Néptánc

Török Ákos: Gyüttmentek, gyüttmaradtak

MÁNE 70 – Beszélgetések múltról, jelenről, jövőről / elektronikus könyv

…a beszélgetések nemcsak az együttesről szólnak, de a MÁNE mindenkori környezetéről is tudósítanak, lévén a kettő szerves kapcsolatban van egymással.

Sokféleképpen lehet könyvemléket állítani egy intézménynek. Lehet elfogódottan ünnepelni: intellektuális igénnyel bemutatni az évtizedek történéseinek színét, éppen csak utalva a fonákokra, vagy másik végletként szemérmetlen ízléstelenséggel felhájpolni a múltat. De lehet tudományosan dokumentálni is: fáradtságos kutatómunka nyomán pontos, elfogulatlan és jól strukturált történeti képet festeni róla. Az előbbi az örömben és büszkeségben való közösség élményével kínálja meg az olvasót, viszont elzárja előle egy teljesebb megismerés lehetőségét. Utóbbi ennek éppen a reciprokja: a közös ünnep örömét hírből sem ismeri, cserébe átfogó ismeretet ad a tárgyáról, ami lehetővé teszi az olvasó számára, hogy saját képet alakítson ki róla: vagyis a megismerésben való közösség élményével kínál meg. Persze ezeket vegyíteni is lehet különféle arányokban, és akkor még nem beszéltünk a fotókról, amelyek tánc esetén különös mértékben növelhetik az érzelmi/érzéki élményt, vagy éppen érzékletesen dokumentálhatnak egy-egy történeti tényt.

Amikor a MÁNE 70 – Beszélgetések múltról, jelenről, jövőről című kötet ötletgazdái úgy döntöttek, hogy interjúkötetben emlékeznek meg a Magyar Állami Népi Együttes születésének hetvenedik évfordulójáról, a közös ünnepről és a tudományos igényű, közös megismerésről egyaránt lemondtak. Ráadásul még fotókat sem használtak. (Négy kisfilmet viszont mellékeltek a kötethez, amelyen interjúrészletek, előadásfotók és előadások részletei láthatóak.) Az interjú műfaját mindkét típusú emlékezés használja, olyannyira, hogy az írásos ünneplés nem is nagyon képzelhető el a vezetővel, vezetőkkel való beszélgetések nélkül. De egy tudományos módszerekkel elvégzett munkának is fontos része lehet néhány mélyinterjú, amelyeket a szerző aztán különböző szempontok alapján elemez. Az viszont egészen más, ha kizárólag interjúk vannak benne. Még akkor is, ha a MÁNE 70-ben az interjúk csupán szinte kizárólagosak. Egy biztos, egy fotók nélküli interjúkötet nem tudható le olyasmivel, mint hogy miután belelapozgattunk, a vastag és gazdagon illusztrált, méregdrágán előállított könyvet feltesszük egy kiemelt helyre a könyvespolcomon. Mondván, hogy nekünk megvan, és becsben tartjuk. A MÁNE 70-et ráadásul csupán a netről lehet letölteni PDF formátumban, vagyis sehogy máshogy nem lehet meg, csak ha elolvassuk. Ennek azonban megvan az ára: az ínyenc bibliofil olvasó nem élheti át a hamisítatlan érzést, amikor belelapozva még a könyv illatát is érzi.

Kutszegi Csaba, a kötet szerkesztője felvezető írásában arról beszél, hogy a Magyar Állami Népi Együttes átfogóbb és pontosabb megismerése érdekében a beszélgetések nemcsak az együttesről szólnak, de a MÁNE mindenkori környezetéről is tudósítanak, lévén a kettő szerves kapcsolatban van egymással. Miként a néptánchoz való viszonyunk és a történelmünk is: „Mert kétségtelenül történelmi-társadalmi okai (is) vannak annak, hogy a magyarok – a világon vitathatatlanul egyedülálló módon és mértékben: tudományosan rendszerezve-feldolgozva és helyi öntevékeny mozgalomként, valamint aktuális kortárs művészetként és szórakoztató szabadidős tevékenységként – őrzik, frissen tartják a népművészetüket.” Ezzel tehát a szerkesztők a kötet hozadékaként a különféle kontextusokba ágyazott megismerést ajánlják fel az olvasók számára, azonban az őket érdeklő kérdésekkel azt is világossá teszik, hogy a kötet intellektuális horizontja messze túlmutat az együttesen: „a nemzettudat és a néptánc között milyen kapcsolat van, és a néptánc az autentikus formáinak megőrzése mellett hogyan válhat aktuális, kortárs művészetté, egyáltalán: a népművészet miként él tovább a jelenünkben és a jövőnkben”. Innen kezdve pedig személyes érintettség és érdeklődés kérdése, ki mit ismerhet meg a kötetből.

Ha valaki igényli a MÁNE korszakainak és történéseinek pontos datálást, illetve hogy részletesebben átlássa azok egymáshoz és az adott történelmi helyzetekhez való viszonyát, (nagyon) komoly szövegelemzői munkával akár ez az igénye is kielégülhet. A történet innen indul: Rábai Miklós vezetésével megalakul a háromtagozatú (zenekar, énekkar, tánckar) Magyar Állami Népi Együttes, amely 1951-ben lép először színpadra a maga akkori teljes, 120 főnyi tagságával a szovjet Mojszejev táncegyüttes „elő-tánckaraként”. Meglehetősen pozitív fogadtatásban volt részük: „A közönség a keramitkockához verte a magát az örömtől, a gyönyörtől” – emlékezik az estre Lengyelfi Miklós, aki táncosként maga is részt vett a bemutatkozásban. Akkoriban és a szocialista érában azt követően is szokás volt, hogy mind a hadügynek, mind a belügynek volt egy-egy népi előadó-művészeti együttese (és egy-egy sportegyesülete): így jött létre 1948-ban a Honvéd Együttes a hadügyminisztérium-, és 1957-ben a Duna Művészegyüttes a belügyminisztérium büdzséjének terhére. A Magyar Állami Népi Együttes velük szemben az állami fenntartásnak köszönhette a kiemelt helyzetét, többek között így lettek egy csapásra a legtöbbet utaztatott népművészeti formációnk. A kötetben lekövetett történet végpontja a MÁNE jelenkora, amely Mihályi Gábor nevéhez kötődik, aki az együttes táncosaként lett előbb karigazgató (1998), majd az együttes művészeti vezetője (2002), 2016-tól pedig teljes körű vezetője.

Rábai Miklós instruál

A magyar történelem és annak alanyaként a mindenkori politika kéznyomai is megjelennek a beszélgetésekben. Például az, hogy noha az ötvenes években a népművészet a hatalom számára kedves munkás-paraszt-(hithű szocialista) értelmiség hármas tagja, mennyire veszélyes volt túltolni a parasztság értékét: pillanatok alatt osztályellenes narodnyiknak bélyegezhették az embert, és kirúghatták a népi kollégiumból (Lengyelfi Miklós), vagy a nagyobb volumenű lehetőségek egy életre elzáródtak előle (lásd: Molnár István koreográfus, pedagógus, együttesvezető pályáját). A politikával való barátkozás/politikus alkat előnyeiről is tudósítást kapunk: miként hozta ez helyzetbe Rábai Miklóst a hajlíthatatlanabb, „konokabb” Molnár Istvánnal szemben. „Mit mondjak, mindenki megalkudott. Aki nem, az meghúzta magát, vagy disszidált” – mondta ezzel kapcsolatban Zséli Mihály táncos, aki nem csupán tanúja volt az ’56-os eseményeknek, de mint kiderült, nem sokon múlott, hogy október 23-án végül nem ő, hanem Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti dalt. De az is kiderül, hogyan torolta meg ’56-ot az akkori kormány, hogyan lehetett mégis „beszólni” a néptánc nyelvén a hatalomnak a forradalom leverése után Párizsban, ezzel megúszva azt is, hogy az előadást néző, Franciaországba emigrált magyarok paradicsommal dobálják meg őket. Azt is megtudhatjuk, hogy a ’80-as évek elején Csoóri Sándorék a pártkapcsolataik kihasználásával milyen erővel lobbiztak Tímár Sándor mellett és Novák Ferenc ellen, és hogyan állt Tímár mellé Pozsgay Imre, a kései Kádár-korszak művelődési minisztere. Ennek eredményeképpen lett az együttes vezetője végül Tímár. Az interjúkötet műfajából eredő sokszólamúság persze más olvasatokat is felszínre hoz: Csapó Katalin táncos szerint talán azért kapta Tímár Sándor a vezetői posztot, mert Novákkal ellentétben neki nem volt saját együttese. Novák Ferenc arról is beszélt, hogy mindig onnan lehetett tudni, ki lesz egy-egy alakuló, állami fenntartású táncegyüttes vezetője, hogy a zsűri az adott évben kinek adta oda a legjobb táncos vagy koreográfus címet, illetve hogy miért kedveli a mindenkori politikai hatalom a nem dramatikus néptáncot: mert „látványos és nem beszél”. Ezzel a kiszólással együtt mégis olyan érzésünk lehet, hogy amíg a múltbeli történések tanulságosan és érzékletesen beágyazódnak egy-egy történelmi/politikai közegbe, addig a jelenkoriak mellől látványosan hiányzik ez a közeg, miközben pontosan tudjuk, milyen mértékben szól bele a politika a művészetekbe a pozíciók és a tartalmak kapcsán egyaránt.

A kötetből tehát, ha akarjuk, éppen megismerhető egy történet, ám a MÁNE 70 egyszerűen szólva nem erre való. Ami a születésnapost illeti, ez egy intézményi portré, ahol magát az „illetőt” nem tudjuk megkérdezni, ezért a „rokonokkal” és az „ismerősökkel” való beszélgetésekből rajzolódik ki a kép. Egy ilyen kép pedig óhatatlanul is mozaikosan elaprózódott, sokszínű és személyes lesz. A kötet egyik erénye, hogy megjelenik benne egy belső perspektíva is, amely nem tud és nem is akar kívülről ránézni sem a népművészetre, sem a MANÉ-ra, ugyanazzal az egyszerű gesztussal mesél önmagáról mint a kötet tárgyáról/tárgyairól. Az ilyen jellegű beszélgetések a szerkesztői/szerzői gárdából leginkább Turbuly Lilla nevéhez kötődnek. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy az interjúk készítői eléggé különbözőképpen dolgoznak. A legtöbb interjút jegyzők közül Turbuly Lilla elsősorban érzékenyen támogatva hozza felszínre a megkérdezettek történeteit és érzéseit, Szoboszlai Annamária gyakran saját meglátásait, véleményét is bevonja a beszélgetésekbe és interjúalanyait is véleményformálásra készteti néptánc és néphagyomány témakörében. Kutszegi Csaba pedig markáns véleménnyel és a MÁNE-n messze túlnyúló érdeklődéssel, nem egyszer egyenesen provokatív módon kérdezi beszélgetőpartnereit, akiket így rendre saját álláspontjuk kifejtésére késztet. Ez a szerzői/szerkesztői többszólamúság is szerves része a kötet sajátos mozaikosságának. Noha e mozaikosság következtében egy-egy interjú más és más érdeklődést elégít ki, így bármilyen olvasót is képzelünk el, bizonyosan lesznek számára kevésbé izgalmas beszélgetések is, mégis egy érdekes és gondolkodásra késztető kép rajzolódik ki végül hol pasztellesen, hol erősebb színekkel.

Magyar Állami Népi Együttes fotóarchívuma, Gulyás László - Rábai Miklós: Üveges tánc, 1975

Több résztvevő is megemlíti, hogy ő is úgy kelt egybe a párjával, hogy az Ecseri lakodalmas című darabban éppen aznap házasodó táncos párokat „adtak össze” a színpadon, sőt, egyiküknek egy alkalommal Ingrid Bergman volt a tanúja. A beszélgetésekből nemcsak az derül ki (ha valaki nem tudná), hogy a MÁNE-nak Kodály Zoltán javaslatára lett annak idején cigányzenekara, de az is, hogy amikor Kodály az általa írt Kállai kettős próbája után megkérdezte őket, Bódi bácsi elmondta, hogy a klarinétszólam egy részét nem lehet kifújni, mire Kodály a szerint írta azt át, ahogyan a zenész el tudta játszani. Az együtteshez fűződő viszony kapcsán többen is elmondják, hogy rangnak számított a tagjának lenni, hiszen „ezt az együttest az ország a tenyerén hordta”. E belső perspektívának a néptánccal és azon belül a MÁNE-vel kapcsolatos legelemibb tanulságát azonban talán Módosné Almási Berta táncos fogalmazta meg leginkább találóan: „a néptáncos körök nagyon egészséges közösségek”. „A valahova tartozás a lényeg, az formálja az egyént. Mindegy, hogy az sváb, magyar, vagy görög” – folytatta tőle függetlenül ezt a gondolatot Érchegyi Ildikó táncos. Ehhez nem kell sok kommentár egy olyan korban, amely úgy van kiéhezve emberi közösségekre, hogy egyre kevésbé alkalmas azok létrehozására és fenntartására.

Meglehet, hogy ebben a cikk szerzőjének személyes érdeklődése is benne van, de akár azt is meg lehet kockáztatni, hogy ez a kötet elsősorban nem is a Magyar Állami Népi Együttesről szól. Igaz, hogy amiről legalább annyira szól, abban a kérdéskörben a MÁNE nyakig benne áll: hogyan lehet a néphagyomány, azon belül a néptánc előadó-művészetként jelen idejű, kortárs. Ez az ún. autentikus, kontra kortárs vita. Mindez egy olyan korban, amikor a vidéki búcsúkon szinte mindenhol a rock and rollba oltott csárdás szabványtáncát táncolják szintetizátoros mulatósszenére. Abban úgy tűnik, mindenki egyetért, hogy mást jelent a néphagyomány előtti tiszteletadás, aminek a helye a múzeumokban van, és mást a hagyomány átörökítése. A vita azon áll, hogy mi fér bele ebbe a bizonyos átörökítésbe, illetve hogy milyen „külső” mozgásanyagok tudhatnak szervesülni a néptánccal: mi az, amiért „már érdemes hozzányúlni a néptánchoz” (Módosné Almási Berta). Az is világosnak tűnik néhány beszélgetésből, hogy más dolog az, amikor az emberek önmaguk szórakoztatására (és partnereik elcsábítására/elkápráztatására) táncoltak különböző helyi eseményeken, és amikor fizető nézőket szórakoztatnak ezzel egy színpadon. Előbbi kapcsán nincs miről gondolkodni: helyben dől(t) el, ki a legény (és leány) a gáton, utóbbiról viszont úgy tűnik, muszáj.

Tímár Sándor / Fotó: Eifert János

A pró és kontra érvekből és visszaemlékezésekből körvonalazódnak a MÁNE nagyobb korszakai is: a Rábai Miklós-éra, aki a színpadi néptánc megteremtőjeként meglehetősen szabadon bánt a táncmotívumokkal, és már 1949-ben koreografált dramatikus táncjátékot; a táncházmozgalomból érkező Tímár Sándor, aki viszont sosem keverte egymással a tájegységek motívumait, és Rábainál sokkal nagyobb szabadságfokot engedett meg a táncosainak a motívumokkal való játékban, ám ennek ellenére több táncos is úgy érezte, hogy a meglehetősen szűkös és zárt mozgásanyag egy idő után nem tudott számukra kihívást nyújtani, illetve többen úgy vélték, hogy elég hamar kimerült a sor, amit ezen a táncnyelven el lehetett mondani. Korban e kettő határvidékén jelentek meg az ún. második generációs koreográfusok (Novák Ferenc, Kicskovics Antal, Györgyfalvay Katalin), akik autentikus alapanyagokból indultak ki, azokat színházi, dramatikus helyzetbe hozták, amellyel egyrészt felrázták a Tímár-féle autentikusságba kissé beleunt táncosokat, másik oldalról viszont „az volt a gond, hogy kicsippentettek maguknak motívumokat egy tájegységből, és akkor azt valahogy használták. Nem volt fontos nekik az eredeti stílus” (Sztanó Hédi táncos, néprajzkutató). És persze az autentikussághoz való viszony a jelenleg is tartó Mihályi Gábor-korszakot is szemléletesen festi meg: aki autentikus táncműsorokat és néptánc alapú, de kortárs mozgásokat is játékba hozó színházi előadásokat egyaránt készített/készít. Sztanó Hédi az előbbieket hívja „export anyagoknak”, amit el lehet adni külföldön, és mivel a bennük rejlő elementáris erő most is hat az emberekre, ezért véleménye szerint, ezek egyben kortársak is.

Novák Ferenc, Mihályi Gábor és Csapó Katalin a kötethez kapcsolódó kisfilmekben

Az autentikushoz való viszonyok kapcsán érdekes egymás után elolvasni a MÁNE két jelenlegi jelmeztervezőjének a gondolatait. Furik Rita holisztikus elképzelése szerint a népviseletek minden egyes díszítőmotívuma egy-egy szakrális jel, és a népművészet (benne a MÁNE) feladata, hogy helyreállítsa a világot, ami egykor még egyben volt. Szűcs Edit pedig úgy gondolja, hogy a hagyományok átalakítva történő átörökítése a feladat, amivel a fiatalokat is meg lehet szólítani, illetve ezen a módon a hagyományos népviseleteket akár a mindennapok részévé is lehet tenni.

Túl a MÁNE-n, azt is megtudhatjuk, miként hatott a népművészetekre, amikor Bartók Béla felfedezte a „magas művészet” számára a paraszti kultúrát, aminek nyomán a koreográfusok, a táncosok és a néprajzkutatók elkezdtek táncokat gyűjteni. Ez a forrás sokak szerint mára szinte teljesen kiapadt: „már az utolsó utáni pillanatban vagyunk. A régi adatközlők szinte mind meghaltak” – mondja ezzel kapcsolatban Maksa Henrietta táncos, aki mindmáig gyűjt táncokat. Mint kiderül, az eredeti táncokkal való találkozás az eredeti helyeken, és ezek gyűjtése mind a színpadi tánc számára, mind a hagyománnyal való elköteleződés szempontjából központi jelentőségű a néptáncban. A kötet egyik vezérmotívuma a bartóki szintézis, a tiszta forrásból merítő, a hagyomány talaján álló, mégis saját hangon megszólaló művészet gondolata, amely a színpadi néptánc számára célként és mérceként is tételezve van. A MÁNE 70 egyik legizgalmasabb és leginkább provokatív felvetését Kutszegi Csaba teszi meg a II. rész bevezetőjében, ahol a néptánc „magánya”, a társművészetekkel való „mélyreható együttműködés” hiánya kapcsán a szerző/szerkesztő azt veti fel, hogy ez a bizonyos szintézis a néphagyománnyal a táncban nem fog soha megvalósulni, vagy ha igen, azt nem a néptáncosok fogják megcsinálni. Noha a szintézis lehetősége és kérdése több beszélgetésben is felmerül, kár, hogy ezt a konkrét felvetését Kutszegi nem bocsájtja vitára az interjúalanyaival. Így minden értéke és érdekessége mellett is idegen test marad a kötetben, hasonlóan Szoboszlai Annamária kötetzáró írásához, amely így irodalmi értékével, jó érzékkel kézben tartott személyességével és gondolatgazdagságával együtt látatlanban is a Hajnali hold című darab (kor: Furik Rita, Gera Anita, Mihályi Gábor, Orza Calin) túlinterpretálásának érződik.

Hetényi Milán / A fotó forrása a Hagyományok Háza oldalaAz is tanulságos, ki miért tartja fontosnak a néphagyományokat a civil életében, és miként próbálja azokat átadni a gyermekeinek. Merthogy a legtöbb interjúalany esetén ez a fajta előadó-művészet kikúszik a színpadról: gondolkodásmóddá és egyben életvitellé is válik. Hetényi Milán zenész a néphagyomány alkonya kapcsán arról a rövid átmeneti időszakról tesz tanúságot, amikor a ’80-as években Délvidéken a tamburazenekarával még ő maga is fellépett egy-egy esküvőn, miközben két házzal odébb már a Csipkés kombiné című mulatószene bömbölt szintetizátorra és 3+2-re hangszerelve. Majd eljutunk a mába, amikor „egy egykor eleven kultúra már Erdélyben is pusztán muzeális tárgyként, porfogóként kerül bemutatásra” (Galát Péter, táncos). Lisztes László énekes is markáns kritikát fogalmaz meg a hagyományhoz fűződő viszonyunkról: „Japánban sokkal nagyobb intenzitással figyelnek a kodályi hagyományokra, mint mi itthon”. Mégis sokkal inkább tűnik magától értetődőnek, mint heroikusnak a megkérdezettek igyekezete, hogy elevenen tartsanak/felelevenítsenek valamit a népi kultúrából.  

Vadász Tímea táncos így fogalmazza meg a tánc szerepét a nemzeti identitásban: „Nagyobb ma az a réteg, az a közösség, amely az identitását tudatosan építi, és azért választja a néptáncot, mert érzi, hogy a tánc nemzeti eszmei-szellemi értéket képvisel”. A néphagyományok kapcsán óhatatlanul eszünkbe kell jussanak a „nemzettudat”, „nemzeti öntudat” kifejezéseink, amelyekhez az összetartozás és az értékek megőrzése mellett (különösen mostanság) szokás az intolerancia és a kizárólagosság szűkkeblű imperatívuszait is hozzágondolni. Sok minden közrejátszott abban, hogy Csapó Katalin táncos sokak nevében azt tudja mondani, arra, hogy miért táncol magyar néptáncot, miközben mindannyiunkhoz hasonlóan sokféle vér folyik az ereiben: „Hát mert itt és így élek! Ugyanakkor rendkívül jó táncolni délszláv vagy cigány táncot is. A tánc nemzetközi műfaj, érthető bárki számára. A néptánc pedig azért jó, mert büszke lehetsz a sajátodra”. És ezt a büszkeséget sem ő, sem más táncosok nem más népek táncainak kárára értik (már csak azért sem tehetnék ezt, mert nem lehetséges izolálni valamiféle színmagyar néptáncot, amely ne lenne oda-vissza kölcsönhatásban a Kárpát-medence más népeinek táncaival). Ezzel nem állítom, hogy a legtöbb néptáncos ne mosolyogná meg a liberálisan gondolkodó embert, aki más gondolkodókkal közösen maga próbál létrehozni egy olyan értékrendet, ami szerint élhető a világunk, vagy egy olyan táncművészt, aki a számára megfelelő mozgásokat keresi szüntelen, miközben több száz éve adva van egy mozgásforma és motívumkincs, amiből kedvére szemezgethetne. Úgy tűnik azonban, hogy (másféle nemzeti büszkeségekkel szemben) a néptáncos nemzeti büszkeség mögött mégiscsak áll egyfajta nyitottság más kultúrák és más emberek iránt.

Csóóri Sándor és Nagy László rendre leárulózta Novák Ferencet közös baráti társaságukban, Kovács Gerzson Péterről már nem is beszélve, aki ugyanezt a jelzőt majd az egész néptánc szakmától megkapta, amikor az autentikus néptánctól meglehetősen nagyot lépett elfele, és Mihályi Gábor is gyakran „vasbunkónak” érzi az autentikusságot, „amivel fejbe lehet ütni a másikat”. Ezzel együtt többen is vallják, hogy igazi ellentét sosem volt azok között, akik a tiszta forrást akarták megmutatni, akik a tiszta forrásból alkottak, és akik a tiszta forrásból kiindulva egyéb forrásokból is merítettek. Lengyelfi Miklós szerint ami ellentét mégis volt, azt a kultúrpolitika szította mesterségesen, hogy az általa preferált táncalkotót hozza helyzetbe a másik ilyen-olyan megbélyegzésével. A táncosok is inkább csak arról beszélnek, hogy melyiket (illetve melyiket képviselő koreográfusokat) kedvelték inkább és melyik feküdt nekik jobban, de különösebb elvi problémájuk egyikkel sem volt. Ettől a nézőpontok közötti különbségtől nem független, hogy miközben az interjúkat sorra olvassuk, egy idő után olyan érzésünk lehet, hogy míg egyesek szinte lubickolnak benne, mások finoman megkerülik, kimozogják a nekik feltett, elméleti jellegű kérdéseket. Mint amikor bennszülöttek vitatkoznak gyüttmentekkel: némiképpen elbeszélnek egymás mellett, de kívülről hallgatva őket, mégis pontos képet kapunk róluk is és a helyzetről is.

Részlet a 70 év ízei - Corvin téri tánc-cuvée című jubileumi előadásból / A fotó forrása a MÁNE facebook-oldala

A más környékről odatelepülőket gyüttmenteknek nevezik vidéken mindaddig, amíg néhány évtized után gyüttmaradtakká válnak. Ezután nem ritkán több generáció kell, mire egy-egy betelepülő család egyenlővé válik azokkal, akiknek a felmenői akár több száz éve ott élnek. Jó ideje jellemző nálunk, hogy a nagyvárosi életbe belefáradt értelmiségiek kis eldugott falvakba költöznek, ahol nagy lendülettel kezdenek el újító jellegű (és gyakran valóban hasznos és előremutató) tanácsokkal és kezdeményezésekkel részt venni a helyi kulturális és gazdasági életben, amiből a helyiek viszont egyáltalán nem kérnek. A hasonlat annyiban persze sántít, hogy a néphagyományok bennszülöttjei és gyüttmentjei/gyüttmaradtjai sokkal mélyebben tisztelik egymást, mint ahogy ez faluhelyen szokás az ott élők és az (észosztó) odaköltözők között. Annyiban viszont találó, hogy azok számára, akik családjukon és szülőhelyükön keresztül beleszülettek a néphagyományba, a kortársság és autentikusság kérdése a színpadi néptánc kapcsán éppen annyira kívülről jövő „okoskodás”, mint amikor egy pesti megmondja egy őrséginek, hogyan lenne érdemes értékesítenie az erdejét.

Viszont a különös helyzet az, hogy nem csupán a színpadi tánc gyüttment a néptánc vonatkozásában, de ha végigolvassuk az interjúkat, kiderül az is, hogy a néptánc mindenkori művelői maguk is gyüttmentek és gyüttmaradtak, hiszen néhány beleszületettől eltekintve, a megkérdezettek legtöbbje éppen a néptánccal történt megismerkedés miatt „költözött be” a néphagyományba. De hogyan is lehetne ez másként, ha már sem eleven néphagyománnyal nem lehet könnyen találkozni, sem helyi élő néptánc hagyománnyal?! – amilyennel például Módosné Almási Berta kamaszként Nadab községben még találkozhatott, ahol a románok nem csupán őrizték, de alakították is a néptáncukat. Ami azonban a néphagyományok életben tartása és átörökítése szempontjából különleges kihívást jelentő nehézség, az interjúkötet egyik fontos értéke. Az alapvető kérdés ugyanis minden könyv kapcsán az, hogyan tudhat ahhoz az olvasó kapcsolódni. Márpedig a MÁNE 70-ben (néhány bennszülötti portré mellett) a néptánc/néphagyomány gyüttmentjei kérdeznek gyüttmenteket és gyüttmaradtakat egy olyan dologról, amihez képest az olvasók maguk is gyüttmentek vagy egyéb járókelők. Noha kérdezők, kérdezettek és olvasók különböző mértékben és különböző ismeretekkel a tarsolyunkban érkezünk, de mindannyiunkat érdekel a néptánc, és kívülről jött emberként meg is értjük egymást.

MÁNE 70 – Beszélgetések múltról, jelenről, jövőről

Líra és Logika – Kulturális Alapítvány, Budakalász, 2021

A kötet mindenki számára elérhető, ingyen letölthető itt: MÁNE 70 (pdf)

https://tanckritika.hu/images/Pdf/MANE70.pdf