Az eltűnt cica nyomában
Góbi Rita Társulat: 2 m² / Trafó Kortárs Művészetek Háza –
Az öreg, beszűkült, leépülő embernek elég már két négyzetméter, azon szeretné összerakni az életét (vagy azt, ami maradt belőle). A gyereknek is elég ugyanannyi…
„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója. Ezúttal Kutszegi Csaba beszélget Horváth Zsófia néptánc-koreográfussal, pedagógussal, akinek különös, érzékeny, sokszor női sorsokkal foglalkozó premierjei valóságos tánccsemegék, a (nép)táncszakma jelentős eseményei. A téma a Góbi Rita Társulat új bemutatója.
Kutszegi Csaba: Elgondolkodtató vagy inkább elszórakoztató ez az előadás?
Horváth Zsófia: Se ez, se az. Nekem egyáltalán nem szórakoztató volt, hanem olyan nagyon is ismerős…
A műfaj vagy a jelenség volt ismerős? Tehát az idős, magányos, nem is kicsit beszűkült néni matatása maga körül, az élete az egyszerre szimbolikus és reális két négyzetméteren?
Nem a műfajra értem, hanem az utóbbira. Góbi Rita nekem mindig olyan, mint egy kis lény, aki meg akarja fogalmazni a dolgok esszenciáját, ráérez a lényegre, jellemző külsőségekben kapja el a feelinget, ami persze belső tartalmakat is tükröz. Hát, ahogy én is idősödöm, egyre ismerősebbek ezek a mozdulatok, melyeken keresztül láthatóvá válik, hogyan szűkül be az ember világa.
Rajtad az idősödésednek a leghalványabb nyomát sem látom… Rájöttél rögtön, hogy a testes, öreg néni, aki már a nézők érkezésekor a színpadon ül az asztalkájánál, maga Góbi Rita?
Persze. Nem volt kétségem, főleg amikor megmozdult. Azok az apró rezzenések, a visszatérő kicsi, lényszerű mozdulatok, a kék szeme…
Fotó: Piti Marcell
Számodra nem volt szórakoztató, de a nézők egy része hangosan nevetett az öreges butaságokon, a rögeszmés cselekvések, gesztusok láttán…
Mert bájos volt. Rita a jelenség humorát, az esendőségét is nagyon kedvesen megfogta. Megmutatta, hogy ezekből a hétköznapi pillanatokból áll az ember élete. De ez nem vicc. Hanem a valóság. Szerintem abszolút realista volt…
Egészen addig, amíg a világ – szinte szó szerint értendő – ki nem fordult a sarkaiból. A territórium határait jelző (kb. két négyzetméteres) lécnégyszög felemelkedett, a síkja ide-oda billent, majd beakadt a játéktér elején lógó kislámpába, ott aztán az egyik csúcsán függőlegesen állva, mint egy elforgatott képkeret, megállapodott. Furcsa fények villództak, majd teljesen besötétedett, és a néni eltűnt. Szerinted hova tűnt, és ki jött be utána?
Ő maga jött be fiatal balerinaként. Korábban, mikor lapozgatott egy könyvet, az egyik oldalról felbukkant egy kis balerinababa, az is ő volt, egykori önmaga, ahogy az emlékei közül előbukkan. Egyébként mindig csak törülget, takarít, jaj, megint ott egy porszem… Csak ebből áll az élete. Közben próbál visszaemlékezni, és egy pillanatra sikerül is neki. Aztán elkezdi keresni a cicáját, ezzel telnek a percek, az órák, ki tudja, a napok, besötétedik, minden megváltozik… Ez a rész, azt gondolom, fontos pillanata az előadásnak. Ahogy az öregasszony simogatja, becézi, hívja a cicát. A kapcsolódás az állathoz erős, elemi szükségletet tükröz, az sem véletlen, hogy a nénike akkor tűnik el véglegesen a darabból, amikor az elveszett cicáját keresi. Mert a cica szimbolizálja a kapcsolódását az élő világhoz. Az eltűnése, majd a keresése átcsalogatja a nénit egy másik létbe.
Aztán az egykori énje jön vissza a színpadra?
Igen, egyértelmű. Az a balerina, aki a könyvből is előbukkant.
Ezzel egyetértek, de szerintem a néni, amikor eltűnt, meghalt. Persze ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy „átcsalogatták egy másik létbe”…
Hát, egyszer mindenki meghal… De szerintem ő csak visszaugrott az időben, vagyis visszaemlékszik arra, milyen volt fiatalkorában.
Szerintem meghalt. És megszabadulva az öreg test, a földi porhüvely minden nyűgétől, az „ideák világában” újra önmaga lehet: találkozik egykori önmagával, amilyen a csúcson volt, amilyen a legjobban szeretett lenni. Egy biztos: a nagyon realisztikus mozgásszínházi koreográfia egy viszonylag rövid átkötéssel átmegy egy nagyon elvont, szimbolikus-jelentéses világba. És itt talán már nem is kell pontosan megmagyaráznunk, hogy mi is történik…
Szerintem sem. Egyáltalán nem lényeges, hogy ugyanazt gondoljuk. Sőt, nagyon jó, hogy te másra gondolsz. Lehet, hogy tényleg meghal… Az biztos, hogy minden nagyon megváltozik, valami eltűnik örökre.
Fotó: Piti Marcell
Azért is gondolom, hogy meghal, mert már korábban is finoman, utalásszerűen be-beköszön a halálmotívum. A balerinababa első megjelenésekor a híres Saint-Saëns-zenének, A hattyúnak a zongoratétele csendül fel, amely balerinával együtt egyértelműen A hattyú halála-koreográfiára utal. A zene részletei később is – furcsa, játékos szilofon-hangszerelésben – megszólalnak. És a megjelenő fiatal balerina kinézetében, mozdulataiban is bőven akadnak haldokló hattyúra utaló jelek. Egyébként kicsit sem vagyok elégedetlen a befejezéssel. Sőt! Talán ez a legjobb szó rá: felemelő.
Szerintem is az. Szép és nagyon szomorú. A képkeret mögött minden tárgy ott van, melyek között ez a kis öregasszony leélte az életét, csak ő maga nincs már sehol. Ez is sok gondolatot felvet. Hova tűnik el az ember? Kiben, miben él tovább? Valójában mi marad meg belőle, mi marad meg utána? Egy másik ember, egy társ nélkül – semmi. Ahogy a Küküllő menti dal is mondja: „nincs nagyobb rabság, nagyobb szomorúság, mint a magányosság.” Én is jónak tartom a befejezést, de hiányérzetem is maradt. Talán egy kicsit hirtelen jön a nagy változás, legalábbis én még vártam volna az előző rész folytatását. És a legvégén talán még egy újabb fordulatot is… De hát ez az igazi elmúlás, hogy még vége sincsen.
Ha az előadás végén lenne egy nagy, lekerekített, tanulságos csattanó, akkor meg az zavarna minket, de nagyon.
Az biztos. Szerintem merész is a befejezés, mert úgy szól a végről, hogy közben nyitva is hagy valamit.
Szerintem az előadás igazi merészsége az (és ezt most nem csak pozitívumnak gondolom), hogy két, ennyire ellentétes világot tulajdonképpen nyersen egymás mellé pakol: egy régies, pantomimes „one woman show-t” és egy poétikus, elvont éteri világot. Nehéz lehet ilyenkor az alkotóknak (a monotánc-előadásnak ezúttal rendezője is van: Somogyi Tamás) mértéket tartani, ellenállni a kísértésnek, hogy a show-részben ne durrogtassanak/ismételgessenek közepes vagy gyenge poénokat, csak mert a közönség egy része örömmel habzsolja azokat. Ez a mértéktartás itt sem sikerült maradéktalanul.
Én is úgy éreztem néha, hogy a vicceskedés kicsit túl direkt, úgy fogalmaznék, hogy ezek a részek nekem nem adtak hozzá a darabhoz semmit. De én, mióta jórészt gyerekekkel foglalkozom, tanítok, nagyon elnéző vagyok az ilyen kis malőrökkel szemben. Régebben sokkal kritikusabban néztem a színházat.
Sokan örülnének, ha kritikaírásra adnád a fejed… Én is állandóan drukkolok, főleg az előadónak, de pontosan az „ő védelmében” sajnálom, ha úgy érzem, hogy ha nüánsznyit is, de felesleges húzásokkal lerontja a saját produkcióját. Góbi Ritáról az előadás végén sugárzott az elhivatottság, a valódi, mély átszellemültség, úgy tetszett nekem, hogy kellő alázattal ugyan, de ő is érzi, hogy jelentős alkotást mutatott be. Ezt fele annyi direkt geggel is el lehetett volna érni.
Fotó: Piti Marcell
Nyilván nem akarták kihagyni a humort. Fontos is, hogy az esendő, szomorú világunkban is meglássuk a humort. És az előadás humora egyáltalán nem ízléstelen vagy közönséges. Kicsit sem ripacskodó, hanem olyan populáris. Nekem ezzel nagy bajom nincs. Viszont nem érzem elég mélynek az egészet. A beszélgetés elején azt mondtam, hogy Rita nagyon ügyesen el tudja kapni a jelenség külsőségeit, építkezni tud belőlük, de néha nem jut elég mélyre.
Hogyan lehet mélyebbre jutni? Ezt nem normális dolog megkérdezni egy nézőtől vagy egy kritikustól, de egy alkotóművésztől meg lehet.
Én erre csípőből nem tudok válaszolni, nem is lehet. Nekem ehhez hosszú időre le kéne merülnöm magamban, és ott keresgélnem a válaszokat.
Én annyit magabiztosan ki merek jelenteni, hogy nagyon tisztességes munkát, értékes kísérletet láttunk, az előadás sok kérdést felvet, sokra elgondolkodtató választ is ad, Góbi Rita előadói teljesítménye pedig szerintem különösen nagyszerű, az átlényegülése az egyik figurából a teljesen ellentétes másikba egyenesen párját ritkító.
Szerintem nekem maradandó élmény lesz ez az előadás, de ezt én rögtön utána még nem tudom megítélni. Egy pár nap múlva tudom csak meg, hogy mit hagyott bennem. Van ebben az öregkori alakban egyfajta gyermeki frissesség, ami a Góbi Rita frissessége és az idős korban megjelenő gyerekesség együttese lehet. Mindenesetre érdekesen fordulnak egybe az ellentétpárok. Az öreg, beszűkült, leépülő embernek elég már két négyzetméter, azon szeretné összerakni az életét (vagy azt, ami maradt belőle). A gyereknek is elég ugyanannyi… De ő szétrombolja a tárgyakat, a készen kapott világot, mert még számos lehetősége van az építkezésre, és kíváncsi, hogy mi van a dolgok belsejében. Az idős ember már nem akarja belülről is megvizsgálni a dolgokat, hanem inkább szeretne mindent az ideális helyén tudni. Hogy megnyugodhasson. De azért, hogy a világában rendet tegyen, mindent megtesz.
2 m² (Góbi Rita Társulat)
Rendező: Somogyi Tamás. Zeneszerző: Sáry Bánk. Jelmez és díszlet: Grosschmid Erik. Fénytervezés: Pavla Beranova. Táncművész és koreográfus: Góbi Rita.
Trafóklub, 2022. szeptember 13.
