A világ örök meséi
Budapest Táncszínház – Nemzeti Táncszínház: Ha a világ enyém lenne; Paprika -
- Ha a világ Földi Béláé lenne, milyen lenne az? - Lassabb, vizsgálódóbb… Talán nem rohannánk annyira…
A Budapest Táncszínházat gazdag repertoár, sokszínű mozgásvilág, folyamatos fejlődés és örök kísérletezés jellemzi. Földi Béla, az együttes igazgatója és művészeti rendezője régóta dolgozik nemzetközileg elismert külföldi koreográfusokkal is, így például Raza Hammadival, aki példaképe, mestere és barátja.
„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.
Tyler Teadora beszélgetőtársa az MKE látványtervező szakán tanuló húga, Tyler Szonja.
Tyler Teadora: A bemutató két felvonásos volt: Földi Béla Ha a világ enyém lenne című reflektív, fekete-fehér színvilágú koreográfiája mellett Raza Hammadi Paprika címen futó, elsöprően dinamikus darabját láthattuk. Az algériai származású, Tunéziában született, Párizsban élő francia állampolgár, táncművész és koreográfus több mint 30 éve visszajár Magyarországra – oktatni, együttműködni, barátait felkeresni.
Tyler Szonja: Elsőre elég banálisnak tűnik, hogy a magyarság esszenciáját a paprikával kívánja megfogni, de ha belegondolunk, nem rossz választás.
Sőt. Mutass nekem egy embert, legyen radikális vagy konzervatív, fradis vagy ultrás, mondjuk, ehhez nem értek, akinek ne lapulna a konyhaszekrényében egy-két csomag pirospaprika. Mutass olyat, aki nem evett paprikás krumplit három évesen a nagyinál. Epigenetikailag kódolva van bennünk a paprikás rántás, nincs mit tenni.
A mostani borús, nehéz helyzetben nem triviális egy ilyen élettel teli, magyarságot ünneplő koreográfiát színre vinni.
Ha a világ enyém lenne / Fotó: Kaszner Nikolett / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Engem tulajdonképpen váratlanul ért. A magyar hajlamos a keservek mentén élni: panaszok, „megbűnhődte már e nép”, kollektív traumatizáció. Ezek szerint a művészek világában még él az a János vitézből ismert, csípős, büszke magyarság – ha máshol nem, egy párizsi művész képzeletében…
Szerintem a dinamikus, kultúrákat és hagyományokat (üdvözlendő, hogy cseppet sem tolakodóan) ünneplő, színes koreográfiával lelket próbálnak önteni magukba, és nem utolsósorban belénk, nézőkbe is.
Sikerül vajon?
Biztos nem véletlen a darabok sorrendje. Földi Béla levisz minket a Föld mélyébe, a magunk mélységeibe, elgondolkodtat, felkavar – Hammadi pedig felemel, felébreszt, és emlékeztet rá, hogy történjék bármi, a kultúránk, a hagyományaink és a családunk olyan keretet, védőhálót nyújtanak, amibe mindig kapaszkodhatunk.
„Ha a világ enyém lenne” – furcsa cím a koreográfia szubjektív, sötét mélységéhez képest. Benned miket hozott fel a tánc, el tudtál lazulni közben?
Nem ellazulásnak nevezném, inkább meditatív, utaztató élménynek. Az előadás lágyan indul, de fel is csigáz. Eleinte egy-egy táncos mozog külön, mindenki a saját kis fénytócsájában. Majd kettő, négy… aztán persze elkerülhetetlenül egymásra találnak, párban és csoportban mozognak, mindenféle interakció jön létre. A Budapest Táncszínház művészei különleges összhangot teremtenek. Lehet dicsérni a mozgásukat – tényleg precízen, kidolgozottan mozognak, érezhető a kemény munka mögötte –, de önmagában ez még nem emeli magas színvonalra az előadást. Hanem a koreográfia, a zene, a fényjáték és a testek gyönyörű, finoman rezgő összhangja.
A szokatlanul szép összhang biztos annak is köszönhető, hogy mind a fény, mind a zene és a koreográfia is Földi Béla munkája. Elegáns, kreatív vizuális megoldásokat látunk, mozgóképektől kezdve kimerevített fotórészletekig. Előfordul, hogy a táncosok felett a felvételen fejjel lefelé masíroznak fekete-fehérben emberek, ezzel különösen megejtő hangulatot teremtenek.
És szürreálisan összekavarják a tánctér dinamikáját! A táncosok mozgása és a rájuk vetülő lassú, ráadásul fordított és fejjel lefelé történő lassú masírozás valami tervezett káoszt idéz elő: több idősík (hiszen a felvétel régi), több irány, több élethelyzet (generáció?) vetül egymásra.
Többek közt ennél a résznél is homályosan azt éreztem, hogy az idő múlása valahogy audiovizuális ingerek útján, érzékelhető módon megjelenik. Visszagondolva, ez nagyon furcsa, kellemes élmény volt. Szerinted dominált a múlt, a jövő, vagy inkább egy időtlen síkon mozogtunk?
A koreográfia első felében talán a múlt hangsúlyosabb. Emlékképeket, érzeteket kavar fel. Korábbi előadások részleteit és nagy neveket felvillantva a múlt előtt tiszteleg. Aztán a múlt összefonódik a jövővel: a jelen fiataljai tanulnak a múlt nagy mestereiről (körbeülnek, figyelik a vetítést), hogy később ők maguk is azzá válhassanak. Egyszerre értelmezhető személyes, egyéni vonalon és társadalmi szinten is.
Pontosan… De ezt akár kiterjeszthetjük az élet minden terére is. Az élőlények tudást adnak át az utódaiknak, hogy azok életképesek legyenek abban a környezetben, amelybe születnek. Tanulnak és tanítanak. Az evolúció folyamatos hajtóerejének köszönhetően pedig változnak, fejlődnek, és ez soha nem áll meg. A koreográfia némely, nyugtalanítóbb részeinél én azt láttam, hogy a földön – tegyük fel, iszapban – csúszó lények nagy szenvedések árán kimásznak a szárazföldre, és a mögöttük két lábon lépegető ember akár azt szimbolizálja, „hova jutottak”, vagy akár magát az evolúciót.
Mennyire különböző dolgokat látunk bele bizonyos dolgokba! Számomra az a rész inkább az emberi társadalomban mindig jelen lévő elnyomást, egyeduralmat, a hatalom természetét jeleníti meg. Különösen azzal teszik emberivé, ahogy a földön csúszó tömeg imádattal, áhítattal fordul a rajtuk uralkodó személy felé.
Előfordul, hogy kényelmetlen, nyugtalanító a koreográfia?
Néha egészen kihoznak a komfortzónámból a zenébe keveredő nyugtalanító zajok (fogcsattogtatás, recsegés-ropogás, zúgás). Itt a tánc, a fény és a hangok együttese furcsa, hátborzongató szituációkat hoz létre… mintha túl közel kerülnénk a tudattalanhoz. De nem kényelmetlenül, inkább izgalmasan… És nem is feltétlen a saját tudattalanunkhoz! Lehet, hogy egyfajta kollektív tudattalanhoz…
Ha a világ Földi Béláé lenne, milyen lenne az?
Lassúbb, vizsgálódóbb… Talán nem rohannánk annyira. Talán többet foglalkoznánk a magunk és társaink lelkével, ezért talán békésebb népség lennénk.
Ránk férne… Az eső egyfelvonásost vastaps, függöny és kábult sétálgatás követi. Még javában ülepedik bennünk a Ha a világ…, amikor visszahömpölygünk a nézőtérre, és felcsendül Maxime Augais zenéje.
Paprika / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Teljesen más világba csöppenünk. A képzeletbeli domboldalon pásztorok alszanak, hajnal van, füttyszóra ébredeznek. A táncművészek egy része már nem szerepel. Négy nő (a színlap szerint csak három: Denise Camassa, Aurora Basilica, Yvette Levine) és három férfi (Varga Donát, Varga Bendegúz, Matthew Bell, Damien Ledenon) táncol. A ruhák csak nyomokban tartalmaznak népi elemeket – könnyedek, modernek. Nem süt róluk a magyarság.
Az egész koreográfia azért működik, mert Hammadi nem erőlteti a magyarkodást. Lehetnénk pár határral arrébb, szólhatna más ország néphagyományainak is ez a mű. A zene csak módjával vegyíti egyedi világába a népzenei elemeket (mondjuk szinte végig diszkrét csujogatás kíséri, hogy a néző el ne felejtse, miről van szó). Újszerű élmény, ahogy egy külföldi művész hozzányúl a „magyarság esszenciájához”, és nyugati, újszerű formában jeleníti meg. Mit üzen nekünk?
Nekem ezzel, hogy a néphagyományokat modern keretek közt kezeli, azt mondja, hogy „lehetne máshogy…”. Lehetne így is. Hogy nem kell autentikus viseletben csárdásozni ahhoz, hogy alázattal, tisztelettel és szeretettel hordozzuk magunkban a hagyományainkat és adjuk tovább őket.
Milyen tánc a Paprika?
Magával ragadóan dinamikus, gyakorlatilag 25 percen keresztüli folyamatos, egymásba alakuló mozgás. A tánc témája egyértelmű: udvarlás, párválasztás, személyiségfejlődés, lány- és fiúcsoportok közti szikrázó dinamika, várakozás, időtlen, politikától és hatalmi viszonyoktól független életszeretet. Érdekes, hogy bár elég erős alapmotívum az udvarlás, mégis nagyon gyakran egy vagy két csoportban mozognak a táncosok. Tehát a mű nem is annyira a szerelemre koncentrál, hanem a csoportdinamikára, amiben ez előbbi (is) megjelenik benne. Kirobbanó, sodró koreográfia, ami „történeteket mesél”: kultúrák, társadalmak, csoportok és egyének – férfiak és nők – örök meséit.
Ez az, ahol kapcsolódhat egymáshoz az est két táncalkotása. Nagyon máshogy, de kihangsúlyozzák a csoport, a család, a kultúra, valamiféle hálózatba tartozás jelentőségét és értékét a világban. Ezek egyszerű, örök érvényű dolgok. Lehámozzák róluk az aktuálpolitikai frusztrációt, és nyers, őszinte, kedves valójukban tárják elénk. Mintegy emlékeztetőül.
Ha a világ enyém lenne
Táncosok: Sághy Alexandra, Yvette Levine, Denise Camassa, Aurora Basilica, Varga Donát, Varga Bendegúz, Matthew Bell, Damien Ledenon, Marika Trucci, Marika Masuda, Maria Borges, Lukács Vivien, Marinkovits Milena, Torii Mau.
Jelmez, fény, koreográfia: Földi Béla.
Raza Hammadi: Paprika
Táncosok: Denise Camassa, Aurora Basilica, Yvette Levine, Varga Donát, Varga Bendegúz, Matthew Bell, Damien Ledenon.
Zene: Maxime Augais. Koreográfus: Raza Hammadi.
Az előadás bemutatója a Nemzeti Táncszínház – Budapest Táncszínház
Nemzeti Táncszínház, 2022. október 18.
