Török Ákos: Túl sok és túl kevés
sweat baby sweat / Trafó –
… azok közé a különös előadások közé tartozik, amelyek néhány nappal később, ha elgondolkodunk rajta, akár még fel is értékelődhetnek bennünk, noha meggyőződésem, hogy újranézve hasonlóan unalmas lenne, mint elsőre.
Elő-előbukkan az elképzelés, hogy a kritikának azzal kellene támogatnia a szcénát, hogy szöveges emlékművet állít a műfajból adódóan feledésre ítélt előadásoknak. Dicsérni jön, és nem temetni. Eszerint tisztességes kritikus inkább nem is ír csapnivaló előadásokról, nehogy negatív meglátásaival csorbítsa a színház becsületét, erodálja önértékét. Ha a cikk szerzője is így gondolná, ez az írás itt nagyjából véget is érne.
Szokás azzal menteni vállalhatatlan előadásokat, hogy fontos gondolatokat vet fel. Ez téves és félrevezető: nincsen ugyanis olyan előadás (akár próza, akár tánc) amelynek az alapfelvetései ne lennének számottevőek és érvényesek. Más szavakkal: minden előadásban található legalább egy gondolatot, és bármilyen gondolat alkalmas arra, hogy remek előadás szülessen belőle. (Bizonyos gondolatok kapcsán persze érdemes figyelembe venni a társadalmi környezet állapotát is. Nem szerencsés ugyanis olyan ideákat bedobni a közös intellektuális térbe, amely egyértelműen rombolja az adott társadalom egészségét. Itt nem erről van szó.) A sikerült és az elhibázott előadásokat tehát nem az alapgondolatok közötti különbség minősíti, hanem minden más.
A sweat baby sweat nyitómomentuma: a nő a férfi combján állva, annak nyakába kapaszkodik, közben mindkettejük arcán látszik az erőfeszítés, ami ennek a póznak a kitartásával együttjár. Erős és érvényes felvetés a kapcsolatok és a szerelem mibenlétéről. Át lehet gondolni, emészteni, egyetérteni, vitatni, elszomorodni, megértően mosolyogni rajta, ugyanúgy folytatni az életünket vagy változtatni azon. A baj az, hogy a további történések ehhez gyakorlatilag semmit nem adnak hozzá, sőt, inkább elvesznek belőle.
Fotók: Klaartje Lambrechts / A fotók forrása: trafo.hu
Márpedig egy teljes óra rengeteg idő anélkül, hogy bármi érdemleges történne. Ezek után, és az előadást követő nézői reakciókba belehallgatva, még akár az is felmerülhet, hogy a sweat baby sweat talán csak egy mozgásos blöff, üres lufi. Ennek részben ellentmond, hogy a darab oda-vissza többször is beutazta már a világot, vagyis fesztiválszervezők és intézményvezetők sokasága tartotta elég jónak ahhoz, hogy műsorra tűzze. Másrészt az is látszik, hogy egy jól átgondolt, alkotói muníciókban gazdag produkció. Szándék és elképzelés tehát volt, nemzetközi elismertség pedig van.
Néha nem is nagy a különbség egy remek és egy elhibázott, vagy másképpen fogalmazva, egy élvezetes és egy élvezhetetlen darab között. Ez fokozottan igaz azokra az előadásokra, amelyek kifejezetten az egyszerűségre törekszenek. A flamand Jan Martens produkciója is mindent egy lapra, pontosabban kettőre tesz fel: a minimálisra lecsupaszított mozgásos szerkezetre és a két előadó színpadi súlyára. A sweat baby sweat azok közé a különös előadások közé tartozik, amelyek néhány nappal később, ha elgondolkodunk rajta, akár még fel is értékelődhetnek bennünk, noha meggyőződésem, hogy újranézve hasonlóan unalmas lenne, mint elsőre. Voltaképpen megvannak benne egy jó előadás ismérvei: majd mindenki számára elevenbe vágó téma, koncentráltság, egyszerűség, konkrét és jelentéses mozgássorok, átgondolt dramaturgia, érzékenység, önazonos előadók, komolyság és irónia. „Az előadás tulajdonképpen modern párválasztási szertartás: az érzéki gyengédség, a költészet és a vágy pillanatai a szemünk előtt alakulnak át – fájdalmas konfrontációvá válnak. A testileg és lelkileg összefonódott páros már-már parazitaként tapad egymásra ebben a rendkívül lassú és rendkívül kontrollált, fenséges koreográfiában” – olvashatjuk a szinopszisban. Ez akár még igaz is, közben pedig mégsem.
A flamand előadás nem elemelt táncmozdulatokkal, hanem alapszintű akrobatikus mozgássorokkal és olyan motoros gesztusokkal dolgozik, mint például a másikra való felmászás/rátapadás vagy az ellökés. Nevezhetjük mindezt, mondjuk, fizikai színháznak. A darab alapvető hitelességi problémája nem a definícióból adódik, miközben mégiscsak összefügg az előadás formai jegyeivel. A kortárs előadóművészetek egyik iránya művészi mesterkedésektől és csináltságoktól való mentességre való törekvés: ilyen az, amikor például a szereplők bármiféle áttétel nélkül önmagukat képviselik. Már nem is szereplők, hanem jelenlévők, színpadi történeteik és történéseik súlyának fedezete saját életük és sorsuk súlya. A sweat baby sweatben több minden is az artisztikum minimalizálása és a valódiság maximalizálása irányába hat: az előadók hétköznapibb alkata, a mozgássorok attrakcióktól mentes keresetlensége, a normál és nyugodt lélegzetvétel lassabb ritmusához való igazodás, vagy éppen az érzelmek kendőzetlensége és a folyamatos egymás szemébe nézés csakúgy, mint ahogy talán az is, hogy immár tizenegyedik éve ugyanők ketten adják elő a darabot. Azonban ezzel a hangsúlyos vonással az első pillanattól fogva szembemegy az előadók arcán azonnal kiütköző erőfeszítés, a meg-megremegő kezek és lábak hamissága. A fizikai színház (szemben például a tánccal és a cirkusszal) előszeretettel él az eszközzel, hogy az előadók egy-egy mozdulatsort mindaddig csinálnak, amíg valóban és szemmel láthatóan ki nem fáradnak: az adott jelentés mellett az ilyen jelenet súlyát éppen a valóságos elgyötörtség adja. A sweat baby sweat esetén azonban ez az elfáradás gyakran nem hihető, még a leghétköznapibb emberek esetén sem, nemhogy olyan előadóknál, akik a mozgás terén mégiscsak jártasak. Olyan, mintha csak úgy tennének, ami egy normál színházi előadásnál akár rendben is lenne, hiszen ott ez a színpadi illúzió része (képzeljünk el e nélkül az illúzió nélkül például egy véres Shakespeare-királydrámát!), itt azonban zavaró anomália.
Ugyanez, vagyis a hitelesség az előadók közötti nézések kapcsán már esélyt sem kap egy ekkora nézőtéren. Ebből a távolságból (pedig a cikk szerzője viszonylag elöl ült) csupán a látványos grimaszok látszanak, a két ember közötti közeledések és távolodások érzékenyebb lenyomatai jórészt vagy teljesen elvesznek. Ezek nélkül, illetve azt követően, hogy a darab mondandója az első pillanatban világossá válik, a javarészt érzelemmentes mozdulatsorok egy idő (nem is olyan sok idő) után tornatermi csuklózásnak érződnek. (Nem véletlen, hogy amikor az előadás körülbelül húsz perc múlva visszatér a kezdőpozícióba, és úgy tűnik, hogy újraindul a teljes mozgássor, érezhetően felsóhajt a nézőtér.) Úgy tűnik ugyanis, hogy ebben az esetben az egymásra támaszkodó, egymáson elmozduló, egymást segítő és gátoló mozdulatsorok hosszú-hosszú láncolata és konkrét jelentésessége önmagában nem elég ahhoz, hogy a darab maga is mozgásba lendüljön. Pedig mindezek arra lennének hivatva, hogy az előadás alapgondolatát a szerelemről/kapcsolatokról az első pillanatban megszülető idea szintjénél mélyebbre vigyék: hogy az belénk ivódjon, érzetként túlcsorduljon, képzetként megbántson és megbékítsen, felzaklasson és lenyugtasson. Azaz megtörténjen, ami miatt színházba járunk.
Az előadás harmadik része csavar egyet mindezen: az eddig önmagát és a témáját komolyan vevő előadás elmosolyodik és kikacsint. Miközben a két előadó teste egymástól eltávolodva még a közös mozgások ütemére, de már külön-külön pulzál, és romantikus countryzene szól a szerelemről, a valódi dalszöveg helyett egyre-másra megjelennek olyan mondatok, amelyek ezzel szemben az örök szerelem és vele a bájos kis dal fonákjára utalnak. Ezzel felvillantva a darab sokáig kivetített tételmondatában megbúvó fenyegetést is: „Amíg te itt vagy, én is itt leszek”. Mindez azonban az örök szerelem kettős természetéről viccnek kicsit hosszú – és nem is elég komoly. A lassúság és a véget nem érés érzete lényeges jelentést hordoz a szerelemről és a kapcsolatokról, itt azonban ezek megmaradnak annak, amik: lassúságnak, amit úgy érzünk, sosem ér véget.
sweat baby sweat
Előadók: Kimmy Ligtvoet és Steven Michel.
Zene: Jaap van Keulen. Videó: Paul Sixta. Tanácsadó: Peter Seynaeve. Rendezte: Jan Martens.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. november 19.
