Szoboszlai Annamária: Életerő testben, népben
Compagnie Marie Chouinard: Elemi életerő; KOLO – Szerbia Néptánc- és Népzenei Együttese: Sólyomének -
Marie Chouinard retrospektívét a Trafóban, Mihályi Gábor vendégkoreográfusi munkáját a Nemzeti Táncszínházban láthatták a nézők.
Az Elemi életerő véleményem szerint az elmúlt évtizedek egyik legizgalmasabb koreográfus személyiségének számadása. A Sólyomének pedig kihívásokkal teli alkotói feladat, melynek célja: a „vetés”.
Az Elemi életerő Marie Chouinard munkásságának mintegy 40 évét foglalja össze. A kanadai koreográfus 1978-ban mutatta be első szólódarabját, saját társulatát 1990-ben alapította. „1978 óta ezt csinálom: figyelmesen hallgatom a test életteli lüktetését, egészen addig, amíg azt egy új rendbe nem kristályosítom. Minden alkalommal a nulláról kezdem újra” – írja a társulat honlapján a táncos-koreográfus, aki avantgárd szemlélettel, erős vizualitással, humorral és groteszk iróniával, laza, könnyed, szókimondó feminizmussal átszőtt táncnyelven fogalmaz. Akár az Egy faun délutánjára, akár a body_rEMIXre gondolunk, szembeszökő az elevenség. A lét elsődleges formája itt valóban a mozgás, a testnek a térben léte, a térben „hogyan léte”. Minden más – nő, férfi, faun, idős, gyerek, egyén, közösség – csak ez után következik.
Elemi életerő / Fotó: Sylvie-Ann Paré / A fotó forrása: trafo.hu
Az Elemi életerő 24 rövid koreográfiát fűz lánccá. Némelyik egy korábbi nagy koreográfiából kiragadott vagy annak gondolatmenetére építő részlet, ezek mellett megidéződnek a koreográfus egykori szólói, illetve olyan ötletek, vázlatok is színpadra kerülnek, melyek eddig csupán papíron léteztek. Mindezek izgalmas montázsként alkotnak önálló, új, szerves egészet, s teszik a(z alkotói) gyermekkor és a(z alkotói) öregkor közé szorult, majd térré vált időt közszemlére. Emlékezetesek azok a szkeccsek, amelyek a tartalmi sűrítést egészen a végletekig viszik: pár percbe sűrűsödnek évtizedekben mérhető párkapcsolati drámák, s az elpárologtatott feleslegből hátra maradt esszencia az ember tragikomikus képlete. Az Elemi életerőben tényleg ott az elemi életerő: pőrén, őszintén a táncban, a maszturbációban, a fénycsóvával (is) folytatott kvázi szexben.
Míg az este a fizikai korlátok közé szorított, s a mozgását a keretekhez szabni kényszerülő ember/nő képével nyit, addig a zárásban az életút, a sors, az életkor – tárgyiasított formában: az emberi arc – szenvtelenül jelöli ki a helyünket. Másként tekintünk ugyanarra a testre, ha a lábak, törzs, karok fölött egy öreg, ráncos nő/férfi képe jelenik meg, s másként, ha egy tiszta, szinte nemtelen babaarcé. Előbbi megmosolyogtat, kaján megjegyzésekre ingerel. Utóbbi hatását nehéz szavakba önteni: van a meztelen testű, gyermekfotóval maszkoltak csoportjelenetében valami fájdalmas és félelmetes, mert olyat ad hozzá a pici, kiforratlan arc az alá növesztett meztelen felnőtt testhez, amit látni nem szabad. Groteszk kép zárja Marie Chouinard retrospektívét. Groteszkebb, mint az elmúlt évtizedek munkáinak pillanatai, ugyanakkor kevesebb levegőt – elemi életerőt – hagy a nézőnek.
Elemi életerő / Fotó: Sylvie-Ann Paré / A fotó forrása: trafo.hu
*
A Sólyomének születésének története a Covid előtt kezdődött, egész pontosan akkor, mikor a belgrádi KOLO – Szerbia Néptánc- és Népzenei Együttese új igazgatója Vladimir Dekic lett, aki szerette volna felrázni a még mindig Mojszejev stílusában alkotó együttest azáltal, hogy megismerteti táncosaival a kortárs szemléletet és gondolkodásmódot. Az éppen Szerbiában turnézó Állami Népi Együttes műsorát látva kérte meg Mihályi Gábort, hogy dolgozzon a KOLO-val.
A Sólyomének egy közösség történetét meséli el, melybe egy különös lány érkezése hoz áldást és a változás lehetőségét. A jelmeztervező finoman, visszafogottan él a ruha és a kiegészítők megkülönböztető jellegével: a többiekénél csillogóbb, kerek érmékből álló nyakék, a karra rögzített madártoll-szerű protézis, valamint egy szintén tollakat idéző, sávokból varrt szoknya emeli ki alakját. A táncosok ruházatát (tervező: Szűcs Edit) kivétel nélkül fekete-fehér, a szerb népi öltözékeket főbb karaktervonásaikban idéző, de egészében véve újragondolt darabok alkotják. A lányok fehér szoknyájához és blúzához olykor fehér-fekete mellény, illetve fekete felsőszoknya (kötény?) társul. Ezzel szemben a férfiak alapruhájának a színe a fekete, ezt egészíti ki bizonyos jelenetekben a fehér hosszú kabát fekete ujjakkal.
Sólyomének / A fotó forrása: nemzetitancszinhaz.hu
A díszletet fix és mozgatható, fémrácsos gabionok alkotják, melyeket mintha gyűrt papírlapokkal (történelemkönyv lapjai?) töltöttek volna fel a szokásos kő és homok helyett. Előbbiek oszlopokként keretezik a táncteret, fent egységes fal köti őket össze. Utóbbiakból a táncosok különböző dolgokat „építenek”: néha falat, máskor padokat. A látványhoz gondosan tervezett fény (Fodor Zoltán) és videoanimáció (Korai Zsolt) társul, az oszlopsor tetején feltűnő vetített képek segítik a táncban, a zenében, az énekben és a prózai szövegekben kibontakozó történet értelmezését. A színen feltűnő piros kendőkre a vetített lángnyelvek rímelnek, később ennek ellenpólusaként feltűnik a tűzön is győzedelmeskedő őselem, a víz.
A darab mozgásanyaga szerb táncokból (illetve leginkább azok Mihályi Gábor-féle dialektusából) inspirálódik és gyönyörű, erőteljes, többszólamú kórusénekekkel tárja elénk a szláv/szerb néplelket (zeneszerzők: Gera Attila, Gera Gábor). A történeti szál hol hangsúlyosabb, hol egészen feloldódik, pontosabban talán csak a szerb történelmet behatóbban ismerőknek követhető minden mozzanat. Mindenesetre ha útközben el is veszítjük a fonalat, a darab happy enddel – házassággal – zárul. Ahogy Mihályi Gábor a vele készült interjúban kiemelte, az előadás popularitásra törekszik, „hiszen nemcsak a társulatot hívom új utakra, hanem a (szerb) közönséget is”. A törekvés méltányolható, ennek ellenére az volt az érzésem, sok mindennek és mindenkinek igyekszik egyszerre megfelelni a koreográfus és csapata, s ezek az igények elnehezítik a Sólyoméneket, a szabadság nevében zárják kalitkába.
Sólyomének / A fotó forrása: nemzetitancszinhaz.hu
A kortársi kívánalmaknak megfelelő díszlet és ruházat fekete-fehér világa erős kontrasztot alkot az életteli, játékos táncokkal, különösen a spirituális körtáncokkal. Egyedüli színként az életerő, a tűz és a kiömlő friss vér (ezáltal a halál) színét idéző vörös adódik hozzá a színpalettához. De nem csak a vizualitás terén tehetett volna magának némi engedményt a Sólyomének: Bojan Krstić fúvószenekara igazi balkáni – Emir Kusturica filmjeit idéző – őrült lakodalmi hangulatot teremt(ene), mely azonban idegen, groteszk elemként a népi-mitikus-kortárs előadás testén, s bár egészen magához ragadja az addig kiépített néző figyelmet (majdnem a babérokat is learatja), mégsem ad hozzá érdemi tartalmat a megelőző mintegy hatvan perchez. Az egyensúly – bennem – akkor áll helyre, mikor a KOLO táncosai, énekesei előre jönnek, egészen közel a közönség soraihoz, s a leengedett függönnyel intim méretűre szabott térben énekelni kezdenek. Ekkor történik valami. A ruhák és a gabionok, és a gombócra gyűrt papírlapok rétegein átüt valami – néplélek?, annak igazsága? –, s átélhetővé válik az erő, amiért jó megnézni a Sólyoméneket.
Compagnie Marie Chouinard: Elemi életerő
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. május 20.
KOLO – Szerbia Néptánc- és Népzenei Együttese: Sólyomének / Sokolova pesma
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2022. május 26.
