Liturgikus énekek és profán táncok a Duna mentén
Duna Művészegyüttes: A Duna balladái – Táncok és imák a Duna mentén / Nemzeti Táncszínház
Egy néptáncegyüttesnél közösségibb létezést nehéz elképzelni.
Új, kísérleti rovatunk mottója így hangzik: „Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…”
Amikor Ráckevei Annát felkértük az alábbi beszélgetésre, nem tudtuk, van-e valamilyen táncos múltja, személyes emléke, esetleg jelentős előtanulmánya a műfajban. Nem is tartottuk fontosnak, mert sokszor láthattuk őt színpadon, filmen, és a szakmai pályafutásának az ismeretében biztosan tudtuk: kompetens minden színházi jelenség megítélésében, a véleménye tanulságos és releváns.
Aki kérdezi: Kutszegi Csaba.
Az előadás előtt néhány perccel tudtam meg, hogy komoly néptáncos múlttal bírsz…
Legelőször hadd köszönjem meg, hogy meghívtál. Csodálatos estét szereztél nekem, és ezért hálás vagyok. De nem néptáncos, hanem balett-táncos akartam lenni, felvételiztem is a Balettintézetbe, de csak a harmadik rostáig jutottam el. Nagyon szerettem táncolni, több évig balettoztam, néptánc-előadásban is szerepeltem, de táncegyüttes tagja nem voltam. A tánc szeretete viszont máig megmaradt bennem. Ez az előadás visszavitt a gyerekkoromba, mert én Tökölön, egy soknemzetiségű faluban születtem. A magyar mellett sváb, rác, de még görög bálok is voltak ott, keveredve éltek a különböző népek, de mindegyik őrizte a saját hagyományát. Ahogy elkezdődött az előadás, rögtön ezek az emlékek bukkantak elő bennem, ahogy a Duna forrásától indulva, megjelentek a különböző népek táncai, dalai.
Fotók: Végh Tamás / A fotók forrása a Duna Művészegyüttes facebook-oldala
Igen, az rögtön egyértelművé vált, hogy a Duna folyását fogjuk követni, néhány percig nem is tudtam eldönteni, vajon nem lesz-e unalmas, ha végig térképszerű dramaturgiai szálon szerveződik majd a látnivaló. De hamar megnyugodtam, mert kedves, játékos volt, ahogy a kicsit tenyeres-talpas német ländlertől eljutottunk egy nagyon másmilyen világba, a bécsi keringőig. Ez a játékosság illik is az alapötlethez, hogy tudniillik a Duna Művészegyüttes a jubileumi évét a Dunáról koreografált táncjátékkal zárja. Később kicsit bántam, hogy többször túl súlyos, már-már komor lett a hangulat.
Engem ez nem zavart, mert annak örültem, hogy csupa olyan táncot látok, amilyeneket eddig még nem nagyon láttam. Régebben jártam fesztiválokon (Tökölön most is minden nyáron van néptánc-fesztivál), meg a tévében is sokszor lehetett látni, azokhoz képest ezek a táncok másmilyenek és valahogy érdekesebbek voltak.
Nekem is az volt a benyomásom, mintha a rendező-koreográfus Juhász Zsolt kifejezetten figyelt volna rá, hogy ne sokat látott, jól ismert, hanem inkább különleges táncokat válasszon. És ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy az est legfőbb értéke az összetevőinek igen magas színvonala. Az igényes zenei anyagot kitűnő muzsikusok szólaltatják meg, ugyanez a táncokról és a táncosokról is elmondható, minden mozdulatuk precíz és kidolgozott, a Szent Efrém Férfikar éneklése meg ezúttal is különleges élmény.
Látszott, hogy ez a csapat mennyire közösség, mennyire összetartoznak, nemcsak magukra, egymásra is figyelnek, nagyon jól ismerik egymást és egymás munkáját is. Ha például valaki hibázik, együtt javítják ki. Például az egyik lány elejtett egy szalagot, egy másik már fel is kapta és eltüntette. Egy néptáncegyüttesnél közösségibb létezést nehéz elképzelni. És itt visszakanyarodnék a „néptáncos múltamra”, amire céloztál. 1987-ben volt szerencsém részt venni a Szegedi Szabadtéri Színpadon a Novák Tata Boszorkányok, varázslatok című előadásában. A magyarok mellett vagy kilenc ország együttesei léptek fel a produkcióban. A Tata egy történetet állított színpadra, mindegyik nép a saját táncait és kultúráját adta hozzá, kilenc nap alatt hoztunk létre egy hatalmas előadást. Bubik István volt a partnerem, Juhász Róza a Boszorkány. Róza elrabolt engem, Pisti meg országokon keresztül keresett, ez volt az alaphelyzet. Volt néhány mondatunk, de végig énekeltünk és táncoltunk, valamennyi nép táncába kicsit be kellett állnunk. A végén volt egy nyolcperces finálé, talán mezőségi tánc, azt végig kellett járnunk, ráadásul középen, elöl. És vagy négyszer visszatapsolták. Komolyan mondom: majdnem belehaltunk… Csodálatos élmény volt! Na, akkor megtapasztaltam ezt a közösségi munkát. Ez valahogy teljesen más, mint a színház, ez egy nagyon intenzív együttlét. Fizikailag sokkal megerőltetőbb, talán ezért kell jobban számítanunk a másikra. (A hajdani fellépés egyik korabeli „bizonyítéka” megtekinthető itt: http://digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00099/01987/00173/dm_1987_173_005.pdf
– a szerk. megj.)
A Duna is országokon keresztül folyik, az előadáson, ahogy elhagyjuk Bécset, egy nagy szláv blokk következik. Én elég régóta és rendszeresen nézek néptáncot, de bevallom, leszámítva néhány jól ismert, markáns dialektust, nem tudom magabiztosan felismerni a Kárpát-medence különböző tájegységeinek táncait. Szerintem legalább egy fél élet kell rá, hogy az ember ezt megtanulja. Ezt a szláv blokkot nézve az volt a gyanúm, hogy a Duna folyásától messzebbre is elkalandoztak az est táncalkotói. Ezt nem gondolom hibának, sőt, hanem – ha nem tévedek – ezzel csak kiszélesedett a „Duna mentiség” fogalma. Szerinted a nem szakértő nézőnek fel kell ismernie, hogy melyik nemzet mely tájegységről származó milyen táncát látja?
Én ezzel úgy vagyok, hogy ha kezdődik egy újabb tánc, egy darabig gondolkodom rajta, pontosítani nem tudom, de talán sejtem, hogy kiknek a tánca lehet. Aztán már nem nagyon érdekel, csak élvezem, amit látok. Az inkább zavar, ha az előadásban színházilag nem érzek szerencsésnek valamit…
Tudsz A Duna balladáiból ez utóbbira példát?
Nagyon jó ötlet a csónak szerepeltetése, de az nem tetszett, ahogy a hátsó tüllfüggönyt emelgették a megjelenésekkor és az eltűnésekkor. Arra ki kellett volna találni egy színházilag elegánsabb megoldást. Amikor elkezdték, a filmvetítés sokféle és érdekes volt, aztán a vége felé mintha elfogytak volna az ötletek.
Én a szláv és a hozzá kapcsolódó egyházzenei túlsúlyt éreztem néha soknak. Szerintem itt a fagyi visszanyalt. A Szent Efrém Férfikar minden megszólalása, pisszenése egy élmény, szerintem az arányokat kidolgozó rendező is erősen a hatásuk alá került. Lehet, a kevesebb néha több lett volna.
Azért van annyi liturgikus ének az előadásban, mert amit láttunk, azok „Táncok és imák a Duna mentén”, ahogy az alcím is mondja.
Igen, de így is befért az imák mellé elég sok profán tánc is. Attól, hogy ez az alcím, bekerülhetett volna még több is – ahogy az előadás ajánlószövegében a József Attila-idézet is békésen elfér az említett alcím alatt.
Talán egy kicsit következetesebb dramaturgiai szerkesztés ráfért volna erre a csodálatos zene- és táncanyagra. És elcsónakázhattunk volna egészen a Duna-deltáig…
Bízzunk benne, hogy ez csak az első rész volt, és jövőre vagy valamikor elkészül a második is. Addig is, néhány mondatban hogy fogalmaznád meg, mit adott neked ez a kb. másfél órás zenés-táncos utazás.
Elsősorban újra rádöbbentett arra, mennyire gazdag és sokszínű a környező népek kultúrája, és köztük persze a miénk. Amiről még nem beszéltünk, hogy nagyon szerettem a viseletet, a jelmezeket is, azok is újszerűek, érdekesek voltak számomra. Nyilván nem autentikus népviselet volt, mert jelmeztervező jegyzi őket, akit viszont biztosan eredeti motívumok ihlettek, inspiráltak. Az eszközhasználat is nagyon tetszett. Például a bedobott háló, mely alá lányok bújtak, de én még ilyen evezőstáncot sem láttam. Nem is bántam volna, ha még többet játszanak az eszközökkel. A másik nagy tanulsága az estnek, hogy annyiféle nép, népcsoport élt és él erre, és mindannyian igyekszünk megőrizni azt, amit a sajátunknak gondolunk… De ez a kincs, a népművészet közös. Ezt nem lehet szétszálazni.
A Duna balladái – Táncok és imák a Duna mentén (Duna Művészegyüttes – Nemzeti Táncszínház)
Előadják: Duna Művészegyüttes és a Göncöl Zenekar. Közreműködik: Szent Efrém Férfikar, Gera Gábor. Zenei szerkesztők: Ifj. Csoóri Sándor, Bubnó Tamás, Bubnó Lőrinc. Zeneszerzők: Ifj. Csoóri Sándor, Gera Gábor. Díszlettervező: Michac Gábor. Jelmeztervező: Túri Erzsébet. Fénytervező: Lendvai Károly. Táncmesterek: Csoltói József, Csoltóiné Szalai Márta, Farkas Máté, Borbély Beatrix, Sáfrán Balázs, Szabó-Kenéz Enikő, Ónodi Béla. Tánckarvezetők: Soós Gyula András, Bonifert Katalin. Koreográfusok: Hégli Dusán, Juhász Zsolt, Mihályi Gábor. Rendező: Juhász Zsolt.
Az előadás bemutatója a Nemzeti Táncszínházban, közös programként valósul meg.
Nemzeti Táncszínház, 2022. november 18.
