta. Egyed Bea hagyta, hogy jobb kezét érmekkel, kitüntetésekkel, balját pedig oklevelekkel, diplomákkal díszítsék fel, majd bosszúsan földhöz vágta az összest, mert mindezt csak ráaggatták, nem ő maga. A fején lámpával szabadban lógó kis tükör felé hintázó nő is önmagát szerette volna végre megpillantani, ahogy az identitását keresi az elöl fehérre, hátul sötétbarnára lefestett félmeztelen lány is. És még sorolhatnánk a kisebb nagyobb tipikus Kérész-akciókat.

A Ki vagyok én?-dal mellett még két ponton éreztem a tudatos, dramatikus szerkesztést. Az est közepe táján párba állva, mintha csárdást táncolnának, ugráltak felfelé az érthetetlenül szövegelő szereplők az asztalok között. Egy-egy partnert néha felemeltek, aki odafent hangtalanul tátogva kapkodott levegőért. Jó, hogy a jelenet nem utalt ennél konkrétabban vízből kiugráló halakra. Nem bántam a tudatos lezárást, lecsendesítést. A szereplők asztalokra, emelvényekre álltak, és lassuló mozdulatokkal finoman utaltak az elmúlt másfél óra akcióira. Mind olyan magasban voltak, ahol nemrég még fulladozva tátogtak oxigénért. Végleg kiugrottak, és már föntről nézik bölcs nyugalomban a távoli földi létünket? Végül is egyszer mindenki számára eljön a nagy kiugrás… Ütős befejező gondolat. Az ember úgy érzi, mindjárt a hal adja a másikat…     

KÉRÉSZ MŰVEK 71 – Amikor a hal kiugrik a vízből (A Budapesti Metropolitan Egyetem és az Artus közös projektje)

Alkotók és szereplők:

Az Artus művészei: Bodóczky Antal, Csuzi Márton, Egyed Bea, Kemény Rozália, Kocsis Gábor, Lukács Mihály, Mikó Dávid, Mózes Zoltán, Szalay Henrietta, Szász Dániel. A Metropolitan Egyetem hallgatói: Fenyves Anna, Garai Gabriella, Icsa Vivien, Kamp Anna, Kátai Anna, Keszthelyi Zsófia, Kovács Bálint, Litter Dorottya. Zenészek: Ölveti Mátyás, Goda Sára.

Rendező: Goda Gábor.

Artus Stúdió, 2022. május 7.